A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmrnm A SZÍNHÁZ EGÉSZÉBEN HISZEK BESZÉLGETÉS JEVGENYIJ NYESZTYERENKÓVAL Az idei Bratislavai Zenefesztivál legrangosabb külföldi vendégeinek egyike a világhírű „csodabasszus", a moszkvai Nagyszínház művésze: Jevgenyij Nyesztyerenko volt, aki Szlovákia fővárosában a Borisz Godunovot és a Don Carlosban pedig Fülöp király szerepét énekelte. A most 46 esztendős művész öt esztendővel ezelőtt járt legutóbb Bratislavában, s operaénekesi arculata időközben újabb vonásokkal bővült. Talán azért is, mert kifejezésmódja mind fölszabadultabb, úgy tetszik, közölni vágyása mind eltökéltebb, színpadilag sem külső, sem belső gátlás nem köti gúzsba. — Egyetért ezzel? — Egyetértek, mert ahogy telnek-múlnak az esztendők, az idő munkálta tapasztalat tudatosabban érleli művészetté az egyéni törekvéseket. A művészi felfogás tekintetében én egyébként mindig a jelenben élek, pontosabban az állandó és egyidejű jelenben. És sohasem mondom azt, hogy éneklek, hanem sokkal inkább együtt játszom a zenekarral, a karmesterrel, a színpadi partnerekkel. Az olyan előadásokat kedvelem, amelyekben mindenki számára öröm az együtt muzsikálás, amelyekben mindenki egyformán aggódik, ha nem sikerül valami. Ezt elérni nagyon nehéz, mert napról napra különböző lelkiállapotban, különböző karakterek ülnek le próbálni, esténként hangversenyt adni, vagy színházi előadást tartani. Meggyőződésem, hogy a színpadon senkit, sem a komponistát, sem a rendezőt, sem a karmestert, sem a szólistát nem illeti meg az elsőbbség; én a színház egészében hiszek. Abban a közös akaratban, amely megteremti a továbblépés, a friss törekvések érvényesülésének és művészi fejlődésének előfeltételeit. A jó muzsikálás alapja, hogy a zenész érezze az alkotómunka örömét. Mindegy, hogy énekel, vagy píkkolón játszik az illető. — Megkérhetném, hogy beszéljen egy kicsit önmagáról? — Leningrádban születtem. A gyerekkoromra nem szívesen emlékszem vissza, mert a háborút szülővárosomban éltem át. Valahogy úgy adódott, hogy sehová sem tudtunk evakuálni a szüleimmel. — Hány nap is volt a város ostroma ? — Közel kilencszáz... Arra ellenben határozottan emlékszem, hogy a zene mindig is érdekelt, szívesen foglalkoztam vele. Az élet mégis úgy hozta, hogy teljes lényemmel csak némi kitérővel jutottam hozzá. Ma már magam is alig tudom elhinni, hogy eredeti foglalkozásomat tekintve gépészmérnök vagyok! Főiskolásként azonban egyúttal a leningrádi konzervatórium növendéke is voltam, amelyet 1965-ben sikerült befejeznem. Ekkor már tagja voltam a Kirov Színháznak, 1970-ben pedig — a Csajkovszkij versenyen aratott győzelmem után — a moszkvai Bolsójba kerültem szólistának. — Azóta szinte az egész világot beutazta. Külföldi kritikusainak találó megfogalmazása óta szívesen mondják Önt csodabasszusnak. Véleménye szerint vajon mi egy jó operaelőadás titka ? — Egy emlékezetes, valóban jó előadás nagyon sok mindenen múlik. Az akusztikán, a szólistákon, a zenekaron, a közönségen. Van olyan, hogy az ember érzi a zenekart, de van olyan, hogy csak a technikai nehézségeket érzi. Van olyan is, hogy eltörik bennem valami... hogy napközben sokszor el sem tudom képzelni, este majd hogy viselkedik velem a zene... De talán akkor van a helyén minden, amikor az egész előadás megegyezik az ember belső hallásával. — Szerepet játszanak ebben az emberi kapcsolatok is? — A lényeg: rendezett élet nélkül nincsenek nagy eredmények. A művész élete igazán csak akkor rendezetlen, ha kapcsolatai, mellékes tevékenységei elvonják öt hivatásától. Például Wagner magánélete igazán viharos volt, de lényegileg rendezett magánéletének köszönhetően több ezer partitúraoldalt hagyott ránk! — Mondhatna valamit saját értékrendszerének alapelveiről? — Talán annyit mondanék, hogy a tolsztoji értelemben vett őszinteség és a muszorgszkiji értelemben vett eredetiség tűnik számomra a legfontosabbnak. — Tolsztoj számára fontos volt a hagyományos értelemben vett szeretet is. Erről mi a véleménye? — A szeretet minden pozitív emberi tevékenységben megtalálható, nem csupán a művészetek privilégiuma; viszont az őszinteség és az eredetiség már szűkebb értelmű fogalmak. De itt, legalábbis számomra, már véget érnek a szavak, én a zene nyelvén tudok erről többet elmondani. Egy zenésznek ezekről a dolgokról nem beszélnie kell, hiszen az ö számára a szó hatalma nem elég. Mondok egy példát: ha beszélek valakinek a katarzisról, nem biztos, hogy az illető megérti, mit akarok mondani neki. De ha meghall a Borisz Godunovból, a Kékszakállú hercegből vagy akár a Don Pasqualeből egy részletet, rögtön megérti, miről beszélek. — Eszerint Ön hisz a művészet erejében ?! — Nekünk, művészeknek mindent meg kell tennünk, hogy megnyugtassuk a világot; hogy megtartsuk az embereknek a humánumba vetett hitét. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György edinszky Erika Hollandiában élő költő, műfordító. Budapesten találkoztam vele. Hosszas, többszöri beszélgetéseink során kerekedett ki az alábbi interjú. — Mi újság Hollandiában? — Mi újság?... Esik egyfolytában. De nemcsak az időjárás borzalmas, a közhangulat is. A beszélgetést később egy kávé mellett folytattuk. — Oda akarják hozni azokat a szörnyű rakétákat. Mivel tagja vagyok a holland békemozgalomnak, hát én is szerveztem a tüntetéseket a rakéták ellen. Egykor minden holland büszke volt a lakóhelyére, városára. Ma ez megszűnt. Az emberek pusztítanak, rombolnak. Az emberek tehetetlenségüket értelmetlen cselekedetekben igyekeznek levezetni. Telefirkálják a házak falait, felhasogatják a villamosokban, autóbuszokban az üléseket... így akarnak bosszút állni azon a rendszeren, amely nem képes értelmesen kihasználni a tömegek energiáját. A felhalmozódott energia leadása teljesen öncélúvá vált, az emberek elvesztették hitüket. Persze, ezek a megnyilvánulások még az erőszak jobb formáinak nevezhetők. Sokkal roszszabb az, hogy egyre többen menekülnek a kábítószer-élvezet mámorába. Csak Amszterdamban nyolcezer nyilvántartott 20
