A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
kábítószer-élvező van, akik már „leírt" emberek. Kemény kábítószer-élvezők, heroinosok. A hasist, marihuánát — ezeket Hollandiában már nyíltan lehet vásárolni — a „fogyasztókat" nem is számolom. Az aggasztó állapotokat tovább fokozza az a tény, hogy az újfasiszta párt is bekerült az alsóházba, a kormányon lévő kereszténydemokrata párt pedig szimpatizál velük, így aztán a jövőben semmi jó nem várható. Megnőtt a bűnözés, olyannyira, hogy a börtönökben egyszerűen nincs hely. Itt egy újságkivágás, tessék! A szerző arról ír, hogy a rendőrség három hétig keresett egy bűnözőt. Elfogták, de szabadlábra kellett engedniük, mert nem volt hely a börtönben. A televízió naponta közli az aznap elbocsájtott dolgozók számát. 5—800 ember kerül az utcára naponta. A dolog úgy áll, hogy a lakosság tíz százalékának állandó munkanélküliségre kell berendezkednie. Legrosszabb az idősebbek és a pályakezdők helyzete. Képzeld el, azzal a tudattal élni, hogy elvégeztem a főiskolát, kezemben a diploma, de tudásomat, energiámat soha nem hasznosíthatom, mert nem kapok értelmes munkát ... Ez a tudat sok esetben vandalizmust idéz elő. (Csak egy példa: az emberek jegy nélkül utaznak a villamosokon. Az ellenőrök félnek kérni a jegyet, ellenőrizni, mert a válasz: késelés. Rengeteg ember állandóan késsel a zsebében lép ki az utcára. Ügy érzik, ha az állam már nem tudja őket megvédeni, akkor az önvédelem formáját kell választaniuk. A fiatalok csoportokba szerveződnek. Belgiumból fegyvereket szereznek be maguknak. S ez már egyfajta fasizmus. Nem véletlen hát, hogy egyre növekszik az újfasiszta párt taglétszáma és befolyása.) — Ebben a forrongó gazdasági, politikai helyzetben, ebben az áldatlan állapotban milyen a kultúra helyzete Hollandiában? — Rossz, nagyon rossz, de a jobb megértés kedvéért a válaszadást kicsit távolabbról kezdeném. Nos, amikor én az ötvenes években kikerültem Hollandiába, akkor még a középiskolákban volt irodalomtanítás. Egy remek, hivatását értő és szerető irodalomtanárnak köszönhetem, hogy jól megtanultam hollandul. De még főiskolai éveim alatt is nagyobb becsben volt az irodalom, a művészet. S akkor elözönlötték Európát a diáklázongások: le a tekintélyelvű társadalmakkal! Jött az egyenlőség kultusza, amit ott úgy értettek, hogy a társadalom minden rétegének lehetőséget adni a kibontakozáshoz, tanuláshoz. De főleg azoknak, akiknek korábban nem voltak ilyen lehetőségeik. Például: eltörölték a fölvételi vizsgákat, s ezzel a jó tanulók hátrányba kerültek. Arról nem is beszélve, hogy a divatszakmákon túltermelés bizonyult, sokkal több orvos, mérnök végzett egyetemet, mint amenynyire a népgazdaságnak szüksége volt, van. S ezzel az egyenlősdivel előjött az igénytelenség is. Fonák helyzet: a diákok maguk választják meg pedagógusaikat — mert ők ebbe is beleszólhatnak. Kérdem én: honnan tudja a még tudatlan diák megítélni oktatója képességeit...? Aztán: a tanulók egy-egy előadáson — akár durván is — közbeszólhatnak, sőt, távozhatnak az órákról. Már a középiskolákban is. Eluralkodott a tanításban a káosz. A túlzott demokratizmus fejetlenséghez vezetett, kivette a pedagógusok kezéből a gyeplőt, a gyerekek szinte formálhatatlanná váltak. — Az utóbbi évek nehéz gazdasági helyzetének következménye az is, hogy a kultúrára alig jut pénz. így aztán az iskolákban is fölöslegesnek ítélték meg az irodalom, a művészetek oktatását. Az iskolákban jószerével nem folyik irodalomoktatás. Az írókat, költőket, a költészetet teljesen degradálták. A költőt ma Hollandiában olyan szinten kezelik, mint egy oroszlánidomárt vagy tűznyelőt, kígyóbűvölőt. Például, ha hazamegyek, hivatalos vagyok egy éjszakai költőfesztiválra. Kapok nyolc percet, hogy előadjam a verseimet. Előttem is, utánam is tűznyelő és kígyóbűvölő lép fel. Természetes, hogy az ő mutatványuk sokkal inkább leköti a több ezres tömeg figyelmét, mint az én szavalatom. Aztán nem ritka, hogy egyegy ilyen költöfesztiválon a költőket kifütyülik, kiröhögik, megdobálják, megverik. De vállaljuk még ezt is, mert egyre kevesebb a lehetőség, hogy verseink eljussanak a közönséghez, olvasóhoz. A verskötetek csak pár száz, jobbik esetben egykét