A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-23 / 48. szám

Dénes György

SZERELMESEIK

PÁLL MIKLÓS

Pados doktor éppen lelépett a körút sarkán a járdáról, friss déli újságjába mélyedve, mikor valaki hátulról hirtelen a vállára csapott.

— Szervusz, Pados ...!

A vastag hangra s az idegen kézre összerezzent és megfordult. Zömök, pirosarcú, sörtebokrétáskalapú ember állt előtte, mosolyogva és nyújtotta feléje kezét.

— Pardon, — szólt az idegenre. — Én önt... izé...

A másik nevetett.

— Pados, hát nem ösmersz meg ? Rácz Ferit, a Vll-ik béből? Aki hét évig egy padban magolt veled és legjobb barátod volt? Ugyan, Pali, térj már eszedre ...

Most már megismerte. Tényleg Rácz Feri! Hogy megemberesedett a fiú! Pedig milyen vézna volt. Igaz, idestova húsz éve már annak a régi iskolának!

Kezet ráztak.

— Ejnye, hiszen te a Feri vagy! Na né, meg sem ismertelek hirtelen, úgy megemberesedtél, barátom! Örülök, öreg cimbora! Hogy vagy, hogy kerültél erre?

— Csak úgy feljöttem Kisvárról. Gazdasági ügyek, miegymás, hiszen tudod, hogy van vidéken az ember! Néha annyi bizottság jön össze, hogy muszáj vonatra ülni. Hanem pajtás, hová indultál most? Sürgős az utad? Mert én átkozottul szomjas vagyok egy pohár sörre. Nem ülhetnénk be egy negyed órácskára valahova?

Pados doktor bólintott.

— Dehogynem cimbora. Szívesen. Legalább hallok valamit a régi ismerősökről.

Pár perc múlva már egy kávéházi terasz apró asztalánál ültek, és míg a korsók jéghideg tartalmát ürítgették, felelevenítették húsz év előtti életük minden fontos eseményét és alakját.

— Ó — mondta Pados doktor s pillanatra belemerengett cigarettája kék füstjébe. — Azért a vidéki élet mégis szebb és nyugalmasabb, mint a város örökös zaja és rohanása ... Te most mérnök vagy, ügye, ott lent?

Rácz szivarjával bíbelődött s legyintett:

— Ugyan, semmi sem a régi már! Dolgozom, de vidéken élni, barátom! Mit tudjátok ti azt, boldog városiak, mi az? Nyugalom? Talán inkább unalom. Míg ti itt a városban tobzódtok az eseményekben, sport, színház, tánc, muzsika, nők...

Pados félbeszakította:

— Apropó, nők... Te Feri, mi lett a szép Mórocz-lánnyal, nem tudsz róla?

Rácz gyanakodva ütötte föl fejét:

— Mórocz-lány? Melyiket gondolod?

— A nagyobbikat, persze, Olgát.

— Hát... megvan. Él. Férjhez ment.

Pados eltűnődött.

— Te ... Micsoda lány volt az, barátom! Az a kreol szépség, az a fekete haj, azok a mindig nedves fényben úszó barna szemek. Emlékszel, hogy udvaroltunk neki mindketten, életre-halálra? Egyszer a nagyerdei majális után majd bírókra keltünk érte, mert lekérted tőlem valcer közben s kilested, mikor éjfélkor megcsókoltam a kilátónál... De mégis te kísérted haza akkor... Emlékszel?

— Persze, hogy emlékszem! Szamár kamaszok voltunk, barátom.

Pados doktor felemelte a kezét:

— Tévedsz, Feri. Az volt az igazi! Mikor fiatal az ember és tele van lelkesedéssel. És mindent lelkesedéssel csinál. A szerelmet is. Mikor szent valaminek tartja a csókot és sími tud egy lány után. Az az igazi, barátom. A többi, ami utána jön, az már... eh, az már csak az élet szürkesége.

Rácz kivette a szivart a szájából, úgy nézte egykori barátját.

— Mi van veled. Pali? Ejnye, hiszen te valóságos

költő lettél, vagy mi a manó, legalábbis úgy beszélsz, mintha verset mondanál... Izé, nem vagy te szerelmes?

A másik elmosolyodott és elnyújtózott a széken.

— Szerelmes? Én? Azon már túl vagyunk, fiam. Vén agglegény vagyok és randevúm legfeljebb a főkönyvvel van, reggel nyolckor, s ebbe belesavanyodik ám az ember, hidd meg ... De hogy jössz ilyen gondolatra?

