A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-21 / 52. szám
MAZSOLA SZEMEK, FEKETE KALÁCSBAN MÁCS JÓZSEF Hófelhős az ég. Komor, áttekinthetetlen. A hajnali fehérség meg olyan, mint egy óriási lámpa szétfolyt fénye. Ketten állunk az autóbuszmegállónál. Valahol a Pelsőci és a Szilicei Fennsík közé szorult völgyben. Késik a busz, fázósan topogunk, pedig az öltözékünk már télies. Idős társam fején kucsma, nyakában sál, testén vastag posztóból varrt télikabát. Úgy ismerkedünk, hogy az autóbuszról kezdünk beszélgetni. Hol van, miért nem jön, mi történt vele, és látjuk-e egyáltalán? Aztán váltunk, másra tereljük a szót. A társam arról érdeklődik, hová utazom és milyen céllal? Ezt azonban mintha csupán azért tenné, hogy viszonzásképpen ö is elmondhassa, itt volt a faluban, amely a Gömörben megszokott kis lélekszámú településeknél is kisebb, s házainak egy része Rozsnyó, másik része Pelsöc felé szalad, mert nincs más választásuk a szűk völgyben. Ahogy virrad, úgy mutatja az arcát a társam. Barázdált, vagy inkább repedezett, mint a föld nagy szárazságban. A szeme apró és élénk, a homloka magas, az alakja roskatag. Hetvenen felüli lehet. Rokoni látogatáson volt, ezt a tenyerében tartott teli szatyron is látom. Észreveszi, hogy nézem a szatyrát, s magyarázkodik. — A nővéremnél voltam. Mindig eljövök hozzá, amikor tehetem. Aztán sose kopogok be hozzá üres kézzel. Viszek neki, meg hozok tőle ezt-azt. De ha semmi nem lenne a szatyromban, az se lenne baj... Örülünk mi annak is, ha csak látjuk egymást. Mert, kérem szépen, mi sokáig nem is tudtunk egymásról — mondja, és a bakancsa orrával széttürja a havat a lába körül. Úgy viselkedik, mint bármelyik szégyenlős kislány, aki mondaná is, nem is, amit még szeretne. — Korán elhaltak a szülők? — vetem közbe, és várakozóan nézek rá. Az autóbusz még mindig nem jön, s a hó már megint sűrű pelyhekben hull. — Korán. Nem is emlékszem rá, hogy mikor — sóhajtja ki magából. — A bölcsőm és az iskolás korom között. A nővérem se okosabb, ha kérdezem. Gyorsan követtem őt a születésben. De arra emlékezett, hogy vagyok. Arról azonban sokáig fogalma se volt, hogy hol vagyok? Öt gyermektelen házaspár fogadta magához, engem az árvaház. Már meglett emberek voltunk, családosak, amikor egymásra találtunk, egészen véletlenül. Nincs szavam, de sajnálkozva tekintek rá, mint az olyan emberre, akinek nem lehetett boldog gyermekkora, talán még ifjúkora sem, hiszen ez a mostani világ már felnőtt emberként érte utol. S mintha kiolvasná a szememből, hogy mire gondolok, azzal folytatja : — De azért ne higgye, hogy annyira rossz volt nekem. Mert az, kérem szépen, nem lenne igaz! Jó helyre kerültem az árvaházból. Olyan emberhez, akit apámnak is tekinthettem volna, hiszen fiamnak szólított. így fiam meg úgy fiam. Csak ezt hallottam a szájából. Volt annak mindene. Kocsmája, boltja, lovasfogata, szép gömbölyű felesége, aki az urától eltérően nem egyszerűen fiamnak, hanem Pista fiamnak szólított. Jó szivűek voltak hozzám mind a ketten. A konyha és az istálló között volt egy kis szoba, ott szorítottak nekem helyet, nem raktak ki aludni az istállóba. Ahogy más szolgafiúkkal tették ... Elfelejtkezett már arról, hogy az autóbuszra várunk. Nem törődött vele, hol lehet, miért késik? Fel-felfénylő apró szemeivel