A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-30 / 49. szám

BESZÉLGETÉS RÁCZ

Most jelent meg a Madách Könyvkiadó gondozásában Rácz Olivér A /ótuszevök fehér szigetén című könyve. Már a különleges, egzotikus cím is arra utal, hogy rendhagyó könyvet írt a szerző. A könyv szerkesztője a fülszövegben arról tájékoztatja az embert, hogy Rácz Olivér Egyiptomba, Tunéziába, Kubába és Mexikóba invitálja olvasóit, és tapasztalatait, élményeit újszerű, vérbő elbeszélésekben tárja elébük. Ha beleolvasunk a könyvbe, meseszép déli tájakon találjuk magunkat, számunkra furcsa emberekkel ismerkedhetünk meg. Fölkerestem a könyv íróját, hogy megkérdezzem: milyen úton-módon jutott el ezekbe az országokba, amelyek homlokegyenest más világot jelentenek és talán kissé sokkolják is az európai embert.

— A kérdés tökéletesen jogos. Ezek az országok, amelyekről írtam, olyan távoliak, hogy oda nagyon nehezen jutnak el az európai emberek. Én szerencsés helyzetben voltam. Mikor még a minisztériumban dolgoztam, hozzám tartoztak a külügyi kapcsolatok ügyei. Ezért kellett néha egzotikus tájakra is elutaznom. Olykor a kulturális egyezmények aláírása végett utaztam, máskor meg kellett nyitnom egy-egy kulturális rendezvényt, kiállítást. így barangoltam be a fél világot. így maradtak meg bennem később az élmények, emlékek, amelyekből ez a könyvem született.

— Mikor gondoltál arra először, hogy könyvet írsz élményeidből?

— Hogy őszinte legyek, nem gondoltam rá sohasem. Legalábbis akkor, amikor az élményeket szereztem, amikor idegen tájakat láttam. Szóval eszembe sem jutott. Mert hiszen az imént céloztam rá, hogy hivatalos utazásokon jártam és ezekből a hivatalos utakból, amelyek gyakran két hétig is tartottak, rendszerint időm nagyobb részét, körülbelül tíz napot íróasztal mellett töltöttem. Tárgyalások folytak, néha viták is. mert hiszen mindkét fél igyekezett a maga javára fordítani a tárgyalás eredményét. De a vendéglátók rendszerint figyelmesek voltak, és egy-két napot mindig áldozhattam arra, hogy megnézzem az ország szépségeit, a számomra idegen tájakat. Bizony, eleinte nem gondoltam rá. hogy mindebből könyv születik. Az élmények azonban olyan szépek, olyan maradandóak voltak, hogy kialakult bennem a meggyőződés, elöbb-utóbb valamilyen formában mégis csak papírra kívánkoznak. De van egy másik része is a dolognak. Nekem valahogy meggyőződésem, hogy az ember kétszer éli át élményeit: először, amikor az élményekben részesül, másodszor, amikor megírja. Amikor tovább adja olyanoknak, akik érdeklődnek iránta, továbbadja azoknak, akiket szeret. A továbbadásnak az óhaja, boldogsága és vágya hozta létre ezt a könyvet is.

— Mennyi a valóság és mennyi a fantázia ezekben az írásokban ? Jegyzeteket is készítettél utazásaid idején, vagy emlékezetből írtad meg a könyvet?

— Egy választott bíróság előtt nem esküdnék meg rá, hogy minden úgy törént, ahogy leírtam. De én azt hiszem, az írónak nem is az a tiszte, hogy pontosan számot adjon az eseményekről, mozzanatokról, eseménysorozatokról, — ha szabad azt mondanom — világképről. Egy bizonyos. Valamennyi elbeszélésemnek a magva, háttere, hangulata és helyszíne valóban megtörtént eseményekhez fűződik. De megtörtént eseményekhez fűződnek a szereplők is, egy-egy arc, amellyel találkoztam, ismeretlen emberek, akikkel beszélgettem, esetleg történetek, amelyeket ott hallottam, és amelyeknek hitelességé» nem volt okom kétségbe vonni.

— Mit jelent az írónak a világban való barangolás? Te hány országot jártál be eddig és mi volt a legszebb és a leglehangolóbb élményed?

