A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-23 / 48. szám

Apám füzetében lapozgatok. A bátkai (gömöri?) lakodalmi szokást írta le benne majd száz oldalon. Végigolvasni is nehéz, hát még végigcsinálni mindazt, ami a füzetben benne van? Nem irigylem a régi lakodalmak vőfélyeit, szószólóit, ételkihordóit (mert verses jókívánság nélkül nem kerülhetett az asztalra étel), menyasszony-kikérőit stb. Hogyan bírták szuszszál? Nem csodálkozom a lakodalmi szokást megőrizni hivatott füzet átlapozása után, hogy a nótában is az áll: „három hétig tart egy bátyi lakodalom ..."

Tartott néhol tovább is, s bizony a lakodalmas ház népének ugyancsak kóvályoghatott a feje a fáradtságtól. De hol vannaK már azok az idők, amikor a nótás kedvű és vidám természetű emberek rekedtre dalolták magukat heteken keresztül? Változott a világ, a nagyobb életlendület legalább kétharmadát törölte a lakodalmi szokás forgatókönyvének. Már csupán felvillanásai vannak hagyományos menetének, a többit gondolja hozzá mindenki úgy, ahogy akarja.

Azért még mindig vannak olyan településhelyek szőkébb hazámban, ahol talán időtlen időktől igazi báli és lakodalmi hangulatot teremtő emberek születnek. Ki tudná az okát, hogyan, miért? Balogtamá-LAJOS BÁCSI

Igen, a fényképről már bizonyára sokan felismerték, az időrőlidőre visszatérő öreg partizánról. Vasile Lajosról van szó. Eljött közénk, hogy velünk együtt ünnepelje a negyven évvel ezelőtti harcok sikerét, meg aztán emlékezni is jó, világot látni is jó, a régi ismerősöket is fel kell keresni...

— Augusztus húszadikán indultam Nagyváradról, az ünnepségekre már Babinecbe (Rimavská Sobota — rimaszombati járás) érkeztem. Gyorsan haladtam, a kezdetén még több volt az erőm. Most már nehezebb, elfáradtam, alig várom, hogy haza érjek, alig várom, hogy véget érjen ez az utazás.

Vasile Lajos 1944-ben a Rákosi Mátyás partizánbrigád tagja volt. Ennek a partizánbrigádnak volt a parancsnoka Vaszilij Mihajlovics Kozlov őrnagy, aki az egykori politikai biztosokkal: Vlagyimir Matvejevics Vaszinnal és Vlagyimir Nyesztorovics Mandrikkal együtt részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésének negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.

Ismét bejárták az egykori harcok helyét, Kraskovban és Lukovistében megkoszorúzták elesett bajtársaik emlékművét, Babinecben nagygyűlésen tettek hitet a béke és a szocializmus ügye mellett.

Beszélgetni, szórakozni is volt módjuk. Megérdemelték. A kraskovi Partizán földmüvesszövetkezet várta őket terített asztallal.

— Nagyon jól éreztem magamat a régi bajtársak között, örömmel töltött el a találkozás.

— Kire emlékszik a legszívesebben?

— Egyformán becsültük, védtük egymást. Legjobb bajtársam talán mégis a felderítőnk, Július Kaliciak volt. Nála szoktam megszállni, amikor útjaimról hazafelé tartok. Az idén is így történt. Babinecben még együtt voltunk, utána elmentem Lengyelországba, megnézni az ottani barátaimat, és most amikor megyek hazafelé ismét felkerestem Kaliciak barátomat itt, Bratislavában. Sajnos már nem találtam meg. Csak az özvegyével beszélhettem, a barátom időközben elhúnyt. Megkönnyeztem. Ilyen az élet, pedig ő volt kettőnk közül a fiatalabb.

Vasile Lajos ez év októberében töltötte be nyolcvanadik életévét. Azt hiszem Európában ö az egyedüli, aki nyolcvanévesen ilyen hosszú kerékpártúrára vállalkozott.

— Nehéznek, hosszúnak tűnik az út, megnyúlt az ismerős táj. Megnőttek a távolságok. Tudja milyen nagy hegyek vannak Szlovákiában? Milyen nehéz kerékpáron átkelni a Magas-Tátrán! Tízméterenként megálltam pihenni. Ha most haza jutok épségben, ilyen hosszú útra nem vállalkozom többé, de vonattal ismét eljövök, és elhozom a feleségemet is. Szegény párom, már biztosan aggódva vár. Én is aggódom érte, az utóbbi időben gyakran beteg, a reumája kínozza. Nem tudom mire megyek haza, milyen hír fogad?

— Magas életkora és a várható nehézségek ellenére mégis vállalkozott az útra, miért tette?

— A Felkelés 40. évfordulójának ünnepségére jöttem. Én is kaptam elismerő oklevelet, maga Kozlov őrnagy írta alá. Ezért megérte eljönni. Negyven évvel ezelőtt itt szenvedtem a hóban, a hegyekben. Jólesik látni a fejlődést, a jólétet, azt, hogy megérte harcolni. A legkisebbik fiam most negyven éves, csak az elbeszélésemből ismeri a történelmet. Legyenek a fiatalok boldogok, ne legyen háború! Örülök, hogy így sikerült ez a negyven év s hogy a sikerekért én is tettem valamit.

Búcsúzáskor megöleltük egymást, kicsit nehézkesen, de azért fiatalosan „felpattant" kétkerekű járgányára és elindult otthona, a romániai Foksány felé. FISTER MAGDA

Prandi Sándor felvétele

12