A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-13 / 29. szám

OLGA FELDEKOVÁ

IRIGYSÉG

Egy könyvet lapozgattam a minap, amely Gömör tájait mutatta be képekben. Van benne felvétel a betléri kastélyról is. A könyvtárterem megragadta a figyelmem. Minden falon a gyönyörű kötésű könyvek sokasága. A terem közepén egy barokk — vagy mit tudom én milyen — asztal, ugyanolyan stílű székekkel. Pompás látvány. Legalább fél óráig nézegettem. S aztán elképzeltem, hogy van egy villánk, s abban sok más egyéb csodás bútorzatú szobán kívül miénk ez a könyvtár is. A barátaink,

K.. .-ék még nem tudják, hogy ide költöztünk a régi lakásunkból. Mindig az volt az érzésünk, hogy ezek a K.. .-ék kicsit lenéznek bennünket, mert nincs annyi mindenünk, mint nekik. Igaz, nekik is csak lakásuk van, de mivel több a pénzük, a berendezés is fényűzőbb. Éreztették is ezt velünk. Ezért hát titokban költöztünk ide. így történt:

A Szlovák Nemzeti Felkelés téren sétáltam Luboval. Égett a zöld lámpa, átmentünk a túlsó oldalra. S akkor az úttesten kiáltást hallottam. Körülnéztem, hát látom ám, hogy a villamossíneken egy öregúr fekszik, a villamos meg óriási sebességgel közeledik feléje. Két ugrás, és már ott is voltam mellette. Éppen hogy csak elrántottam a vágányról, abban a pillanatban elrobogott a villamos. A járdán álló tömeg fellélegzett.

— Nem történt semmi baja? — kérdeztem az idős úrtól.

— Hála önnek, nem — válaszolt a mintegy nyolcvan esztendős bácsika. — Át akartam még szaladni, bár piros jelzés volt, s aztán megbotlottam.

— A fő, hogy semmi baja — mondtam és Lubohoz léptem, hogy folytatjuk utunkat.

— Várjon! — szólt rám a bácsi. — Szeretném valamivel viszonozni a kedvességét.

— Szó sem lehet róla! — mondtam én. — Felebaráti kötelességem volt segíteni.

— Ez az úr arra kér, hogy ess el. Ő majd felemel és kvittek lesztek —■ mondta Lubo.

— Komolyan gondoltam — szólalt meg az idős úr. — Kérni szeretném valamire önöket. Legyenek olyan kedvesek, s látogassanak meg!

Én szeretek látogatóba járni, kész is voltam vele menni, de láttam, hogy Lubo milyen savanyú pofát vág, s szeretné, ha már megszabadulnánk az öregúrtól.

— Igazán kedves — mondom —, de sietünk bevásárolni, most nincs rá időnk.

— Ha örömet akarnak szerezni egy

öreg embernek, aki már a sír szélén áll, jöjjenek el, nem bánják meg.

Olyan érzés vett rajtam erőt, amit eddig még soha sem tapasztaltam életemben. Mintha valaki azt súgta volna, hogy nem mindennapi szerencse vár rám. Bár jól tudtam, hogy Lubo dühös lesz, mégis megkockáztattam és azt mondtam:

— Menjünk hát, legalább néhány percre.

Lubo persze még dühösebb pofát vágott, amivel körülbelül azt akarta kifejezni, hogy csakis egy dilis nő lehetek, ha ilyen vén emberre — alighanem szintén bolondra — akarom pazarolni a drága időmet. Ennek ellenére beleegyezett. Ha kelletlenül is, de mégis megkérdezte :

— Messze lakik?

— Ahogy vesszük. A Slavín közelében — mondta az öregúr.

Elindultunk hát abba az irányba. Az öregúr egy csodálatos emeletes villába vezetett bennünket, amit gyönyörű park vett körül, benne kis tavacska és egy medence. A villa berendezése is fényűző, csupa XIV. Lajos korabeli bútor mindenütt.

— Ez az én birodalmam — mondta az öregúr, amikor megmutogatta nekünk a villát.