Rácz tréfásan megfenyegette.

— Nana, aki így beszél... És itt a városban, az a sok elegáns, szép nő ...

— Ugyan ... Hidd el, nem az alkalom teszi.

— De az elébb ... Izé, ahogy beszéltél.

Pados doktor sóhajtott.

— Olga? Az más, barátom. Ö volt ifjúságom álma. Mit mondjak? Néha még ma is álmodom róla, így tavasz táján, ahogy jött a kertben, fehércipös lábával a könnyű sárga ruhácskájában, virággal a kezében s ilyen napokon, bevallhatom öreg cimbora, táncra perdülnek előttem a főkönyv számoszlopai ma is ...

Rácz kíváncsian hajolt előre:

— És?

Pados legyintett.

— Semmi és! Pont. Vége. De azóta nem voltam szerelmes. Minek? Olga csak egy volt... Álom ... S az álmok nem ismétlődnek.

Rácz füttyentett.

— Ejha! De hát miért nem kerested? Ha egy...

Pados megrázta a fejét.

— Tudod, a távolság. Sokat hányódtam ám, hogy elkerültem tőletek. Aztán az idő múlt. Mindig közbejött valami. És lassan belenyugodtam. Csak most, hogy láttalak, meg a régi dolgokról, emberekről beszéltünk, jutott eszembe. Hát él. Férjhez ment. Látod, ilyen az élet. Ami egyik embernek elérhetetlen álom, a másiknak valóság.

Rácz dörmögött.

— Sőt, hétköznap barátom, közönséges hétköznap. Gyerekek, elhízás, piac, gondok. Nem is ismernél rá a régi szép Mórocz Olgára, mondhatom.

Pados doktor csodálkozott.

— Ne mondd! És... boldog?

A másik húzódozott.

— Hát... izé, tudod, igen ideges asszony. Olyan veszekedős. Örülj barátom, hogy nem nősültél meg. Mert az asszonnyal mindig baj van ám! Mit tudjátok ti ezt... agglegények. Hehe, ti boldog emberek.

Pados elnevette magát:

— Miért? Talán nős vagy?

— Bizony cimbora, már tizenkét éve ... Család egy ... Szabadság semmi... Ha csak így néha fel nem ruccan az ember a városba. De akkor is sietni muszáj haza, mert az asszony otthon nézi ám az órát fenemód ...

Nevettek és kiitták a maradék sört. S mikor kiértek újra az utcára, szinte a régi diákos hangulatban búcsúztak el egymástól.

— Aztán látogass meg, ha újra felruccansz egyszer cimbora. Örülnék.

Rácz rácsapott Pados doktor vállára:

— Okvetlenül, barátom ... Oszt csapunk majd egy görbe estét, hehe ... Pados visszaveregette.

— Jó lesz, cimbora. Üdvözlöm a családod. Szervusz.

— Szervusz!

Elváltak.

Akkor Pados doktornak hirtelen eszébe jutott valami. Utána szólt.

— Te, Feri ... Egy pillanat... Nem tudod, ki vette el a Mórocz-lányt ?

A másik megfordult.

— Olgát?

— Igen ... Nem tudod?

— De ... Én, öregem, én ...

ŐSZUTÓ

A fák, a fák, a fák, a fák Lassan vörösbe érnek, látod elárvult csöppjeit a földre omló vérnek ?

Oly bátran haldokolnak ők, bölcsen emelik lombjuk, csöndesen szólítják egymást:

„A gyertyánkat eloltjuk!"

Bokorban ordas tét lapul, foga deresen villan, két ág fogja egymás kezét és súgja: „Holtomiglan."

Kövesdi Károly A LEGNEHEZEBB

A legnehezebb némaság a magad választotta csönd

Öl ordít játszik a világ hogy mindkét füled be/ecsöng

s mert látástól vagy átkozott dühöngsz mint egy élőhalott

se keservét se gyönyörét csak súlyát cipeled a kínnak

Soóky László Ravasz József

FIZIKA AMIT NEM LEHET

Halott madár a havon: a tél bokrétája. Látnivaló: madarat virágzik a tél.

Rézsút a tájban kucsmás csapat, balta igézőt éneklő. Hiába minden, nem lelik a madarak útját, pedig szárnyalnak ám, akár a kő.

Ha visszaadhatnám gyermekkoromat nem fájna semmi.

De a sárfalainkból nőtt virágokat a szél elől ki védené meg ?

Apám sírja ez.

Pelyvás-szeméből a nyár mindent itt hagyott.

Almafáról szakítok mosolyt . . .

14