A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-21 / 52. szám
ÜLÖK ÁRVÁI feledkeztek meg, de azért nem Igen hitte, hogy ez minden évben így van. Azt. hogy idén ő karórát szeretne kapni karácsonyra, csak azért mondta, hogy próbára tegye a nevelőit. — Gyermekotthonban ilyen komoly ajándékot ugyan kinek adnának?! — gondolta, amikor megkérdezték tőle, hogy minek örülne a legjobban. Csak akkor lepődött meg igazán, amikor még mást is — ruhának való anyagot, pulóvert és egy szép könyvet — talált a karóra mellett. Jókai Mór a Fekete Gyémántok című regényét szorongatta a kezében, amikor szobájukban leültünk, hogy a többiektől zavartalanul beszélgethessünk egy kicsit. — Miért kerültetek ide Gyöngyivel? — kérdem, bár látom rajta, hogy egy kicsit szégyenli helyzetét. Megértem, hiszen már tizenöt éves. — A szüleim elváltak — mondja kisvártatva —, édesanyám meg idegbeteg. Nem igen tudott velünk bánni. A nagyobbik testvérem már szakmunkásképzőbe járt, amikor különböző problémák merültek fel körülötte. Elhallgat, de látja, hogy várom a folytatást, így kimondja azt, amiről nem szívesen beszél senkivel sem. — Nővérem rossz társaságba keveredett. Az iskolából is kitették. Biztosan attól féltek, hogy én és a húgom is az ő sorsára jutnánk, ha otthon maradunk. Hatóságilag helyeztek el bennünket a gyermekotthonban. Gyöngyi úgy tesz, mintha beszélgetésünk őt nem is érintené. Egy kócos fejű babát illesztget a heverő közepén, de az minduntalan felborul. — Jó itt? — kérdem tőle. — Én hamar megszoktam. Csak néha hiányzik a kistestvérem és a nagymamám. Úgy főzünk, mintha a saját gyermekeinknek főznénk — Találkoztok néha? — Nagyon ritkán. A kisebbik testvéremet és az anyukámat húsvét óta nem láttam. A nagymama gyakrabban eljön. — Nem is írtak? — Utoljára a nyári szünidőben kaptam tőlük levelet. — Otthon milyen szokott lenni a karácsony? Látom Vlastán, hogy szeretne válaszolni, de valahogy nem találja a szavakat. Segítek. — Mindig volt fenyőfa és alatta ajándék is? — Volt. Igaz nem annyi mint itt, de nem az hiányzott a legjobban. Újra elhallgat. — Hanem? — Az igazi családi légkör, amit én csak hallomásból ismerek. Nagyon szomorú voltam, amikor az egykori barátnőim az ünnepekről, az élményeikről szoktak mesélni, meg arról, hogy mi mindent csináltak anyukájukkal, apukájukkal az ünnepek alatt. Közben Gyöngyi faképnél hagyott bennünket. Azt hittem nem is jön vissza. így megpróbáltam Vlastával olyasmiről is beszélgetni, amiről tudom, nem szívesen beszélne még a húga előtt sem. — Vlasta, te már nagy leány vagy, gondolkoztál már a jövődről? — Sokat. — És? — Szakmát szeretnék tanulni, de sajnos tudom, hogy ami szerettem volna lenni, az már nem sikerülhet. — Miért? Mi szerettél volna lenni? — Fodrásznő, de amíg nem voltam a gyermekotthonban elég gyengén tanultam. S ez alatt , az egy év alatt nem lehetett mindent behozni. Ilyen előmenetellel oda már aligha vennének fel. — Mondtad már itt valakinek? — Tudom én rnagamról is. Minek mondtam volna?! Tpdja, én már akkor is elégedett leszek, ha lesz valamilyen jó szakmám és szép, rendezett családi otthonom. Biztos vagyok benne, hogy jobb szülő leszek mint az enyéim voltak. Látom könnyes a szeme, amikor ezeket mondja. Könyörtelenség lenne tovább faggatni. Szerencsére, mint az idejében bedobott mentőöv, visszajött Gyöngyi, aki eddig olyan pajkos volt, hogy alig tudtam vele néhány szót váltani. Ráadásul nem is egyedül jött vissza. Szinte maga után vonszolta a nevelőnőjét Rajtuk Margitot. Amikor már a szoba közepéig vonszolta, elengedte a kezét és eléállt. — Manci néni ■*■>. mondta —, én már régen szerettem volna magának valami szépet adni, de nem tudtam, mert ez a bácsi folyton csak kérdezősködik, tessék! Ezt a hímzést Manci néninek készítettem. A bácsit meg megkérem, hogy inkább fényképezzen le bennünket! Úgysincs még közös képünk. Rajtuk Margit szeme is könnyes lesz t nem várt kedvességtől. — Látja — mondja, amikor már kettesben maradunk —, egy ilyen pillanat mindenért kárpótolja az'embert. Nagyon nehéz nevelőnek lenni egy ilyen gyermekotthonban, mégsem tudnék már máét