A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-13 / 29. szám
ÜSTÖKÖS SAKKOZÁS EGÉN A nevét először egy idős kibictől hallottam. „Úgy játszol fiam, mint Morphy!" — mondta a városka bajnokának, aki rettenetesen csépelte ellenfelét, beáldozta a futóját, aztán a bástyáját és már csak a matt következett. Kezdő sakkozó voltam, és persze furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehet az a Morphy? A kávéházi szak(sakk)tekintélyektől csak annyit tudtam meg, hogy egy híres amerikai sakkozó. Csak jóval később került a kezembe Maróczy Géza nagyszerű Morphy-könyve, amit nagy élvezettel tanulmányoztam. Időállóságát jellemzi, hogy a néhány éve megjelent szovjet Morphy-monográfia változtatás nélkül vette át Maróczy 1909-ben készült játszmaelemzéseit. De hát ki is volt Paul Morphy? 1837. június 22-én New Orleans-ban született egy spanyol, ír és francia eredetű tekintélyes családban. Tizenkét éves volt, amikor születésnapjára egy szép sakk-készletet kapott. A családi ünnep vendégei között volt nagybátyja, Ernest Morhpy, a város sakkbajnoka is, aki már régóta szívesen foglalkozott a jóeszű gyerekkel. A táblához szólította az ünnepeltet, de a kis Paul kérte, vakon szeretne játszani Ernest bácsival. így is történt, a fiú a másik szobából diktálta a lépéseket a táblánál játszó bajnoknak. Végül Paul remek játszmában győzött. Ennek híre hamarosan bejárta az ország sakk-köreit s a játszmát kézről kézre adták. Hallott róla az Amerikában időző európai sakkmester, a magyar Löwenthal is. Nosza elutazott New Orleansba és három játszmát váltott a fiúval. Kettő döntetlen lett, a harmadikat Morphy nyerte. Később Lousianában jogot tanult és innen hívták meg 1857-ben az első New York-i mestertornára. Morphy első lett és ezzel a győzelmével indult el világhódító útjára, hogy rövid, de tündöklő pályájával örökre bejegyezze nevét a sakkozás történetébe. New Orleansban lelkesen fogadták a New York-i győztest. Bár a város az egyik legerősebb sakk-központ volt az Egyesült Államokban, Morphy nem talált méltó ellenfélre. Többnyire előnyadásos játszmákat játszott egyszerre több ellenféllel is, vagy a tábla megtekintése nélkül vívta csatáit. Ez nem elégítette ki, tudta, hogy csak Európában lehetnek egyenrangú ellenfelei. 1858. június 9-én Morphy hajóra szállt. London volt útjának első állomása, ahol sorra látogatta a legismertebb sakk-köröket, egyik mérkőzést a másik után játszotta. Itt sem akadt igazi ellenfélre, igaz a legerősebb angol sakkozó Staunton óvatosan kitért a találkozás elöl. Morphy ezután Párizsba utazott, ahol már megelőzte londoni sikereinek híre. Ebben az időben a német Harrwitz mester volt Párizs koronázatlan sakk-királya. Dicséretére válik, hogy tüstént elfogadta Morphy kihívását. A mérkőzés első két játszmáját meg is nyerte, de ez nem hozta ki nyugalmából Morphyt, aki végül 5 : 2-re győzött. Morphy párizsi tartózkodásának emlékét számtalan könyvben őrzi az a játszma, melyet a Párizsi Operában játszott a „Szevilliai borbél/' előadásának szünetében Károly braunschweigi herceg és Isouard gróf ellen. íme a játszma, melyben Morphy a világos bábokat vezette: 1. e2-e4 e7-e5 2. Hg1-f3 d7-d6 3. d2-d4 Fc8-g4? 4. d4 : e5! Fg4 : f3 5. Vd1 : f3 d6 : e5 6. Ff1 -c4 Hg8-f6 7. Vf3-b3 Vd8-e7 8. Hb1-c3 c7-c6 9. Fc1-g5 b7-b5 10. Hc3:b5! c6 : b5 11. Fc4 : b5 Hb8-d7 12. 0-0-0! Ba8-d8 13. Bd1 :d7! Bd8 : d7 14. Bh1-d1 Ve7-e6 15. Fb5:d7 Hf6:d7 16. Vb3-b8! Hd7:b8 17. Bd1-d8 matt. Azokban az években a német Adolf Anderssent tartották a világ legjobb játékosának. Morphy meghívta a boroszlói tanárt Párizsba. Anderssen kötélnek állt és 1858 decemberében egy szállodában a táblához is ültek. Tizenegy játszmát váltottak — Anderssen kettőt nyert, Morphy hetet! A német mester lovagiasan fogadta a vereséget: „Büszke vagyok, hogy önnel egy korban élek. Nincs a világon még egy sakkozó, aki ilyen arányban legyőzött volna. Gratulálok!" — mondta az utolsó játszma után. 1859 áprilisában Morphy visszatér hazájába. Óriási tömeg fogadja a New York-i kikötőben, zenekarral, virágesővel. Azután következtek az ünnepségek Bostonban, Los Angelesben, Philadelphiában és más városokban. A New York-i egyetem aulájában arany sakk-készlettel ajándékozták meg Morphyt, a tábla elefántcsontból és ébenfából készült. A hatás egészen váratlan volt. Morphy megcsömörlött az ünneplésektől, de a sakkozástól is. Visszament szülővárosába, ahol ügyvédeskedett, de sok kudarc érte ezen a pályán. Egyre kevesebbet sakkozott, jóformán csak otthon, a barátaival váltott néhány játszmát. Minden, versenyre szóló meghívást elutasított. Pedig csak 23 éves volt! Még két alkalommal — nem tudni milyen céllal — Párizsban járt. de elkerülte a sakkozókat, régi diadalainak színhelyeit. New Orleansba visszatérve élete csendben telt el. Egyre elhatalmasodott rajta a búskomorság, életét elhibázottnak tartotta.