A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-02 / 45. szám
Mészáros Károly: Magánügyek Ha jól számolom, akkor ez a bemutatkozó novellagyüjtemény két évtizedes erőfeszítés és küzdelem összegezésének is felfogható; Mészáros Károly abbéli igyekezetének és erőfeszítésének, hogy élményeit, tapasztalatait irodalommá formálja. Duba Gyula a Fekete szél című antológia előszavában az alábbiakat írta Mészáros Károly próbálkozásaival kapcsolatban: „Mészáros Károly elbeszélésmódja áll legközelebb az epikához. Ő az időrendbe szedett történés — fabula — folyamatát apró és pontos megfigyelésekkel támasztja alá és hitelesíti, mintegy szociológiai pillérekre építi fel, de a cselekmény mellett állandóan ott bujkál az a fokozott figyelem is, amellyel az alakok lélektani motiváltságára ügyel." Duba megállapítása, miszerint Mészáros Károly „elbeszélésmódja áll legközelebb az epikához" valóban helyes volt, bár közel másfél évtizeddel a Magánügyek megjelenése előtt íródott le, és nyilván az antológiában megjelentetett Ella Mari magánügye című elbeszélés nyomósította azt. Ami közel másfél évtizede — a remény és a várakozás korában — pozitív, tehát előremutató lehetőségként fogalmazódott meg, — s ezt föltételezte is, — az idők folyamán szinte semmit sem változott. Úgy is fogalmazhatnám, hogy FOniH FUZGFK Vili. Mészáros Károly 1941-ben született Felbáron (Horny Bar), a Csallóközben. Volt munkás és hivatalnok, később tanítóskodott. Jelenleg Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) él, s a Csallóköz című lap szerkesztője. Megjelent kötete: Magánügyek (1983). ottragadt Ella Mari magánügyeinek a szintjén — történésben, stílusban, mondanivalóban egyaránt. Mészáros Károly maga írja könyve fülszövegében: „végleg lemondtam a repülésről : a földön maradok..." Vagyis a realitások közelében. A Magánügyek című gyűjtemény ezt az elhatározást kétségtelenné teszi; Mészáros Károly a legszürkébb hétköznapokból igyekszik valamit irodalommá formálni. Van, amikor a szándék irodalmi valósággá — novellává, elbeszéléssé — válik, de gyakorta a „földközeliség" alig több egy-egy élethelyzet leírásánál. A környezet, a tér, amelyben e novellák hősei élnek, dolgoznak, végzik a hétköznapok tennivalóit, nagyon ismerős. A falu és a város közötti ingajárat, annak eseményei és eseménytelenségei rajzolódnak elénk. A hős, vagy hősnő — ez utóbbi általában negatív szereplő, elszenvedi, elviseli a vele történteket — tanító, vagy tanítónő, máskor hivatalnok, ebben az ingajáratban emésztődik. Van, mikor egy sör, vagy egy feketekávé mellett megpróbál eltöprengeni sorsának alakulásáról — amely általában balul sikerült — se töprengések közepette néha elszánja magát a cselekvésre is, de ahelyett, hogy valóban cselekedne — majd mindig döntésképtelen lény — rendel egy újabb feketét, sört. vagy konyakot. A helyzettől s a körülményektől függően. A Mészáros-hősök közérzete — ennyiből is kitűnik — nem valami derűs; sőt azt is mondhatnám, hogy egyenesen rossz. Bajokkal, gondokkal küzdenek, s még a szerelemben is kudarcaik élménye az intenzívebb. Lebegnek, tétováznak, gyötrődnek — leggyakrabban el sem követett hibák, vagy bűnök miatt. Olykor felvillan előttük egy-egy megoldás, vagy a kiút lehetősége, de már magától a lehetőségtől is visszariadnak, vagy délibábnak hiszik, amely játszik velük. Az olvasó rokonszenvet érez velük szemben, szánja tehetetlenségüket, kudarcukat vagy tragédiájukat, sőt olykor azonosulni is képes velük. Mindezek a hősök, mindezek a témák magukban hordozzák a jó, realista alapokon nyugvó, hagyományos