A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-13 / 29. szám

tek hozzánk. Előbb a régi lakásban kerestek, ahol idegeneket találtak. De szerencsére otthagytuk az új címünket, hogy ha valaki keresne, tudja, hol la­kunk. így történt hát, hogy egyszer csak csöngettek. Én éppen a konyhában vol­tam, hogy bekapcsoljam a mosogató­robotot. A portát mutató monitorra pil­lantottam, ami kigyúl, ha valaki csönget a kapun. A képernyő K.. .-ékat mutatta a kapuban. — Tessék! — szóltam a mikrofonba és megnyomtam egy gombot, mire a fotocellás kapu kinyílt K .. .-ék előtt, akik szóhoz sem jutottak a meglepetés­től. Szívélyesen tessékeltem őket befe­lé. A kékszalonban foglaltak helyet, ahonnan a házitelefonon értesítettem Lubot a könyvtárban, hogy megjöttek K.. .-ék. — Vezesd őket a könyvtárba! — mondta Lubo. Tehát a könyvtárban telepedtünk le. — S a gyerekek hol vannak? — kér­dezte K.. .-né. — A medencében — mondtam én. — Úgy látszik, Kozičné ma sokat bajló­dik velük. Nem akarjátok megnézni őket? K .. .-ék kaptak az ajánlaton. Átsétál­tunk a szépen gondozott parkon, aztán a park tavát tápláló patak fölött vezető kis hídon, aminek gyönyörű kovácsolt vaskorlátja volt. — Nincs egy kicsit hűvös idő a für­désre? — kérdezte K.. .-né. — A medence vize melegíthető — válaszolt Kozičné, aki meghallotta K.. .-né kérdését. Megálltunk egy kicsit a medencénél, jókat nevettünk a kis Olikán, aki alig kétéves létére úszni tanult. Mivel K.. .-né fázni kezdett, visszatértünk a villába. A téli kertben telepedtünk le. A házi telefonon megkértem Jenkinsnét, hogy hozzon nekünk kávét. Jenkinsné a fekete Afrika gyermeke és kiváló sza­kácsnő. Azonfelül, hogy kiválóan ismeri a külföldi ételek készítési módját, ha­mar beletanult a szlovák konyha rejtel­meibe is. Sajnos, egy szót sem ért szlovákul. Angolul vagy franciául társal­­gunk vele. Láttam K.. .-ék arcán a meglepetést, hogy Jenkinsnével ango­lul beszélek. Ugyanis valamikor együtt kezdtünk angolul tanulni, s mi aztán abbahagytuk, de K.. .-ék kitartottak végig. Nos, a mi családunk ehhez a nyelvismerethez is furcsa úton jutott. Az öregúr, akitől a villát kaptuk, híres vegyész és kiváló kutató volt. Amikor már nyugállományba vonult, tíz évig foglalkozott azzal a kérdéssel, miként taníthatná meg az embereket vegyi úton idegen nyelvekre. N/égülis sikerült előállítania olyan tablettát, amibe bele lehetett táplálni egyes nyelveket. Ami­kor kikísértük a repülőtérre, elővett a zsebéből egy kis dobozkát, valamivel nagyobbat, mint a Dinyl-tablettáé és azt mondta: — Ebben a kis dobozkában öt piros, öt sárga és öt zöld tabletta van. Éppen öttagú a családjuk is. Mindegyikük be­vesz egy-egy tablettát mindegyik fajtá­ból. Aztán elmondta, hogy mire valók ezek a tabletták. „Nyelvtablettának" nevezte őket. A piros volt az orosz, a sárga az angol, a zöld pedig a francia. Le kellett nyelnünk, de nem volt szabad vizet inni rá. Amikor így tettünk, azt mondta: — Önök az elsők és az utolsók is egyben, akik ilyen tablettát használtak. Én állítottam elő, de sajnos elfelejtet­tem az előállítási folyamatot. Már öreg vagyok, s bizony a szklerózis nálam is megtette a magáét. — Nem lett volna szabad megetetnie velünk — mondta Lubo. — Átadhattuk volna valamelyik kutatóintézetnek, hogy elemezzék, s az egész emberiség javára vált volna. — Már késő, megtörtént — mondta az öregúr. — Most pedig próbáljon beszélni oroszul. Elkezdtünk beszélgetni. Oroszul elég tűrhetően tudtunk eddig is, de most olyan eredeti moszkvai kiejtéssel be­széltünk, amiről ezelőtt álmodni sem mertünk. Az angol és a francia is olyan kiválóan ment, mintha