visszapillantva mondta az életét tovább. — Jó sorom volt annál az embernél. Igazán nem panaszkodhatom. Volt mit ennem, innom, a munkában se kellett megszakítanom magam. Naponta befogtam a lovakat, és vittem a gazdám. Hol Rozsnyóra, hol Tornaijára, ahol dolga volt. Ahol az olcsó portékát összevásárolhatta. A szekéren se kellett csendben gubbasztanom mellette. Jól elszórakozott velem. Fiam, fiam, te mindig otthon ülsz. Ne légy élhetetlen. Ilyen korban már lányok után néz az ember. Meg, fiam, fiam, te soha nem kérsz semmit. Azzal vagy elégedett, amit kapsz. Az az egy már biztos, hogy nem születtél elégedetlenkedő szolgafiúnak. Nem vagy erre a világra való! Mit mondhattam én ezekre? Hallgattam, kérem szépen, meg a lovakat szólitgattam, hogy én is mondjak valamit. Szavai mintha a lelkemet simogatták volna! És magamban azt gondoltam, hogy az olyan árva gyereknek, mint amilyen én voltam, az Isten vezérli az útját. Én sem tudtam már másra figyelni, csak a társamra. Elfelejtettem, hogy késik az autóbusz, talán nem is jön. Előbb még sűrűn pislogtam Pelsöc felé, most meg véletlenül sem néztem arra, útitársam érdekelt, akinek már csak akkor állt be a szája, amikor az életét szépítő emlékezésben meg-megakadt. — Mert tudja, úgy van az kérem szépen, hogy jónak születni kell! — folytatta, amibe belekezdett. — Az én gazdám ilyen volt. Úgy éltem velük egy fedél alatt, mintha én is a gyerekük lettem volna. A valóságos fiuk Pesten járt felsőipari iskolába. Ha mentem be früstökölni, és a gazdám is a konyhában volt, mindig megkérdezte: van-e cigarettád, fiam? Csak az igazságot mondhattam, hogy nincs. No jó, akkor én adok neked! Azzal oda ment, ahol a cigarettát tartotta, belemarkolt, és a tenyerembe nyomta. Nesze, itt van, szívjad! Volt úgy, hogy ugyanakkor a gazdáném is megkérdezte: van-e cigarettád, Pista fiam? Nem mondtam, hogy van, hogy a gazdám már adott. Belemarkolt ő is a cigarettás dobozba, és a kezembe nyomott egy csomó füstölnivalót. Nagy volt a hálám. Anynyit dolgoztam, amennyit csak bírtam. Nem kíméltem magam. A jóságra jósággal válaszoltam. — Hát igen — motyogtam az orrom alá. Nem is tudom, hogy miért? Talán csupán azért, hogy az emlékezésben megzavarjam. Vagy mert már mérges voltam, hogy annyit késik az autóbusz. — Jók voltak hozzám, pedig nem voltam a fiuk — szólalt meg újra a társam. — Akkor jöttem rá erre, amikor besoroztak és behívtak katonának. Lehet, már az eszem érettebb volt, azért döbbentem rá a csehországi laktanyában, hogy nem vagyok én senki, nem tartozom én senkihez, kivert kutya vagyok én! A bajtársaim mind mentek haza, ha eltávozást vagy szabadságot kaptak, én meg örökké csak a laktanyában ücsörögtem. Meg tisztára nyaltam a folyosót. Nem volt hová mennem. Ők várták a nagyobb ünnepeket, számolgatták a napokat, én meg féltem a közeledtüktől, mert olyankor olyan egyedül maradtam a laktanyában, mint az ujjam. És az apátlan-anyátlan életemet egyre jobban elsirattam. De amikor odáig jutottam volna a keserves, könnyfacsaró búsongásomban, hogy megölöm magam, megértem azt, amit addig soha. Levelet kaptam a gazdámtól. Méghozzá leckéztetőt. Fiam, fiam, csalódtam benned. Azt hittem, jó katona leszel, mert szolgafiúnak is jó voltál, de hát, úgy látszik, tévedtem. Nem lehet az jó katona, akinek se