elbeszélés megírásának a lehetőségét. Mészáros Károlynak azonban csak elvétve sikerül ezekből a témákból, lehetőségekből kibontania egy-egy emberi sorsot, egy-egy emberi helyzetet úgy, hogy azt maradéktalanul jónak mondhatnánk. Igaz, néhány esetben a „helyzet" sem kínál sok lehetőséget, de még azt sem használja ki Mészáros Károly. Nagyon keveset tudunk meg az emberekről — mintha nem is egy fedél alatt élnének; csak súrolják egymást. (Vergődés). Két elbeszélésben szakad el egy kissé a földtől, s próbál az abszurd felé tágítani a kereteken, mégpedig a Keresse fel K. Mariettát-ban és a Csatlós hivatalnok szomorúsága és megdicsőülésében. E két elbeszélésben a reális és az abszurd helyzetek váltakoznak, keverednek, s a történések furcsa, groteszk hangulatot árasztanak. Úgy látom azonban, hogy Mészáros Károlynak az Ella Mari magánügyében és a Kalauznőben sikerült leginkább megközelítenie önmaga lehetőségeit. Ez egyaránt vonatkozik az alakok megrajzolására, s az írások szerkezetére is. Gondolati-nyelvi szempontból azonban már nem mondhatom MÉSZÁROS KÁROLY ír Éjszaka, régi képekkel (részlet) 1 Abban az ágyban fekszem, amelyikben azelőtt apám aludt. Mellettem feleségem alszik, s odább a kislányunk. Mióta vendégként érkezem a házhoz, ez a helyünk. Apámék ilyenkor kiszorulnak a kisszobába, egy ágyban fekszenek, mint régen, fiatal korukban. Virrasztók az éjszakával, virrasztók, mert elhatároztam, végiggondolok egy súlyos életet: apámék életét. Egy levél, igen egy levél tart ébren. Mindjárt megérkezésünk után kezembe nyomta az apám. Először nem értettem, csak néztem rá, néztem sovány, csontos arcát, beesett mellkasát, néztem, mennyit fogyott azóta, amióta utoljára itt jártam. A levél. Amikor kinyitottam, kiment a szobából. Megalázó és szomorú ez a levél. El nem ért célokra, el nem érhető és már a reménytelenségbe vesző vágyakra figyelmeztet. Hogy most hatvanegy évesen, fél tüdővel, a betegeskedő feleségével vágjon neki annak a munkának, melyet egész életében nem tudott elkezdeni: építsen házat! Építsen magának házat, mert az állami lakások falun megszűnnek, s nem lesz hol laknia. A félhomályban a mennyezetet nézem. Hirtelen egy emlék villan föl a múltból. Akkor még tanterem volt ez a helyiség, s talán ugyanezen a helyen állt a padom is, innen emelkedtem fel Kis Ernő tanító úr felszólítására. Talán akkor is a mennyezetet bámultam, onnan véltem leolvasni Arany János sorait: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja ..." Megdöbbentem, hogy húsz év utón is ez a kép jut eszembe. Eszembe jut, mert megint felszólítanak: mondjam el a leckét. Válaszoljak egy levélre, amelyet szüleim már sohasem fognak megválaszolni. Az ö válaszuk: életük sora. Menekülésük a szülőfaluból negyvenkettő nyarán egy lovasszekémyi kacattal, menekülés a nyomor elöl, a Hideghétyek, a Gróf Jánosok, a Mészáros Kálmánok elől. Menekülés a béresség, a szolgaság elől, menekülés messzi földre, menekülés az emberektől : a tanyavílágba. 2 Amikor apámék Lángpusztára költöztek, nyolcéves voltam. Nem tudtam semmit a világról, és nem szerettem iskolába járni. Inkább a szőlőhegy vonzott. Hányszor végigrohantunk Jaksa Lacival — nemrégiben Karvánál a Dunába fulladt — szőlőtőkék között, a meleg homokban, be a kiserdőbe, ahol csodálatosan el lehetett rejtőzni a világ elöl. S amikor meguntuk a csavargást, anyám mellé ültünk a hatalmas dohányszárítóban, és elnéztük, hogyan fűzi hosszú, tőrszerű késre a zöld leveleket. Tudtam, hogy apám dohánygazda a helyi állami birtokon, s naponta már kora reggel kimegy anyámmal a földekre dohányt tömi. Mire mi felkelünk, a lovas kocsi már megrakottan döcög át a pusztán, a dohányszárítók felé. Anyám megjön, de reggelizés helyett iskolába készít bennünket. Nem emlékszem akkori arcára, csak azt tudom, hogy megcsókolt, nagy barna szemével rám nézett, és így szólt: — Jó legyél, kisfiam! (...) Amikor elköltöztünk a pusztáról, sírtam, sírt Laci is, oly mély volt a fájdalmunk, hogy el sem búcsúztunk egymástól. 