— Rengeteg országot ’ bejártam, Európában, Latin-Amerikában, Afrikában, és minden utázásomhak voltak maradandó élményei. Több, mint húsz országban megfordultam és örültem, hogy megismerhettem az emberek életét. Örültem, hogy találkoztam olyan tájakkal, amelyekkel különben sohasem találkozhattam volna. Természetesen — mint mondottam — ezekről az utazásokról jegyzeteket is készítettem. Be kell vallanom, hogy vannak még ma is olyan jegyzeteim, amelyeket — sajnos — képtelen vagyok kibetüzni. Száguldó jármüveken, éles kanyarokban, gyakran döcögős rossz utakon készítettem jegyzeteimet, és ma már nem tudom elolvasni. Mégis, remélem, hogy egyszer valahogy megfejtem a jelentésüket és talán ezekből is lesz még valami, egy új könyv. A lényeg azonban az, hogy szerettem a kalandozásokat, hiszen az emberben benne él az örök gyermek, aki szereti az élményeket, különös helyzeteket. Igyekeztem hát megragadni mindazt, ami szép és érdekes, ami lekötötte figyelmemet. Legmaradandóbb élményem maga az emberi sors volt. De hadd mondom meg: Tunéziában, Mexikóban a virágok és színek ragadták meg a figyelmemet. Valamelyik elbeszélésemben azt írtam, éppen Mexikóval kapcsolatban, hogy a piros sehol sem annyira piros, mint Mexikóban, a zöld sehol sem harsog annyira, mint éppen ott. S ezek a harsány színek, amelyeket a természet hozott létre, az emberek öltözködésében, öltözékében tükröződnek a legjobban vissza. Ezek a szindús tájak voltak legszebb emlékeim és élményeim. De voltak lehangoló emlékeim és élményeim is. Hadd hallgassam el annak az országnak a nevét, ahol látnom kellett, hogy 10—12 éves gyerekek téglát cipelnek, építkezéseknél segédkeznek, a legnehezebb, legdurvább munkát végzik. Rabszolgamunkát végeztek, mert kellett a pénz, mert minden fillérre szükség volt. De ennek ellentéteként azt is láttam, hogy ugyanebben az országban felnőtt emberek, hárman-négyen cipeltek olyan terhet, amilyet nálunk egy 10—12 éves gyerek is játszva elvinne. Alultápláltak, kiéhezettek, soványak, fáradtak, elcsigázottak, elgyötörtek voltak ezek az emberek. Ez volt az a lehangoló élményem, amely a legjobban a szivembe markolt.

— Te nagyon sokat írsz, s jóformán minden műfajban jelen vagy. Hogy jut erre időd és energiád? Hiszen közéleti személyként is eleget dolgozol.

— Azt hiszem, az embernek ahhoz, amit

OLIVÉRREL ÚJ KÖNYVÉRŐL

csinálni szeret valahonnan mindig elöteremtödik a szükséges erő és energia. Az embert állandóan hajtja, űzi a készség, a vágy, hogy valamit megörökítsen életéből, a világból. Talán nem leszek ünneprontó, ha azt mondom, hogy nemcsak olyankor szoktam írni, dolgozni, amikor valóságosan dolgozom, tehát amikor az Írógép elé ülök és ütöm a billentyűket. Akkor már csak elmondom mindazt, ami bennem megérett, mondanivalóvá kerekedett és kiteljesedett. Be kell vallanom, nem volt az életemben soha olyan időszak, amikor akár a legterhesebb munka mellett is ne jutott volna idő arra, hogy esténként, legtöbbnyire elalvás előtt átgondoljam megírandó könyvemnek egy-egy fejezetét, történését. Azt is be kell vallanom, hogy egy-egy unalmas és közömbös hivatali látogatás vagy hivatali tevékenység idején is gyakran a magam dolgával foglalkoztam. Gondolatban átéltem mindazt, amit tapasztaltam, amit láttam, amit éreztem, és amit szerettem volna megörökíteni. Természetesen az ember ilyenkor el is téved élményei sokaságában. Vannak dolgok, élmények, amelyek átélve nagyon érdekesek, de az ember nem tudja, hogyan lehet azokat megírni. Mindig okulásomra szolgált, amit Hemingway feljegyzései között olvastam. Arról írt, hogy voltak olyan témái, amelyeket évröl-évre félretett azzal, majd akkor írja meg, hogyha jobban fogja érteni a mesterséget. Mert hiszen a mi foglalkozásunk, hivatásunk, az írói művészet bizonyos fokig szintén mesterség. Velem is az történik, ami egykor Hemingway-vel. Néha szeretnék valamit megírni, de nem merek hozzáfogni, félek, hogy elrontom a témát, magát az élményt. Mert az élmény bennem van, csak fölszinre kell hozni. De magát a hangulatot, a környezetet, a történést a cselekménysorozatot nagyon nehéz megközelítően is visszaadni. Ahhoz olyan művészetre van szükség, amelyhez néha nem érzem magam erősnek. De azután megtörténik az, hogy egy váratlan pillanatban a semmiből ugrik elő a megoldást elősegítő hangulat, és akkor már tudom, hogy hozzáláthatok. Akkor már biztosan érzem, hogy rossz iparos módjára nem szabom el az anyagot.

