A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-19 / 43. szám
a világ, ahol mi élünk, nem kerget kétségbeesésbe, nem kínál se menekülést, se szakadékot ... — Nehezemre esne művésznek lenni ott, ahol a művészetnek konkrét programot írnak elő — szakította félbe az amerikai Václavot. — Nekünk senki nem ír elő programot, azok az idők elműltak; akinek úgy tetszett, az nem írt arról, ami nem nyugtalanította. Különben a régi nagy festőknek nem számított a program, az egész reneszánsz megrendelésre épült. Vendégünk szeméből kiolvastuk, nem ért egyet velünk. A szőke tolmácsnő kereste a szavakat, hogy gondolatainkat pontosan visszaadja, vagy legalább körülírja. Elhallgattunk. Aztán Václav megszólalt: Maga is annak az Amerikának a része, amely az ötvenes években körülvette. McCarthy Amerikája, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság Amerikája volt az, de programjában elfordult ettől az Amerikától, amikor ötvenötben San Franciscóban verseket kezdett írni. Vaáek kicsit tétovázott, a lány nyakát nézte, majd rám tekintett, és idézni kezdte: Láttam nemzedékem legjobbjait tébolytól gyötörten, hisztérikus meztelenségben és éhesen. bolyongani hajnalban a néger negyedek utcáin, vadul hajszolva egy adag drogot... Az amerikai az asztal alatt lehúzta tornacipőjét, ebben járta végig az olvadó hótól latyakos Prága utcáit. — Maguk megbolondultak, ott is tendenciát látnak, ahol nincs, huszonkilenc éves voltam és munkanélküli, volt időm bőven az írásra. Mindent le szerettem volna írni, félelem és aggodalom nélkül, mindent, ami felgyülemlett bennem, verseket faragtam, amelyeket csak a legközelebbi ismerősöknek mutathattam meg. Elhatároztam, hogy feltárom a magánéletem, semmit se hallgatok el, összegezem az egész eddigi életemet. Inspirációt a szaxofonzenekarokban szereztem, olyan bárdolatlan és egyéni szerettem volna lenni, mint Charlie Chaplin járása ... — Amit megírt, azt mi is úgy értjük, hogy az ellen tiltakozott benne, amit át kellett élnie olyan amerikaiként, aki az Amerikai Egyesült Államokban született — tette hozzá a tolmácsnő; széles szája, kövórkés arca és finom, karcsú keze volt. Az öngyújtón ujjai Klára kezére emlékeztettek. A föúr magasan a fejünk fölött tartotta a poharakkal teli tálcát, és az asztalhoz hajolt. Mindenki elé bécsi kávét tett. A tejszínhab enyhén savanykás ízű volt. — Hány éves vagy, testvérem? — kezdte újra faggatni a Nagy Mágus. — Harminc — felelte a különös vendégnek a főúr. — Ez jó kor. Ez a legszebb kor a nagy szerelemre. Az ember tudja, mit akar, hogyan és kitől. Ha van bátorsága mindent odaadni, sokat kaphat érte cserébe. A pincér nem sokat értett az egészből, de úgy érezte, őt dicsérik, és még nyájasabb lett. — San Franciscóban és Greenwich Village-ban — folytatta az amerikai — arra kényszerültem, hogy tanácsokat adjak szélhámos nőknek, pozőröknek, a felsőbb tízezer fiainak és lányainak, akik a beatnemzedéket majmolták. Némelyikük még írni is megtanult. Egyre mondogattam nekik, hogy vizuálisan érzékeljék a világot, ne absztrakt módon ... IFolytatjuk) ARTHUR RIMBAUD VERSEI Gyerekkor (részlet) 3 Valahol van egy madár az erdőn, dala megállít, s elönti tőle arcod a vér. Valahol van egy toronyóra, néma a nyelve. Valahol van egy szirthasadék, fehér állatok fészke benne. Valahol van egy süllyedő székesegyház, s egy tó, amely emelkedik. Valahol van egy kicsi hintó, áll a sarjerdőn elhagyottan, vagy futva gördül alá a csapáson, fölpántlikázva. Valahol van egy furcsa csapat: parányi színészek, jelmez rajtuk; látni, vonulnak az úton, az erdőszélen át. Végül valahol van valaki, ha éhség és szomjúság gyötör, tovakerget. Rónay György fordítása A kétarcú Riínbaud 130 éve, 1854. október 20-án született a világirodalom egyik legkülönösebb alkotója, Arthur Rimbaud. Hírnevét nemcsak életművének, hanem regényes élettörténetének is köszönheti. Összes müvét kamaszfejjel írta; az utolsót, amelyben búcsúzik a költészettől, két hónappal tizenkilencedik születésnapja előtt fejezte be. Élete végéig hű maradt alkotópályájának önmaga által megfogalmazott keserű tanulságához: „A művészet