A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-21 / 52. szám
44 KARÁCSONYA, A GARAM MENTEN (Folytatás a 2. oldalról) anyám még biztatva simogatta meg a fejem: „Ne félj, keresztfiam, rövidesen jórafordul minden .. Szürke volt az égbolt, minden csupa lucsok, s olykor sűrű köd ülte meg a tájat. Máskor, hasonló időszakban, fellegnyi varjúcsapat nagy ricsajt csapva az emberlakta települések körül, akkor azonban hallgattak, mintha a föld nyelte volna el őket. A repülök zúgása, az ágyúk bömbölése meg a tankok dübörgése az ég madarait is elnémította. Annál több volt a földön a keserű szorongásokból fakadó sóhajtás és a jajongás ... December 20-tól karácsonyig felszabadult az egész Garam mente: Lévától (Levice) Zalabáig minden község és település. A kegyetlen és kíméletlen harcok velejárójaként az utak mentén kilőtt tankok, elesett katonák holttestei hevertek szanaszét örök mozdulatlanságba meredten, de a civil lakosságból is többen áldozatul estek. Temettek az emberek pap és harangszó nélkül. — Sosem felejtem el azt a napot, amikor bejöttek az oroszok — mondja Köteles Béla, gyarmati lakos, aki most nyolcvanéves. — Jöttek, mint a felleg, a németek meg hanyatthomlok menekültek. Honnan, honnan nem, váratlanul egy német repülőgép jelent meg a falu felett és bombázott. Szegény Varga Gyula, aki megjárta a poklok poklát, a Donkanyart, éppen a konyhaajtóban állt, ott csapta agyon a bomba ... Én nem.is annyira magamat, mint a három apró gyerekemet féltettem. Attila fiam hat, Teréz lányom háJelenleg a nyugat-szlovákiai kerületi bíróságon tanácselnök Bratislavában ... Arra is nagyon jól emlékszem, hogy az orosz katonák végtelenül szerették a gyerekeket. . . — így igaz, én a saját bőrömön tapasztaltam — mondja Mocbeichel Ernő, a jnb munkaügyi osztályának dolgozója. — Tizenöt éves suttyó kamasz voltam, Szentgyörgyben laktunk a falu végén, alig kartávolságnyira a folyótól. Onnan jól be lehetett látni a Garam-partot meg a sárói templomot. A vashidat december 21-én tíz óra tájban robbantották fel a németek. Hatalmas dördülés volt... Nálunk a templom tornyában német géppuskások voltak, onnan tüzeltek veszettül. Akkor futott be a faluba egy T 34-es. Azonnal célba vette a tornyot és tüzelt. A németek úgy fordultak ki s hulltak lefele, mint vadkörte a fáról... Engem a kíváncsiság felvitt a padlásra. Felhúztam néhány cserepet és onnan szemléltem az eseményeket. Eszembe sem ötlött, hogy milyen veszélynek teszem ki magam ... Akkor futott be az udvarunkba egy szovjet kiskatona, s szeme rögtön megakadt a nyíláson. Odairányította a géppisztolyát, már-már tüzelt, de szerencsére észrevette, hogy gyerekfej kandikál ki onnan. Nagy ordítással leparancsolt a padlásról. Mikor leértem, akkora pofont adott, hogy millió egy csillagot láttam — később rájöttem, hogy féltő indulatában tette —, de a következő pillanatban magához vont, megsimogatta a fejem, és szelíd szóval tudomásomra adta, hogy bújjak el, ha kedves az életem ... Arra is nagyon jól emlékszem, hogy a harcok után vagy két hétig szent igaz — mondja nevetve. — Hogy hogy nem, nekem mindig ott kellett lennem, ahol a legnagyobb csetepaté volt. Fel a pincékhez, le a faluba. Hogy dübörgött a föld, hogy kaszált körülöttem a halál, bántam is én ... Egyszer látom, hogy egy német Tigris az állomás melletti töltésen áll és lövi Kisölvedet. Onnan, a falu végéről, meg egy T 34-es felelget neki vissza. No, mondom magamban, ennek nem lesz jó vége. Nem