— Csodálatos! — áradozott Lubo. Ha ő valamire azt mondja „csodálatos", akkor az valóban az is, mert nem szívesen használ ilyen rendkívüli jelzőket. S különben is, öt a bútorok nem érdeklik, ráadásul egész úton az öregurat szidta magában.

Az öregúr a kékszalonban ültetett le bennünket a puha, süppedös fotelekbe, amik olyan jó állapotban voltak, hogy az volt az érzésem, én vagyok az első, aki

benne ül. Az öregúr beszélni kezdett:

— Azt hiszem, csodálkozni fognak azon, amit most mondok, de végtelenül örülnék, ha megértéssel hallgatnának és megpróbálnák elhinni, hogy mindez igaz. A feleségemmel és a fiammal éltem ebben a villában. A fiam negyven évvel ezelőtt kiment Afrikába, ahol egy törzsfönök lányát vette feleségül. Nemrég a feleségem is itthagyott — meghalt. Senki rokonom nem maradt. Életem legszebb idejét éltem itt. Most teljesen magamra maradtam. Nekem már nincs itt semmi keresni valóm. El akarok menni a fiamhoz, az unokáimhoz. Eladjam ezt az egészet? Minek? Pénzre nincs szükségem, s ennek az egésznek az értéke különben is nagyon relatív. Elhatároztam hát, hogy a villát elajándékozom. Ez az elhatározás alig két hete fogant meg bennem. Akkor vettem meg ugyanis a repülőjegyet Afrikába, ami szerint — megnézte az óráját, amin a dátumon kívül a napok neve is rajta volt —, mivel ma hétfő van, pontosan egy hét múlva kell elutaznom. Már készen van minden szükséges okmány — gondolok itt az ajándékozási szerződésre, meg ami ehhez kell —, csak azt a rovatot kell még kitöltenem, ahová a megajándékozott személy neve kerül. Nagyon örülök, hogy ma történt velem ez a — különben kellemetlen — eset. Ugyanis már tudom — persze, ha csak beleegyeznek —, hogy kinek a nevét írjam be az üres rovatba. Ha ön nincs — fordult felém kedves mosollyal —, akkor egyáltalán nem jutok el Afrikába.

Előbb szabadkoztunk, aztán megköszöntük, másnap a közjegyzőnél aláirtunk valamit, aztán az öregúr elutazott, mi meg itt maradtunk.

K.. .-ék, a barátaink látogatóba jöt-MORVAY GYULA

Drága mámor

(Lőrincz Gyula képe)

Erőlködve tör át a fény ferde asztalról a meglóduló mámor-párában. Pohár fenekén zöld csepp. Négy szemhéj hunyódó.

Leányszáj pasztell-pirosan villan, mint a csók, amely még ki nem hűlt,

Tétova azúrkék füst illan, üveg a mélybe zuhanva eldől.

Lilába boruló köd. A tűnő felhőn az éj ül: mulató álmos száját tátja; főúr ázott szemmel,.kacsázva előjön, számla piros vonalát jobbra felrántja.

Pillogó szemek előtt számok peregnek.

.. volt hosszú mámor, rövid éj..

Csókok, szerelmes vágyak meg nem erednek, pulton a gyertya tövig ég.

MOYZES ILONA

Griffmadarunk

Paripánkból egyszerre csak griffmadár tesz, szárnyára kap. Griffmadarunk fe/legszárnya olyan fehér, mint a párna. Hónom alatt kölyökkutyám, meleg szíve riad csupán. Bátorítom, ölelgetem, táncot ropunk csillaghegyen. Sivatagban, teveháton, udvarunkat alig látom. Sivatagról tenger fodra kerül az utunkon sorra.

Tenger vizén hableányok, kacajukra fittyet hányok, Tengerekről egyre messzebb szállunk fel az istenekhez. Holdtól messze. Naphoz közel, álmainknak szárnya ölel. Mosolyog a jó eperfa, mintha anyám arca volna.

14