— Milyen könyvet, könyveket várhatunk tőled a közeljövőben ?

— Általában nem szívesen szoktam nyilatkozni terveimről. Azért nem, mert később valahogy kötelességemnek érzem, hogy ahhoz tartsam magamat, amiről beszéltem, amit megígértem. Most azonban nyugodtan megtehetem, egyrészt azért, mert legközelebbi nyomtatásban megjelenő alkotásom már a nyomdában van, tehát erről már nyugodtan nyilatkozhatom. Ez egy erősen időszerű kérdéssel foglalkozik, a Szlovák Nemzeti Felkelés témakörével, egy akkori magyar katonának a szemével nézve. Ez a magyar katona akkor a felbomló magyar hadseregből, annak egy büntető alakulatából szabadult, szökött keresztül-kasul Szlovákiában, és akkor és ott találkozott a Szlovák Nemzeti Felkelés szellemével, hátterével. Azok az emberek, akik részesei vagy tevékeny szervezői voltak a felkelésnek, vagy csak rokonszenveztek vele, mindenképpen egy bizonyos emberi magatartást képviseltek. És pontosan ez az emberi magatartás az, amellyel az új könyvem foglalkozik. Távolabbi terveimben pedig — erről is nyilatkozhatom, mert ezek is készülnek már — folytatom a Lótuszevők fehér szigeté-nek további feltárását. Megírom a még el nem mondott útiélményeimet, amelyek egy kötetben nem férhettek el.

(Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY)

„EGYADAT. A

(Adalék a néprajzi I

A néprajzi kutatás metodikája csaknem két évszázad alatt, a népi kultúra iránti érdeklődés kibontakozásától napjainkig fokozatosan kristályosodott ki. Igaz, hogy a közmondás szerint „más kárán tanul az okos", néprajzi gyűjtőinket általában mégis saját ballépéseik (vagy éppen elődeiké, de egyre megy: céhen belül marad), szóval saját kutatási hiányosságaik vezették rá gyűjtési módszereik finomítására. Magyarán: sokszor kipusztulófélben lévő jelenségek döbbentik rá az embert, mi mindenre nem figyeltünk évtizedekig. Akkor hirtelen arra vetjük magunkat, s közben észre sem vesszük, hogyan alakul ki és fejlődik az orrunk előtt annak újabb változata. Arra majd megint akkor kapunk rá, amikor hanyatlani kezd, s csak morzsákat szedhetünk össze belőle ...

Az alábbiakban a szilicei fejfák kutatástörténeti tanulságait mondanám el, azért is. mivel a fejfa-problematikán messze túlmutatnak.

Balassa Iván egyik gondolatébresztő tanulmányában kiszámította, hogy a magyar temetők néprajzi kutatása — a vizsgálatok fejfa-központúsága következtében — a temetők 80 %-át, tehát a túlnyomórészt sírköveket, ill. sírkereszteket tartalmazóakat a legutóbbi időkig figyelmen kívül hagyta (A magyar temetők néprajzi kutatása. Ethnographia 1973, 225—242). Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a fejfakutatás is csak a népművészeti értékkel bíró, látványos faragványokat vette figyelembe, akkor a vizsgálaton kívülrekedt temetők arányszáma egyrészt növekszik, másrészt félreértésekhez vezethet, mint a szilicei fejfák esetében.

Tichy Kálmán, rozsnyói festőművész, amatőr néprajzi gyűjtő, a gömöri népművészet lelkes búvára a század elején megörökített néhány szilicei fejfát (Több kegyeleteti Néhány szó a pusztuló népművészet érdekében. In: Gazda-naptár... 1921, 77—101).

Ezek közül kettő dúsan faragott, tulipános motívumokkal díszített, az erdélyiekkel rokonítható oszlopos típus (1—2. rajz), a harmadik pedig szintén díszített, fatönkös forma (3. rajz). Az illusztrációk alapján tehát az előbbi kettő tekinthető tipikusnak. Erről győznek meg a szerző sorai is: „A legtöbb fejfa alapformája négyoldalú hasáb. A tetejét rendszerint rövidebb-hosszabb buzogány díszíti (rajzunkon az egyik rövid, a másik hoszszú, szarvasbuzogány), alatta következnek aztán a fűrésszel mind a négy oldal felöl behasogatott és utána vésővel kipattintott díszek" (93—94. o.).

Hasonló következtetésre juthat az érdeklő-10