A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-26 / 44. szám
egymás után meghívjuk őket a hajó borozójába egy pohár borra. Fantáziánk megnyugtatott, elégtételt adott a mellőzöttségért, nem fordított minket egymás ellen, egyidejűleg tanúi voltunk a másik sikerének, akadályokat állítottunk egymás útjába, leküzdöttük, győztünk. S amikor a kitalált történetben a lány ostobán viselkedett, büszkén hátat fordítottunk neki. A gőzös már kikötött a Davlinál, s mi a világító lampionok alatt egyetlen lánnyal se kezdtünk valóságos beszélgetést. Pavel később póttagként a Filharmóniába került, az Óváros utcáin találkoztunk néha, bocsánatkérő mosollyal sietett tovább, a hangszerét a hóna alá szorította, úgy éreztem, egy kissé nagyképű lett. Tavaly karácsony előtt két jegyet küldött Vaáeknak a Smetana hangversenyterembe, épp a Máté passiót adták elő. A szünetben felkerestük az öltözőben, szerény volt, meghívtuk a borozóba, de elutasította, hogy fáradt, és reggel utaznak Salzburgba. Örültem, hogy az est hátralevő részét egyedül töltjük. Most Pavel, szemét a lengőajtóra szögezve várt. Háttal ült felém, így nem láthatott. Gyorsan félrehúzódtam. Abban a pillanatban Klára lépett be a lengőajtón. Jobb kezében a vacsoráról hozott papírba csomagolt süteményt tartotta. Az asztalhoz ment, a süteményt Pavel elé tette, Pavel ránézett, felállt, egymásra mosolyogtak. Eltűnők az ajtóban, még egy utolsó pillantást vetek a boldog párra. Pavel Klárához hajol, de nem csókolja meg, Valamit súg neki, és vigyorog. Klára is nevet, és hevesen rázza a fejét. Kimentem az utcára. A sózott járdán gyorsan olvadt a hó. Klárát karácsony óta nem láttam. Egy esemény rádöbbentett a lángoló szerelem hiábavalóságára. Az ünnep előtti „aranyvasárnapon" történt. Reggel elmentünk egy társasággal az uszodába. A csoport Vaéek ismerőseiből, iskolatársaiból állt. Én is hozzájuk csapódtam, de valahogy feleslegesnek éreztem magam. (december 20. vasárnap) A társaság kilenctől tízig a Korona fürdő kerek medencéjében lubickolt. A víz csillogva hullámzik, a mesterséges fény a víz alatt úszók hátára esik. Fürdünk és ugratjuk egymást a fehér csempés helyiségben, mélyen a Na mústku út kereszteződése alatt. Fejest ugrálunk a korlátról, gejzírként fröcsköljük szét a vizet, mintha a dél-csehországi halastóban lubickolnánk egy júliusi reggelen. Gyötrődünk a gőzben, majd bevetjük magunkat a jéghideg vizű betonmedencébe. A sepröbajszú fürdőmester lépten-nyomon hozzánk fut, fölénk hajol. Egyenként figyelmeztet bennünket. A megrovás az érintkezés egyik formája. Az aluljáró az önkiszolgáló üvegtáblája előtt — ahol az étkezőpultnál pufók arcokat látunk, a virslievők, akár a halak, kidüllesztik szemüket — a társaság hangosan győzködte Václavot, menjen velük a vinohradyi tornaterembe a karok közötti asztalitenisz bajnokságra. Engem nem érdekel a verseny. Szeretném még ma pótolni, amit eddig lekéstem. Tanulnom kell a vizsgákra. Vészesen közeleg a terminus. Elválunk. Ráérősen ballagok a Kaprová utcán, hogy a Parlamenthez címzett vendéglőben pár perc alatt megebédeljek, aztán felszálljak a tizenhetesre, és siessek haza tanulni. Nyugodtan sétálhatok, ebédet csak egy óra múlva adnak. A fiatal, fekete harisnyás felszolgálónők most még csak az asztalokat terítik. Az úszás kellemesen kifárasztott. A Hradzsin felett új havat hozva, nehéz, sötét fellegek úsznak. Az első hó már elolvadt, az utcák fagyosak, kiszárította őket a szél(Folytatjuk) VALENTIN BENIAK SZLOVÁK B (részlet) A régi patriarchális időkben mikor anyám apja negyedszer nősült s elvette apám özvegyen maradt anyját s az apámhoz adta lányát udvarán négy nemzedék tanulgatta a kenyérevés szép tudományát ismerkedett a természet törvényeivel s azzal hogy az isten akaratából hogyan kell csípőben ringva járni megtanulták: hogyan kell mellre tűzni a rózsát a kalapot felbokrétázni s mikor kell félni az öreg gazda hangjától ki rekedt hangon átkozódott és áldott dicsért és korholt s nehéz kézzel osztotta szét az ételt és italt rótt ki büntetést s adott jutalmat s végül élete alkonyán birtokát is szétdarabolta Parasztok ti gyertyánnövésű férfiak saját földetek nincsen mégis a ti szántóitok kötnek ide engem köt a viharok után égre hajló szivárvány köt az égbe fúródó pacsirták röpte a reménykedve virágzó mezei liliomok Hej idő te szárnyas madár hányszor esett le azóta a hó hányszor jajdult fel sírva a toronyban a lélekharang s hányszor kiáltott a sors s parancsolt rád hogy metssz a szívembe míg a szívem végül is megmerevedett s azt mondta jó! van Az osztozkodás szomorú volt mint egy temetés mint mikor a tehenét járomba fogó szántóvető eladja lószerszámát s a nyerget és vékony nyakú világnak induló gyermekeinek cipőt készít belőle Minket is idősebbeket kik már csikókorban voltunk s jártuk a legelőket hogyha lezuhogtak az esők s habzott a víz a megáradt gyorsfolyású patakokban megnyírt az idő mint a juhokat Elvonultak a halottaskocsik Nyomukban az embert bedöfő sírhelynyi földről zengett az ének Szembe velük tömött sorokban új rajok jöttek életre s kenyérre éhesen örökség nélkül A szétvert kerítésű ősi portán már nem találtak helyet sátruknak Az újabb nemzedékek elvágták a szálakat melyek az ősi röghöz kötötték őket s az osztódással szaporodó föld nadrágszijparcellákra darabolódott s virágpor szállong a feledés kék ibolyaszín bánatában (1936) TÓZSÉR ÁRPÁD FORDÍTÁSA 15