ezelőtt másként nem is beszéltünk volna. Jenkinsnéhez meg úgy jutottunk, hogy az öregúr fia kölcsön adta néhány évre, persze a költségeket ő viselte továbbra is. Ugyanis az asszony fia gyógyszerésznek tanult itt Pozsonyban. Jenkinsné özvegy, s öt év hosszú lenne a fia nélkül. így aztán egybekapcsolták a kellemest a hasznossal. Az öregúr fia nagyon kedvelte a dolgos, tisztességes asszonyt, és jutalmul lehetővé tette számára az itt-tartózkodást. A fia a Hegyi Parkban lakott, nem messze in­nen, úgyhogy elég gyakran meglátogat­ta az anyját. Nem volt ellene kifogá­sunk, mert nagyon udvarias fiú volt, s a gyerekek különösen megkedvelték. Ké­pes volt órákig játszani velük. K .. .-ék alighanem sokkot kaptak a látottaktól. Hiszen arra sem voltak ké­pesek, hogy kérdezősködjenek. Mivel nem tettek megjegyzést sem a villára, sem a nyelvismeretünkre vonatkozóan, kezdtem dühös lenni. Amikor Jenkinsné behozta a kávét, így szóltam hozzá angolul: — A barátaink egy esztendőt töltöt­tek Afrikában. K.. .-úrék bizonyára szí­vesen beszélgetnének önnel erről a gyönyörű világrészről. K.. .-ék megértették. A férfi elpirult, a feleség meg csak ennyit mondott: — Yes. Aztán kibontakozott némi — nyugod­tan mondhatom, hogy elég silány — beszélgetésféle K.. .-né és Jenkinsné között. Luboval együtt igyekeztünk se­gíteni, hogy kitöltsük az eléggé kínos beszélgetési szüneteket. Már magam sem tudom, hogy a folyékony angol nyelvű társalgás hevében-e vagy rossz­májúságból, Lubo K.. .-hoz fordult és néhány mondatot mondott neki ango­lul. K... jót mulatott rajtuk, hisz valami mulatságos dolgokról volt szó, s kíno­san ügyelve az angolos hangsúlyra han­gosan is kitört magából: — Ou, ou, ou — Aztán nemsokára elbúcsúztak ven­dégeink. Elmentek, s tizenkét és fél évig nem is láttuk őket. Hát szóval, az irigység fájó dolog! De hát kihez olyan kegyes a sors, hogy ezt soha ne érezze? Becsaptam a gömőri fényképeket tartalmazó könyvet és erőt vett rajtam valami mindent megbocsátó érzés. In­dultam, hogy feltárcsázzam K.. .-ékat. Azokat meglepte, hogy hívom őket: — Hisz tizenkét és fél éve nem hívtál bennünket, darling! — volt az első mondata K.. ,-nénak. — Kapaszkodj meg, tudod mit vettem éppen ma ...? (Fordította: Vércse Miklós) URR IDA Zs. NAGY LAJOS Ilyen Nagyapát! bújj ág 15 Ha egyszer unoka leszel figyeld meg jól a nagyapád az enyém egész erdő volt és hegy akár az Ara rá t, a szláv nemzetségből való: itta a vizet, hegyeket körülötte csak nevettek a boldog szívű emberek, itta a napot, a munkát társaságának lelke volt és hazafelé sietett amikor feljött már a hold tudta akkor baj nem lehet, ha szólnak a harmonikák az árnyak villanyt gyújtanak és nem kezdenek torz vitát az álom pedig arra jó, hogy a holnap is szép legyen nagyapádat figyeld meg jól ha felfelé megy a hegyen ott nincsenek már pocsolyák: lefutottak a völgybe le, az én nagyapám csoda volt a csillagok nagymestere... I. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, itt a tavasz, zöld a világ, egye meg a kecske! Ez a föld itt karika, karika, bökje föl a bari ka, barika, barikának szarva! II. Bújj, bújj, ember, kis rovarocska. tele van már, színültig már atommal a rocska. Azt vonyítja a tarka, a tarka, jó lesz nekünk a farka, a farka tehénnek a farka! III. Bújj, bújj, ember, bújj az akolba! Jó volna, ha nem tenne már se atom, se bomba! Mennyi bomba szanaszét, szanaszét, hová tette az eszét, az eszet az ember, a Bamba ? IV. Bújj, bújj, fecske, bújj tenyerembe, óvatosan ölel téged ez a tenyerecske! Azt mekegi barika, barika, eltörik a karika, karika, kicsi kerekecske.

Next

/
Thumbnails
Contents