A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-23 / 48. szám
talán még akkor is, amikor kimennek hűsölni az éjszakába. Persze ezek a többnyire a Bátkai Állami Gazdaságot éltető emberek azt is nagyon jól tudják, hogy a jó lakodalomhoz jó zenekar kell. Már kora ifjúságomban, tamási bálokba járva, elfogadtatták velem, hogy nincs jobb zenész sehol a szútori cigánynál. A most muzsikáló Tamási János vezette héttagú Bandesz megváltoztatta ezt a nézetemet. Ha rázendített, s a két prímás vonója felhőtlenre festette az eget, illetve a kultúrház mennyezetét, talán még a halottak is megmozdultak a sírjukban! Kedves, nótás, jó hangulatú tamási nép! A Balogvölgyön sehol másutt nem tudják úgy dalban elmondani az egyszer örömös, másszor bánatos életüket, mint ebben a faluban. Ha a CSEMADOK azzal ültetné versenyasztalához őket, hogy ki tudja a lehető legnagyobb találékonysággal dalban elmondani népének a történetét, mindenkit messze megelőzve végeznének az első helyen. De már nem haladok tovább ezen a csapáson, hiszen lakodalomban vagyok, a tamási kultúrházban, százhúsznál is több ismert es Kevésbé ismert ember között, gyermekkori cimborák közelében, mint Kerti Ali, akivel évekig futballoztam egv csapatban, Kertiné Tóth Ica, aki évekig volt nagyszerű táncostársam hajdani bálokban. S azok mellett természetesen, akik nélkül nem lehetett volna hajnali tüzugrássai tetőződő vígság. Mihály István, a Rimaszombati (Rimavská Sobota) Sütőipari Vállalat gépészmérnöke az ifjú férj, s Lóska Magdolna, a Rimaszécsi (Rimavská Seč) Magyar Tanítási Nyelvű Óvoda óvónője az ifjú feleség. Mihály István édesapja, a Bátkai Állami Gazdaság traktoristája, Lóska Magdolnáé a Rimaszécsi Új Világ Efsz függetlenített pártelnöke. Jelképesen szólva a Bátkai Állami Gazdaság és a rimaszécsi szövetkezet is összeházasodott a fiatalok révén. Hosszú lenne elmondani a sorát, hogyan ismerkedtek össze? De hogy kezdettől erős, eltéphetetlen érzelmi szálak kötötték össze őket, azt az is bizonyítja, hogy az ifjú férj a prágai műszaki főiskola gépészeti karán évekig volt kitartóan hűséges. Mihály István, a Rimaszombati Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumból került cseh főiskolára. És most mérnök oklevéllel a zsebében állítja, hogy nincs nyelvi akadály, ha az emberben a képesség és a szorgalom együtt van. Távolság sincs Prága és Rimaszécs között, ha a szerelemben fel-felhevülő szív összedobban. Most bolmásképp nem ment, hiába volt meg bennük az igyekezet. A nótázásbán jeleskedtek jobban, különösen akkor, amikor már a számukra is ismert dalt játszotta a Bandesz. Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék ... Tudnak már néhány szót magyarul. Magam is hallottam, amikor a kínálásukkor mondták: — Köszönöm. — Vagy koccintáskor: — Egészségedre! — Az udvarláshoz is úgy gyűjtik a szavakat, mint méh a mézet. — Szép lány vagy! Tetszel nekem! — S amin ők maguk is nevetnek, amikor azt mondják: — Tudd meg, kinél van disznótor! — Az öt nehéz év alatt kétszer voltak disznótorban Mihályéknál. A fiunk barátai a mi barátaink is, mondták a szülők. A Pista barátai a mi barátaink is, mondták a tamásiak. A cseh fiatalemberek már régen otthonosan érzik magukat a magyar faluban. Fel is ismertek valamit odajártukban, hogy „tanulj magyarul, ha csak egy ilyen kicsiny faluban is, ha csak egy disznótoros vacsora idejére is érvényesülni akarsz!" Amit Pistának és másoknak jóként ajánlottak (tanuljon csehül) azt ők maguk is elfogadták. Az öt csehországi fiatalember közül egy prágai, ott is dolgozik (Ľuboš), a másik gottwaldovi születésű szintén prágai alkalmazott (Martin), a harmadik olomouci, ott is helyezkedett el (Frenki). Mihály István is járt már Olomoucban Frenki szüleinél. Két évig lakott a fiúval egy kollégiumi szobában. Jól megértették egymást. Közösen tanultak, közösen örültek egymás vizsgasikerének, közösen álmodoztak a holnapról. Frenki a szlovákiai magyarokról tudott meg sokat Pista révén, Pista meg a csehekröl Frenki jóvoltából. Szoros barátság alakult ki közöttük. Egyszóval, sok szép dolog fért bele abba a főiskolai öt esztendőbe. Az öt cseh fiatalember közül négyen jókor reggel indultak személygépkocsin magyar jóbarátjuk esküvőjére. Hradišteben kellett volna felvenniük Frenkit, de valahogyan elkerülték egymást. Ök délben már Tamásiban voltak, Frenki meg úgy jött utánuk, ahogy tudott. Autón, vonaton, motorbiciklin, buszon és gyalog. Valamivel később ö is szerencsésen megérkezett és a többiekkel együtt hallgatta (ha nem is értette) Rimaszécsen az esketőt, a hnb polgári ügyeket intéző testületének szép műsorát, s hajnalig mulatott a kultúrházban egyetlen fáradt ásítás nélkül. Mert a tamási