A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-07 / 50. szám
A Szovjetunióban tett legutóbbi látogatásom alkalmából kísérőmmel egy moldáviai népművészhez, nemzetközi versenyek győzteséhez is ellátogattunk. Tíz órára jelentettük be magunkat, s nekem, aki a közép-európai időszámításhoz szoktam, ez hajnali óra. Hiszen itt még éjjel fél tizenkettőkor is forrón tűz a nap, hogy tudok lepihenni? Ljubomír Mihajlovics Yorge népművész nagyon pontos ember. Tiz óra nála tíz óra. Kísérőm Szvetlána lelkesen, szinte pátosszal beszélt róla, s bennem egyre növekedett az érdeklődés iránta. Méltóságteljes öreg urat, „professzort’' képzeltem magam elé, aki szigorú és szófukar, aki elzárkózik „elefántcsont-tornyába" és csak pontban tíz órakor hajlandó kikukkantani onnan egy pillanatra, hogy csodától megtekinthessék. A központi sugárúton robogott a Volgánk, majd a Puskin parknál letért egy mellékutcába. Az utca végén néhány egyszerű lakótelepi bérház. A házak mögött zöldövezet, terebélyes platánok. A lakótelep nyilván régebben épült, az épületek stílusa az ötvenes évek közepe tájára utalt. A kocsi behajtott két ház között egy keskeny ösvényre és megkerülte a házat. Amikor megálltunk, vettem észre, hogy ezeknek a házaknak a bejárata mind hátul van. Az utca felőli fronton virágágyak, rózsafák, orgonabokrok, díszcserjék. A bejárati ajtó mellett jobbról is balról is padok, tisztaság és itt is rengeteg bokor, virág, rózsák, muskátlik és ki tudja a nevét a sok virágnak. Ljubomír Mihajlovics Yorge állt az ajtóban, körülvéve rengeteg bámészkodóval, asszonnyal, gyerekkel. Amikor kiszálltunk a kocsiból a bámészkodók hada utat nyitott vendéglátónk felé. Ljubomír Mihajlovics széttárt karokkal, mosolyogva fogadott. A találkozás kellemes csalódást okozott. Nem volt öreg szigorú szófukar „professzor". Közvetlen, egyszerű szovjet ember volt. A mester két helyiségből álló rezidenciájának egyik helyiségében gyalupad, rengeteg fa, szárított tök, nád és egyéb apróságok, a hangszerek készítéséhez szükséges anyagok, a másikban ágy, szekrény és egy televízió. A gyalupadon katonásan sorakoztak a hangszerek, amelyeket Ljubomír Mihajlovics Yorge készített és aminek megszólaltatásához is ő ért a legjobban. A mester hangszereihez lépett, majd ezt mondta: — Kedves barátaim. Mi moldáviaiak szeretünk minden nemzetet, minden népet. Minket a történelem sok mindenre megtanított. Oroszul beszélt, de érezhető volt, hogy az orosz nem az anyanyelve. — Én az életemet a múlt haladó örökségének szenteltem. Alig húszévesen elhatároztam, hogy átmentem a nép múltbeli szépségeit a jövő számára. A felszabadulás után Moldáviában csak egyetlenegy cimbalom volt. S ma? Ma mi gyártjuk az egész Szovjetunióban a legtöbb cimbalmot. De erről barátom. Tudor, jobban és szakszerűbben tudna beszélni. Tudor Kólák hunyorgott, mentegetődzött, szerénykedett, Ljubomír Mihajlovics tovább fűzte a szót: — Kiváló ember. Sokat köszönhetnek neki, hogy a népművészetnek Moldáviában ilyen kultusza van. Kólák kitartó, szenvedélyes, amit a fejébe vesz, azt megvalósítja. Az ő ötlete volt, hogy a Moldáviai Televízióban már néhány hónapja folyik egy nagyszabású népművészeti verseny: Muzsikál az egész család címen. Most készülnek az elődöntőkre, és ősszel, Moldáviának a Szovjet Szocialista Köztársaságokhoz való csatlakozásának 60. évfordulója alkalmából valósul meg a döntő. Óriási dolog! Mozgósítja az egész országot! A népművészet országos ünnepe keretében mindenki muzsikál. Ljubomír Mihajlovics szinte megszállottként beszélt és muzsikált. Számtalan furulyafajtát mutatott be a legparányibbtól egészen az óriásméretűkig. Felcsendültek mélabús, szívet facsaró moldáviai dallamok és vidám, táncra gerjesztő melódiák. A furulyától alig megkülönböztethető hangszerről a tilinkóról ezeket mondta: — Fúvóshangszer, amely a múltban leginkább a nomád életet élő pásztorok körében terjedt el. Még a régi besszarábiai időkből származik. A magyarázat kissé meglepett. A tilinkót ősi magyar hangszernek véltem. — Alig haladja meg az 50 cm-t — folytatta magyarázatát a mester — leginkább a furulyához hasonlít, csakhogy finomabb anyagból, bodzafából, vagy nádból készül. A tárogatóról így vélekedett: — Fából készül, eljátva lyukakkal, amelyből a hangot nádfuvola segítségével hozzuk ki. Amikor Ljubomír Mihajlovics húsz évvel ezelőtt elkezdte gyártani, az országban nem volt egyetlen tárogató sem. Ö is csak a régi könyvekből, archívumi adatokból ismerte. Aztán elutazott Párizsba, felkereste a hangszermúzeumot, ahol tanulmányozta, lerajzolta, tervet készített róla. Ma a legkedveltebb népi hangszerek egyike Moldáviában. — A régi tárogató — mondotta — a kromatikus skála kihozására nem volt alkalmas. Terjedelmesebb dallamokat nem lehetett rajta játszani. Az én tárogatóm a tárogató jellegének megtartásával az oboa, klarinét, és a fagott színvegyületét egyesíti magában, és a kromatikus skálát is kényelmesen ki lehet rajta hozni. És ismét muzsikált. A tárogató hangja, II. Rákóczi Ferenc korát idézte bennem, a kurucok harcait, Lehel kürtjét, Zrínyi Miklós szigetvári kirohanását. De valahogy a dallam mégis más volt. Más nép leikéből fakadó, de a miénkhez hasonlóan benne volt a múlt keserűsége, fájdalma. A szomorú hangulatot Ljubomír Mihajlovics Yorge a duda hangjának vidám futamaival oldotta fel. Dudát is gyárt Yorge. De még mennyit. Sok a megrendelő. Valóban népi hangszer. Csakhogy a testét Yorge nem báránybőrből készíti, hanem elöregyártott gumitömlőből. El is mosolyodik ravaszkásan, amikor odasúgtam Tudornak, hogy eddig mindig azt hittem, hogy ... Yorge sajnálja a bárányokat! A gumitömlő ugyanazt a célt szolgálja és 20 í&shp. gS® ^.-=-x^J^ív^1 y<Wnt. ‘V -)'■ wBbto !r,~ ‘l ;j I