-Száz évvel ezelőtt, 1884. július 9-röl 10-re virradó éjszaka halt meg minden idők egyik legnagyobb sakkozója. Morphy káprázatos kombinációi ugyan elbűvölték a kortársakat és az utókort is, de őt tulajdonképpen a pozíciójáték megalapozójának kell tekintenünk. Á gyors fejlődéssel, a középmezők fölötti uralommal, a nyílt vonalak megszállásával, pozíciós értelemben készítette elő a kombinációt. Rubinstein, a századforduló nagy sakkozója szerint minden kombináció Morphy-tól ered, kombináló készsége szerinte felülmúlta Laskerét, sőt Aljechinét is. Capablanca, saját bevallása szerint Morphy játszmáiból tanult sakkozni. Morphy rövid és tragikus pályája bizonyára sokakat egy másik nagy amerikai sakkozó Robert (Bobby) Fischer sorsára emlékeztet. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem Aljechinnek a harmincas években irt, szinte váteszi szavait: „... szomorúan tanulságos sorsának nem szabad a múlt feledésébe merülni. Azóta volt és van számos kis Morphy, emberek, akik a sakknak átkozva hátat fordítanak, anélkül, hogy megértenék, csalódásaik nem az ártatlan objektumra, hanem egyedül és kizárólag saját fogyatékosságaikra, az önismeret és az önuralom hiányára vezethetők vissza." DELMAR GÁBOR A FELJEGYZÉS Annak idején éppen egy vasútállomás várójában üldögéltem békésen, és szokatlan tevékenységgel igyekeztem agyonütni az üres időt. Gondolkoztam. Egyszerre csak az agyamba huppant egy téma, amelyből egy kis elbeszélést reméltem majdan kicsikarni. De mert különböző jótulajdonságaim mellett még feledékeny is vagyok, nyomban előkeritettem a zsebemből, a jegyzetfüzetemet, meg egy golyóstollat, és néhány szóval feljegyeztem a leendő mű témáját. Pechemre — és az ő pechére is, — éppen abban a pillanatban lépkedett el mellettem egy vasutas. Minden bizonnyal sokkal hivatalosabb személyiségnek tartott, mint amilyen valójában vagyok, ezért gyanakodva szemlélte fekete noteszomat. — Rólam ír maga? — fordult hozzám sértődötten. — Á, dehogy, — legyintettem a valósághoz híven. — Csak úgy firkálgatok. Nem elégedett meg ezzel a magyarázattal és továbbra is csak a közelemben ténfergett. — Ha erről a piszokról ír, — lendítette meg félkarját a váró padlója fölött, — akkor annak megvannak az objektív okai. Nincs elég takarítóasszony, értjük? — De nem erről van szó, én valami egészen más dologról írok, — kíséreltem meg újra az elbeszélésem témájára összpontosítani a gondolataimat. A vasutas azonban csak nem hagyott békén. Kisvártatva megint odaszól hozzám. — Az az óra ott a váró falán már évek óta nem jár ugyan, de az sem a mi hibánk, — kezdte újra. — Már tavaly kérvényeztük a javítását. Erről okmányunk is van. Mondom, nem a mi hibánk. — Köszönöm a felvilágosítást, de azt az órát mindeddig még csak észre sem vettem. Van saját órám, tudja, — igyekeztem folytatni feljegyzéseimet. De erre sem békéit meg. — Az, hogy a prágai gyors újra késik, az sem a mi vétkünk. — folytatta az én vasutasom idegesen. — Nekünk az áruforgalmat kell előnyben részesítenünk, mi csak az előírásokat teljesítjük, tudhatná. — De ehhez nekem semmi közöm sincs, — nyugtatgattam. — Biztosíthatom arról, hogy nekem semmi kifogásom sincs maga ellen személy szerint, és hogy most éppen egészen másvalamiről írok. Azonban még ezekkel a szavakkal sem sikerült öt teljesen megnyugtatnom. — Vizet a személykocsik mosdójába nem engedhetünk, az időjárás miatt, — folytatta a mentegetőzést. — Azért a meteorológusok a felelősek. Előrejelezték, hogy az idén nincsenek kizárva a korai fagyok, ezért ... hogy a fagyó víz el ne repessze ... — No, ne féljen már, — vágtam közbe türelmetlenül. — Én valóban valami egészen másról írogatok. Ebből egy kis elbeszélés lesz, a fiatalokról, a szerelemről, a munkához kialakult jó viszonyról és a nehézségek leküzdéséről, — daráltam hadarva a jól bevált klisét. — Vagy úgy! — kapcsolt végre az én emberem. — Tehát a fiatalok! Leírhatná azt, hogyan teszik tönkre a vasúti kocsik berendezését, hogy az egész úton isznak, piszkítják a kocsik belsejét és nem hagyják békén az ifjú jegykezelönőket! Igen, erről írjon, ahelyett, ahogy itt mindnyájunk becsületes munkáját és jóratörő igyekezetét becsméri i! — Kritizálni minket, arra mindig képesek, maguk firkászok, — ömlött belőle az igazságos felháborodás, — de a segítségünkre lenni abban, hogy rávilágítsunk a hibák gyökereire és együttműködni a hiányok felszámolásában, azt már nem. Jöjjön el közénk és csinálja maga jobban a mi munkánkat, ha ezt is olyan jól érti, mint bírálgatni minket, maga ... maga ... íróember! HOCMAN GÁBOR 23