ostobaság." Mikor ezt írja, még 18 év van hátra az életéből, s ő e 18 év alatt egy sort sem ír le irodalmi célzattal. Kalandos élete, fantasztikus utazásai írásra ihlették volna talán a legszerényebb képességű kispolgárt is — de Rimbaud hallgatott. Egyhangú, szűkszavú levelekben számol be sorsának alakulásáról, majd afrikai évei alatt ír néhány földrajzi cikket, amelyekben egy mondat sincs, ami költőre utalna. Regénybe illő kalandokban van része, s közben szinte állandóan panaszkodik: az életet unalmasnak és fárasztónak tartja, munkáját eredménytelennek, sorsát kilátástalannak. Otthontalan, megrögzött csavargóként járja a világot, távoli tájak igézetében sehol meg nem nyugodva. Mit akart Rimbaud? Egy afrikai levelében így fogalmazza meg életcélját: „Szeretnék valami jót, valami hasznosat alkotni ..." Erre törekedett kamaszkorától: először a teremtés eszközének vélt költészet által próbálta megvalósítani a kitűzött célt — az élet megváltoztatását. Hitte, hogy költőként sokat tehet ama megálmodott nagy nap eljöveteléért, amikor majd köszönteni lehet „az új munka születését, az új tudásét, a zsarnokok és démonok futását, a babona végét, s imádni — elsőként! — alföldre szállt Karácsonyt!" Csalódva a költészet hatalmában s ák kifejezés lehetőségeiben, hátat fordít az irodalomnak. Nemcsak életműve, elhallgatása is zsenialitását bizonyítja: felismerte, hogy az imperialista nagyhatalommá nőtt Franciaország „kehes, izzadt polgárvilágában" lehetetlen számára a művészi alkotómunka, s volt ereje leszámolni költészetével, s „eltemetni képzeletét s emlékeit". De továbbra is makacsul, rendkívüli akaraterővel s minden kudarcon felülemelkedve keresi az értelmes cselekvés lehetőségét, s a helyet, ahol megtalálhatja boldogságát. Az irodalomtól való búcsúja után éveken keresztül a megismerés vágyától hajtva szüntelenül új utakra indul. Jár Angliában, Írországban, Belgiumban, Hollandiában, Svájcban és Olaszországban, házitanító lesz Németországban, újságárus és koldus Bécsben. egy cirkusz tolmácsa Dániában és Svédországban, építkezési felügyelő Cipruson, eljut Egyiptomba s a holland gyarmati hadsereg katonájaként Jáva és Szumátra szigetére. 26 éves, amikor megérkezik Etiópiába, ahol 11 évet tölt. Sikeres kereskedő lesz és megvalósíthatja gyermekkori álmát: ismeretlen tájak felfedezője lehet egy egzotikus földrészen. Utazásaival s a róluk készített beszámolókkal beírja magát a földrajztudomány történetébe is. Franciaországba csak 37 éves korában, 1891 tavaszán tér vissza — meghalni. A sors kegyetlen iróniája, hogy ez a fáradhatatlan utazó — vagy ahogy önmagát jellemezte leghíresebb versében, a Részeg hajóban : „örök bujdosó a kék ég horizontján" — életének utolsó hónapjait amputált lábbal, tolókocsihoz és ágyhoz kötve, pokoli kínok között élte le. Rimbaud-t a költészete tette halhatatlanná; de ma. születésének évfordulóján emlékezzünk meg a „másik" Rimbaud-ról is. aki utazóként és kereskedőként is a nagy célt szolgálta: az emberiség haladását. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A völgyben egy katona alszik Egy zöld üget, ahol dalol, dalol a csermely, gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet. A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel. A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg. Indulás Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant. Eleget szereztem. Városok zsongása este és nappal örökké. Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. — Zsongások és Látomások! Indulás az új érzés és az új zaj felé. Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül — nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak — úgy alszik a füvön, fönn fel/egárny sötétül, úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag. Mosolyog. Lábánál madárliliomok. Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog. Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik. Hiába illatoz neki a puha pázsit. A napban átúszik, a keze halavány. Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán. Kardos László fordítása Kosztolányi Dezső fordítása 15