csinálni. Különben jöjjöri maga is, a legkisebbek műsora éppen most kezdődött. Csak rövid ideig maradok. Nem mintha nem tetszenének a szlovákul, magyarul éneklő, szavaló, táncoló apróságok, csak hát megígértem Esztergályos Annának és Dorka Máriának, a gyermekotthon éppen ügyeletes szakácsnőinek, hogy én leszek az első, aki véleményt mond az ünnepi vacsoráról. A kolbászos káposztaleves és a rántott hal már fedő alatt várja a felszolgálást. A fánkra is csak a porcukrot kell még ráhinteni mire leérek a konyhába. Az ízek és illatok, akárcsak otthon. A kis ünnepség véget ért. A gyermekotthon lakói ágyba bújtak, csak a folyosó végén egy tompa fényű lámpa és a fenyőfa gyertyái világítják meg a nagytermet. Búcsúznék a nevelőnőktől és Lukács Ilonától, a gyermekotthon igazgatónőjétől, de még eszembe jut, hogy neki ez volt a tizenkilencedik karácsonya a gyermekotthonban. Idén kormánykitüntetést is kapott a gyermekotthon, de ő szerényen hallgat róla. Töprengek. Illik ilyenkor megkérdezni, vajon miért? Hogy mivel érdemelték ki? A végén mégiscsak megkérdem. — Talán azzal — mondja az igazgatónő —, hogy amióta ez a gyermekotthon létezik, mindent megtettünk, hogy a lakói ne érezzék, nincs családi otthonuk, hogy ők élő szülők árvái. Kép és szöveg: KAMOCSAI IMRE Csak egy percre... Paláston (Plášfovce) a textil- és méteráru boltban egy személyben üzletvezető is, beosztott is BOHUS Lászlóné, vagy ahogy falubéli vásárlói hívják: Ilonka. Tíz éve dolgozik a kereskedelemben, legföljebb ha húszévesnek néztem. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy Tamás fia már kisiskolás, Bea lánya meg óvodába jár. Száz szónak is egy a vége: Ilonka karcsú termetű, fiatalosan és divatosan öltözködő, kedvesen beszédes fiatalaszszony. — Hogy került a pult mögé? — Léván végeztem el a kereskedelmi szakmunkásképző iskolát, utána évekig elárusitónöként dolgoztam egy élelmiszerboltban. Időközben továbbképeztem magam, és sikerrel letettem az üzletvezetői szakvizsgát. A kislányom megszületését követő gyes leteltével így vehettem át a palásti textiláru-üzlet vezetését. — Most, beszélgetésünk közben is árut csomagol ki... — Igen, mert áruátvétel miatt nem szívesen tartok zárva, hiszen ez nemcsak a vásárlót bosszantja, de az üzlet bevételét is csökkenti. Arra törekszem, hogy minél folyamatosabb legyen a kiszolgálás. — És vajon hogy megy az üzlet? — Nem mondom, mehetne jobban is. Az esztendő elején költöztem át ebbe a helyiségbe. Az előző helyen beázott a tető, így halaszthatatlan volt a költözés a főtéri boltból ide, ebbe a nem éppen forgalmas mellékutcába. Ez a bolt kevésbé van kéznél, ami a bevételen is érezhető. Tavaly százezer koronával túlteljesítettem az éves kiskereskedelmi forgalom tervét, ebben az esztendőben viszont örülni fogok, ha elérem a tervezett összeget. — Milyen az áruellátás ? —- Nem titkolom, olykor elégedetlen vagyok, mert nagyon gyakran nem az általam kiválasztott és megrendelt árut kapom a raktárból. Természetesen, ez szűkíti az áruválasztékot. Az áruelosztóban jobban figyelembe kéne venni, hogy túlnyomórészt falusi emberek az állandó vevőim, akiknek ízlése némileg eltér a városiakétól. Mások az öltözködési szokások is, és az ilyen irányú igényeknek bizony nem mindig tudok eleget tenni. A kisebb-nagyobb gondok ellenére szeretem a szakmámat, bár eredetileg egészségügyi nővér szerettem volna lenni. — Ha jói tudom, akkor a bolt vezetésén kívül más megbízatása is van a községben... — Igen, a legutóbbi választások óta tagja vagyok a hnb tanácsának és annak kereskedelmi bizottságában dolgozom. — A családján, a bolton, a hnb-n kívül további elfoglaltsága is akad? — Tagja vagyok a SZISZ községi szervezetének és a CSEMADOK-nak is. Férjemmel együtt tagjai vagyunk a helyi színjátszó csoportnak, és jelenleg Klimits Lajos: Névtelen komédia című vígjátékának betanulására készülünk. — Akad ideje egyéb hobbira is ? — Persze, a kézimunkázás, a varrás és az olvasás kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Bodzsár Gyula (A szerző felvételei 13 Lukács Ilona igazgatónő Gyöngyi, Vlasta és nevelőnőjük Rajtuk Margit ____