ezres példányszámban jelennek meg. A kiadók pedig csak akkor fizetnek, ha a könyveket megveszik. S ugyan ki vesz ma könyvet, verseskönyvet, irodalmat Hollandiában, amikor nagyon meg kell gondolni ki mire költi a pénzét, amikor még az iskolákban sem tartják lényegesnek az irodalomoktatást. Én például több magyar író, költő könyvét teljesen ingyen fordítottam hollandra. Sőt, most Galgóczi Erzsébet Egymásra nézve című könyvéért még maga a szerző sem kapott tiszteletdíjat. Nem, mert a kiadó olyan katasztrofális helyzetbe került, hogy fizetést sem tud adni alkalmazottainak. Ma csak annak a szerzőnek van sikere, aki teljesen extrém dolgokat művel. Volt idő, amikor a feminista irodalom ment, majd a szexuális irodalom, most úgy tűnik, hogy a homoszexuális-irodalom a kelendő. — Odajutottunk, hogy ma Hollandiában szégyen költőnek lenni, költőnőnek pedig duplán az. Például a gyerekek ha néha beküldik a lapokhoz a verseiket, akkor nyomatékosan hozzáteszik: közölheti, de név nélkül. Szégyellenék, ha a nevükkel jelenne meg az írásuk, mert akkor diáktársaik kinevetnék őket, mondván, hogy marhaságokkal foglalkoznak. Egy következő beszélgetés alkalmával a múzeumfoglalókra terelődött a szó. A világsajtó hírül adta, hogy Hollandiában több múzeumot elfoglaltak a fiatal művészek, ezzel is szolidaritást vállalva elbocsájtott kollégáik mellett. — A spanyol uralom után Hollandiában elindult egy mozgalom, amelyet ma „Harc a képek ellen" néven ismerünk. Akkor az történt, hogy a templomokból kidobálták a képeket. Ma, évszázadokkal később, szinte hasonlónak lehetünk részesei. Egyre másra be akarják zárni a kultúrközpontokat, kiállítótermeket, múzeumokat, s mondják — autógarázsokat rendeznek be a helyükön. A múzeumfoglalók azt hangoztatják, kitartanak a végsőkig, de majd bevetik a katonaságot — mint a házfoglalók ellen — s a kormány akkor is érvényre juttatja akaratát. Az a kétezer művész, akiktől megvonták az állami támogatást — az ö szolidaritásukra jött létre a múzeumfoglalók akciója — azt már nem kapja vissza. S mivel a „művész" kategóriába számító foglalkozás nem számít rendes foglalkozásnak, ezek az emberek még munkanélküli segélyt sem kapnak. Az egyik sokadik találkozás alkalmával Dedinszky Erika újságkivágások tömegét mutatja: — Lehet, amit elmondtam, meglehetősen komornak, sötétnek tűnik. Pedig valóság, ez van! De nehogy azt hidd, csak nekem, ott idegennek tűnik mindez így. Épp ezért is mutatom ezeket az újságkivágásokat. Maguk a hollandok sem látják rózsásabbnak a helyzetet: a kultúra, az irodalom helyzetét. Itt van például Geert von Oorschot kiadó cimmondata: „A holland nép irodalom ellenes!" Egy másik cikk arról tudósít, hogy az egyik jónevű próza író kötetét kétezer példányban adták ki, s tizenhét évig tartott, amíg a kétezer könyv elfogyott. Nagy költőktől jó, ha évi 20—30 könyvet eladnak. Egy további cikk: tizenkét színházat zártak be az elmúlt évben. A színtársulatok saját kockázatukra bérelik a termeket — ha nem jön be a közönség, egy fillért sem kapnak a játékért. Egy újabb címmondat az újság első oldaláról: Hollandia a kultúrára a nemzeti jövedelem egy (1) százalékát költi. Továbbá: kértük, indítsanak be a tévénél egy harmadik csatornát, ahol csak kulturális műsorokat sugároznának. Elutasították. Az újság erről így tudósít: „Félelem az elittől!". De idézhetném még hosszan ... Elbúcsúztam s abban maradtunk, hogy mielőtt a kéziratot leadom még felhívom őt, hátha szolgálhat néhány új, friss információval. A telefonbeszélgetést azonnal azzal kezdte, hogy szörnyűségekre érkezett haza Budapestről: — Bezárni készülnek városunk, Hilveersum művelődési házát. A polgármester hajthatatlan. Azzal érvel, hogy az adott gazdasági körülmények között luxus ilyen intézményt fenntartani. Pedig ezt a művelődési házat rengetegen látogatták. Tüntetést szervezünk a ház megmentése érdekében. Persze, megint csak megaláznak bennünket: a tüntetést megengedik és a házból majd úgy is autógarázst csinálnak. Felháborító. Pedig eddig itt rendeztük meg a magyar filmnapokat is. Ha bezárják, fuccs az egésznek... Itt megszakadt a vonal. Zárszónak tehát marad Dedinszky Erika sokszor hangoztatott mondata: „semmi jó nem várható!". ZOLCZER JÁNOS 21