3 Kövecsespusztán volt a legjobb házunk és a legrosszabb szomszédunk. Az állami gazdaság új, földszintes épülete két családnak szolgált lakásul. Mindenkinek jutott két szoba, konyha, folyosó, pince, veranda. Szomszédunk durva, kegyetlen ember volt, velünk egykorú gyermekeit is úgy nevelte. Mindig hajba kaptunk valamin velük, s a szüléink között is állandó volt a veszekedés. Talán azért is laktunk csak két évig ebben a lakásban. De másért is. Messzire esett á falu. A legközelebbi iskola öt kilométerre volt: a szülőfalumban. Felbáron. Ide jártunk a reggeli autóbusszal, és az órák végeztével kint fagyoskodtunk a délutáni autóbuszindulásig (...) Mindig holtfáradtan érkeztünk haza. Anyám nem győzött gyógyítgatni bennünket. Öcsémmel együtt súlyos, fertőző bőrbetegségbe estünk. Hónapokig nem járhattunk iskolába, öcsém csaknem egy évig. Hogy mégsem kellett ismételnem, osztályfőnökömnek, Kohut Piroskának köszönhetem, aki minden tantárgyból külön levizsgáztatott. Öcsém rosszabbul járt, ismételnie kellett. Ekkor határozták el apámék, hogy beköltözünk a faluba. Anyagilag jól állhattunk, hiszen minden évben öltünk disznót, és apámnak az állami gazdaságban rendes havi fizetése volt. 1956 őszén, amikor Budapestről baljós hírek érkeztek, szekérre raktuk a holminkat, és elindultunk a falu felé. Véget ért a tizenöt évi tanyasi élet; apám fiatalos erővel kezdett neki házunk — első saját tulajdonunk — rendbeszedéséhez. 4 Ez a ház nem volt valami takaros: hosszú, vályogfalú, nádfedeles. A falu főterén állt. Mindenki megvetően nézte, de apám könynyen és olcsón jutott hozzá. A tulajdonos, Boharecz, ez a maszek dohányárus más vidékre költözött, és sürgősen eladta a házát. Apám azzal a szándékkal vette meg a régi, kiszolgált épületet, hogy helyére később újat épít. A szomszéd telken a szülőházam málladozott, lakatlanul — és lakhatatlanul —, lebontásra várva. A kertek alatt az iskola lapos épülete nyúlt el. Ekkor már az általános iskola utolsó évfolyamába jártam. Idegen tájszólásom miatt osztálytársaim kicsúfoltak, s eléggé visszaestem a tanulásban. Az órákon nem mertem megszólalni, csak sunyítottam, feszengtem a padban. Különösen az „a" hangot ejtettem furcsán: mélyen, elnyújtva. Még ma is elhibázza néha a nyelvem. Apámék a szövetkezet telepén taposták a sarat, etették az anyadisznókat, nevelték a malacokat. Anyámat ezekben az években többször láttam igazán elkeseredni. Lehet, ha fájdalom érte, korábban is sírt, csendesen, félrehúzódva, most azonban hangosan, panaszosan. Elúszott a megtakarított pénz, a kis vagyon, amelyből új házat akartak építeni. A rájuk nehezedő munkát csaknem ellenszolgáltatás nélkül végezték. A szövetkezet hónapokon keresztül nem tudott fizetni. Ezekre az évekre úgy emlékszem, mint valami rossz álomra. Gimnáziumba készültem, s anyám könnyein keresztül láttam és ítéltem meg a világot. ítéleteim nem mindig voltak helytállóak. Apámat azokban a napokban mentőautó szállította kórházba a telepről. Tüdővérzés. Amikor meggyógyult, újból munkába állt, de évek teltével egyre többször kereste fel a szanatóriumokat. A harmadik vérzés után 10
