A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
— Vár ránk a munka a kertben — mondja ki a regényben a végszót Candide, Voltaire úr tisztalelkü naiv, mindig bizakodó hőse. — Becsületes azért, gyönyörűséges és hasznos a kerti munka — állapítja meg Lippai János tudós professzor, a kertek szorgos, alapos ismerője. — Gyakran midőn oskolai porral eltelvén, békességes tűrésemmel tusakodnám, az ablakon tekintek ki és az féleleven természetnek látása megvidámítja az én telkemet — örvendezik áhitatos tisztelettel Szentjóbi Szabó László, magyar költő, Rousseau lelkes híve, Batsányi igaz barátja ... és még folytathatnám oldalakon át, ki, mikor és mit mondott, gondolt a KERTRŐL Anyám nem mond semmit. Nem ér rá szép szavakat formálni, hóna alatt kiskapa, kezében öntözőkanna, szomjas krizantémok, őszi rózsák, elkésett paradicsomok várják naponta, kénsárga birsalmák pislognak rá a magasból, megértő szeretettel, huncut sárgarépák bújócskát játszanak véle, ujjai közül kisiklanak a barna humuszos földbe, fekete kendőjére diófa dohányszínű levele hull, akár egy patinás, múltat idéző szoborra, mert benne él ő a kertben, a nagylevelű rebarbara neki súgja meg apró titkait, csak anyám tudja az őszi kert — elmúlásában is gyönyörű — elégiáját, de nem tudós, nem költő, így hát nem mondhatja el, mit érez, áll egyedül a kert közepén, szíve körű! a csend szomorúsága dörömböl. Ozsvald Árpád/A KERT ELÉGIÁJA Az egyszeri paraszt (népmese) A régi időben nagyon döglöttek a szarvasmarhák, olyan vész jött rájuk. Az egyszeri parasztnak mind a négy tehene megdöglött, de ökre is volt négy. Azt mondta: — Várjál asszony, most kiteszek az istennel. Elmegyek a vásárra, eladom az ökröket, azok még nem betegek. El is ment a vásárra, és sikeresen eladta mind a négy ökrét. Akkor még nem volt papírpénz, arannyal fizettek. Volt neki az övén egy patrontáskához hasonló dolog, abba tette bele az aranypénzt. Örömében beiszogatott, aztán elindult haza gyalog, úgy, ahogy érkezett. Rágyújtott a pipájára. Nagy forróság volt, hát útközben élálmosodott. — Tovább már nem bírok menni, le kell feküdnöm. Le is feküdt egy fűzfabokor alá a patakparton, majd álomba merült. Azt álmodta, hogy a derekára egy kígyó csavargódzott. Álmában leoldotta hát a derékszíját a rajta levő táskával együtt, és a patakba hajította. Mikor felébredt, újra rágyújtott és elindult haza. De még visszanézett, hogy nem hagyott-e ott valamit. — Jaj, jaj, nincs meg a fótszijam, eltűnt a pénzzel együtt! Már most mit csináljak?! Vége az életemnek, oda az ökör ára! A közelben volt egy szegény halász. A patakban halászott, mikor beleakadt a lába a szíjba, amiben a pénz is volt. Kivette még akkor, amikor a paraszt ott aludt. — Most honnan tudjam, hogy kié volt, azé az emberé-e, vagy másé? Megvárom, míg felébred. A paraszt tovább morfondírozott. — Addig nem megyek haza, míg a pénzt be nem koldulom, mint vándorló ember. (Különbség volt koldus és vándorló között. A koldus mindent elvett, amit adtak neki és tarisznyával járt, míg a vándorló csak pénzt vett el vagy tojást, mert azért is kapott italt a kocsmában.) Faluról falura megyek. A halász meg kihallgatta. Hazament. — Asszony, süssél nekem egy cipót és rakd bele az aranyakat. Majd jön ide egy vándorló ember. Te meg majd mondod, hogy mást nem tudok adni, csak ezt a cipót. Úgy is lett. Betért hozzájuk is a paraszt. Már készen volt a cipó. — Kedves gazdasszony. Szegény vándor ember vagyok, tessék már valamivel kisegíteni és megyek tovább! — Jóember, ezt a cipót adom, mást nem tudok adni. A paraszt hóna alá fogta a cipót és ment tovább. A faluban egy helyen építettek a kőművesek. Nekik kínálta a cipót. — Hé, mester urak, vegyék már meg ezt a cipót, minek ez nekem ? Amerre megyek, mindenütt adnak egy kis ennivalót. — Hát jól van. — Egy kőműves leugrott az állásról. — Van nekünk ennivalónk elég, de majd jó lesz a disznónak meg a kutyának. Valamennyit adott a cipóért. A halász meg figyelte, hogy mi történik. Odament a kőműveshez. — Láttam, hogy vett valami cipót. Adja már nekem, tudja, hogy nagy a családom! — Ott van a kabát alatt, vigye el! — mondta a kőműves. Nem is akartam megvenni, de ránk beszélte. — Mit fizetek? — Semmit. A halász hazament, szétvágta a cipót az asztalon. Az aranyak kihulltak belőle, a halász pedig visszarakta a szíjba. — Tudom, hogy a paraszté volt a pénz, de azt nem, hogy az isten nekem rendelte-e vagy neki? Teszek még egy próbát. Fogta magát, lement a patak folyásán a hídhoz, amelyen keresztül kellett mennie a parasztnak is. Lerakta a híd közepére a pénzt. Épp közelgett a paraszt. Most is magában beszélt. — Ugyan a vak hogy megy át a hídon? Megpróbálom. — Szemét behúnyva bottal tapogatózva ment át a hídon. Átlépte a szíjat is. Mikor a híd végére ért még vissza se nézett, ment tovább elégedetten, hogy jól sikerült az átkelés. A halász mindezt a híd alól látta-haliotta. — Most már látom, hogy az isten nekem rendelte, nem neked — jegyezte meg magában. Boldogan ment haza a négy ökör árával. Lejegyezte: D. KOVÁCS JÓZSEF A gyűjtés helye: SÁVOLY (Sávol-) (1983) Adatközlő: VARGA SÁNDOR. (1901) 15 ■■