lakodalomban nem lehet álmosakat pislantani, még kevésbé bóbisdog ifjú párt zsong körül a jókedv, de ahogy már mondtam, a régire emlékeztető lakodalomnak csupán felvillanásai vannak. Változnak az idők, változnak a szokások, s a körülmények is sokféleképpen hatnak. A mostani tamási lakodalom rendhagyónak számított annyiban, hogy csehországi fiatalemberek is meghívottjai voltak. Mihály István volt évfolyamtársai és barátai. Öten ülték körül az ifjú párt, az ő megszólításukkal Pistát és Magdát, s egész éjszaka bizonygatták a tamásiaknak, hogy nehéz a magyar csárdás. Talán a táncok legnehezebbje. Polkázva járták, kölni, hallgatni sem lehet nagyokat, unalmasakat, csak dalolni és táncolni szüntelenül, és enni a sokféle finom ételt, amelyeket az asszonyok úgy hordtak be a konyhából, hogy közben fordultak is egyet-egyet. Mert milyen lakodalom lenne az, amelyikben a fözőtudomány mesterei nem táncolnak? S milyen jókedv lenne az olyan, amelyet nem köszönt a reggel, amikor az egyre tisztább fény úgy szórja szét a vígságos lakodalmas népet is, mint a sötétséget. MÁCS JÓZSEF Illusztrációs felvétel: archívum siról (Tomašovce) van szó, amely mindössze két kilométernyi járásra van Bátkától. Ha a falum sem nagy, akkor az említett község csak a fele. Hangulat- és jókedvcsinálásban azonban az egész Balogvölgy legnagyobb települése. A minap ottani lakodalom kellős közepébe csöppentem, hogy még 53 éves fejjel is tanuljak, hogyan kell igazi jókedvvel kivilágos kivirradtig mulatni. Bevallom utólag, hogy a tamásiak ebben utánozhatatlanok és felülmúlhatatlanok. Ha elkezdik, akkor annak nincs szünete sem a nótában, sem a vígságban. Énekelnek a gazdagon terített asztalnál, tánc közben. Csak egy percre... HÜTTYCH PÁL az 1984-es évadban rendezett szlovákiai lóversenyek egyik legeredményesebb zsokéja 28 éves. A sorozatosan jó szereplésért járó jutalmat az idei szezon utolsó versenynapján — több jeles lovastársával együtt — az Állami Lóverseny Vállalat ligetfalui (Petržalka) telepén vette át. — Mikor találkoztál először a négylábúak sportjával? — Gyerekkoromban barátkoztam meg a lovakkal. Olyannyira megszerettem őket, hogy később már nem is tágítottam mellőlük. Szakmámat tekintve lovászként lettem zsokéjelölt, tizennyolc éves koromban pedig hivatásos zsoké. — A zsokéjelöltek a lovassport „mazsolái"? — Igen, így is lehet mondani. Ha a szakoktató, aki egyben idomár is, már úgy látja, hogy a lovász jól üli a lovat és helytállhat versenyen, engedélyt kér az illető rajtjára. Elegendő győzelem megszerzése után a „mazsolából" ostoros lovas, majd hivatásos zsoké lehet. — Mi a különbség a zsoké és az ostoros lovas között? — A zsoké minden versenyen nyeregbe ülhet, az ostoros lovas viszont nem indulhat még derbyben. A derby pedig nagy álom, olyan mint a filmszínésznek a főszerep. — Bánat is ért a lovakkal kapcsolatban ? — Talán az, hogy a mai hadseregben már nincs szükség a lovas katonákra, mert ha fél századdal korábban vagyok fiatal, akkor mindenképpen a pacik körletébe kerültem volna. — Pályafutásod fontosabb szakaszai? — Miután kitanult lovász és hivatásos zsoké lettem, 1978-ig a somorjai méntelep lovasa voltam, így tulajdonképpen az ott nevelt nagyszerű lovakon kóstoltam bele a versenysport szeszélyeibe. Utána két évig komoly sérülés gátolt abban, hogy nyeregbe üljek. Jelenleg a Brnói Állami Gazdaság színeiben lovagolok, és a versenyzés mellett a fiatal csikók iskolázásával, a befutottabb lovak edzésével is foglalkozom. — Suhancként mit reméltél ettől a sporttól? — Bíztam abban, hogy előbb-utóbb sikerül majd valami jobb eredményt elérnem. Persze, külföldi versenyekről, a legjobb lovasoknak járó különdíjakról álmodni sem mertem ... Ha valaki akkoriban azt mondja: Pali, te majd egy-egy szezon legjobb zsokéja leszel, akkor kinevettem volna! — Az utóbbi időben viszont több reményed teljesült, mint amennyiről valaha álmodozni mertél... — Ne tűnjék szerénytelenségnek, de evés közben jön meg az étvágy. Viszonylag fiatal vagyok még, a magasságom megfelelő és a testsúlyomat is hozni tudom még, úgyhogy jó lenne ráduplázni eddigi sikereimre. — Mi volt eddigi legfurább, legemlékezetesebb lovasélményed ? — Volt egy pejlovam, igen sokat tréningeztünk és versenyeztünk együtt. Egy alkalommal akadályversenyen vettünk részt. A rajt után nagyszerű ütemet fogtunk ki, az elsők között értünk oda a legnehezebb akadályok egyikéhez, is, csakhogy az én szürkém hirtelen lépésritmust váltott, én pedig az akadály túloldalára esve kihuppantam a nyeregből. Hogy ne akadályozzam a többieket, moccanás nélkül a földön maradtam. Az én derék lovamat hirtelen elfogta az aggódás, megtorpant és nyalogatni kezdett. (M-) 13