is lett. Egyszerre borult lángba mind a kettő: kilőtték egymást, mint a huzat... Álló esztendeig is tudnám mesélni az élményeimet, mert rengeteg van ... Befejezésül csak ennyit: ha sikerült volna géppisztolyt szereznem, néhány nácinak elgitároztam volna a nótáját, az már hétszentség! Nagypeszeken — e sorok írójának a szülőfalujában — épségben maradt a gólyafészkes templomtorony. A faluban tartózkodott egy tüzérkapitány, moszkvai gépészmérnök ... — emlékeznek vissza az idősebbek. Szép szál férfi volt s vígkedélyű, s hogy csinálta, hogy nem, mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húznak elő. Ráadásul Köteles Béla Éva Mrázová, a vnb titkára A lévai új lakótelepek része Füzesgyarmat (Vrbica). A falunak erre a részére özönlöttek be a szovjet csapatok rom, Ágnes pedig kétéves volt akkor... Hogy mit éreztem? Nem is tudom... de félni azért nem féltem a jövőtől. Azzal tisztában voltam, hogy a három hektárnyi földecskémen mindenképpen dolgoznom kell, ha meg akarok élni, márpedig én élni akartam, és úgy érzem, nem éltem hiába. A felszabadulásnak köszönhetem, hogy a három gyerekemből lett „valaki": Attila elvégezte a Komáromi Gépipari Technikumot meg még valamit, jelenleg Léván az Autóbuszközlekedési Vállalat igazgatója; Teréz lányom elvégezte a pedagógiai főiskolát, matematika-fizika szakos tanár, jelenleg a lévai általános iskolában tanít; Ágnes lányom pedig jogász. olyan csendesség ereszkedett a falunkra, mintha megsiketült volna a világ, mintha felénk soha nem lett volna háború ... Csontos Vilmos, országos hírű költőnk, katonaszökevényként eléggé viszontagságos körülmények között vergődött haza, Garamsallóba, a szülőfalujába. Egyébként Gyalogút című könyvében aprólékosan leírja azoknak a napoknak az eseményeit, életszagúan, hitelesen. — Annyi év után még most is kiver a hideg veríték, ha visszagondolok '44 karácsony tájára — mondja Csontos Vilmos eltűnődve. — Kegyetlenül nehéz napokat éltünk át, de végül is túléltük, és az a fontos ... Zalabán Tóth Vilmos emlékezik: — Bolondos egy kamasz kölyök voltam. Kisö/ved (Maié Ludince). Innen, a megszépült faluvégről tüzelt a T 34-es a német Tigrisre mosolyogva és táncos léptekkel járt-kelt a faluban. El is nevezték táncos kapitánynak, ami nagyon tetszett neki... Újév napján magához hívatta a harangozót és kiadta neki a parancsot, hogy szólaltassa meg az elnémult harangokat, megjegyezvén: új év van, új élet kezdete... És zúgtak a harangok, zúgtak messzehangzón, végighullámozva a Garam mentén ... Éva Mrázová, a Városi Nemzeti Bizottság ?fkára Léván. Kicsi lány volt még akkor. A abánban lakott a szüleivel meg több kistestvérével együtt. — A félelemre emlékszem, meg a háború utáni nehéz évekre — mondja Éva Mrázová elgondolkozva. — Most már azt is tudom, hogy Vaszilij Ivanovics Szamolenko őrnagy lépett elsőként városunk területére, s itt ütötte át a szívét egy kóbor golyó. Városunk tiszteletbeli polgára. A párkányi (étúrovo) katonatemetőben fekszik ... Kilenc évvel ezelőtt eljött az öccse, hogy megnézze azt a helyet, ahol a bátyja hősi halált halt, s a sírját is, ahol örök álmát alussza. Szívszorítóan megrendítő volt a találkozás ... Sok-sok emberáldozatba került a szabadság — folytatja Éva Mrázová —, de alaposan meg kellett küzdeni a vajúdó, új világért is. Bizony eléggé nehéz és göröngyös volt a mához vezető út, de most már elmondhatjuk, hogy a sok-sok áldozatkész, szorgos munkáskéz nyomán megszépültek és meg-4