szabadsága, se eltávozása. Mások jönnek, halljuk, karácsonyra, húsvétra, aratási szabadságra, te meg nem jössz, fiam! Nincs hová jönnöd? Elfelejtetted a címünket? No, majd adok én neked! Úgy gyere hozzánk, mintha haza jönnél... — Ment aztán, röpült? — Hogyne repültem volna — méltatlankodott a szavaimon. — Úgy fogadtak, ahogy szülők fogadják a valóságos fiukat. Még a széket is megtörölték, amelyikre leültettek. Hogy megy a sorom? Hogyan ízlik a katonaélet? Ki a szoba- és századparancsnokom? Mikor mindenre válaszoltam, akkor azt mondta a gazdám: No, fiam, neked most már a laktanyában se lesz rossz dolgod! Mert a parancsnokod régi ismerősöm, jó barátom! Brünni gyerek, magyar a felesége, innen Rozsnyóról. Személyesen adod át neki a levelem. Úgy történt minden, és a parancsnok, aki azelőtt szóba se állt volna velem, megölelt, megveregette a vállam, és már ő is úgy beszélt hozzám, ahogy a gazdám: Kedves fiam, a mai naptól a tiszti szolgám leszel! Az is lettem valóban. A jó szolgát kézről kézre adták régen ... Büszkén kihúzta magát. Valahogy úgy, hogy a tartása örök érvényű bölcsességet sugározzon: a rendes embernek mindig volt becsülete! És még folytatta volna sok mindennel, a háborús idővel, a háború utáni esztendőkkel, de már nem tehette. Ha nagy késéssel is, de megérkezett az autóbusz. Egymástól távolabb sodródva zötyögtünk Rozsnyóig, ahol ő kiszállt. Azóta sem tudom elfelejteni a találkozást, ezt a meleg szivű embert, aki a nyomorúságos életéből úgy szedte ki a szépet, ahogy gyermek a kalácsból a mazsolaszemet. Fotó: PrartdI Sándor A legkisebbek műsora mindig megható ÉLÖS2 Ki hozza a karácsonyfát? Vlasta és Gyöngyi, no meg a harminckét sorstársuk biztosan tudják. Látták, amikor Nóri néni két nagyobbacska fiúval útrakelt, s néhány óra múlva egy szép, frissen metszett, majdnem három méter magas boróka fenyővel tért haza a szomszéd falu határában lévő fenyvesből. És azt is látták, amikor odaállították a nagyterem félkör alakú kiugró részébe, majd nekiláttak a feldíszítésének. Amikor már csak az ajándékokat kellett elhelyezni a fa alá, kiküldték őket ugyan, de azért nem maradt sokáig titok, hogy ki mit kapott. — Nálunk az a szokás — mondja Lukács Ilona, az oldalfalai (Stránska) gyermekotthon igazgatója — hogy már néhány nappal karácsony előtt feldíszítjük a fenyőfát és alá tesszük az ajándékcsomagokat is. Harmincnégy gyermek várta izgatottan az idén, vajon mi lehet a csomagokban. Nem titkoltuk sokáig, hiszen szinte az év elejétől mást sem hallunk tőlük, mint azt, hogy mit szeretnének karácsonyra kapni. Minden családban nagyon fontos, hogy a gyermekek ne csalódjanak. Hát még az ilyen nagyban, mint a miénk! Vlasta és Gyöngyi is nagyon várták azt a napot, amikor végre kiderül, teljesül-e a kívánságuk. Gyöngyi — bár ő a fiatalabb — biztosabb volt a dolgában, mint a két évvel idősebb nővére. Vlasta, noha szintén második éve a gyermekotthon lakója, még nem tudja pontosan, milyen itt a karácsony. Többször is hallotta, hogy itt nem fordulhat elő, hogy valaki ne kapna ajándékot. De ő tavaly karácsony előtt megbetegedett. Nem volt a gyermekotthonban. Csomagját ugyan megkapta, de először azt hitte, hogy mindez csak sajnálatból van, amiért beteg. Amikor kikerült a kórházból meggyőződhetett róla, hogy valóban senkiről sem 12
