A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-13 / 29. szám

tek a község első házai, a kisvasút kocsija­inak kerekei csikorogtak, megérkeztünk a végállomásra, Osrbliéba. Eredetileg úgy volt, hogy egyelőre meg­húzzuk magunkat a faluban, s aztán majd meglátjuk. A falubeliek kinn álltak a házuk előtt vagy az ablakokból nézték, hogyan vonulunk a felvég felé. Idegen arcokat is lehetett látni, akik már bekvártélyozták ma­gukat valamelyik gazdánál. Ugyanúgy mene­külök voltak, akárcsak mi. Matús Spagátot akartuk felkeresni, a köz­ség komisszárját, de útközben találkoztunk laszték dolgában viszont nem mindig kielé­gítő a jó minőségű termékek kínálata. Bizo­nyosan ez az oka annak, hogy az ipari árucikkek 800—900 millió korona értékben sorakoznak a szlovákiai üzlethálózat polcain, de további kétmilliárdos raktárkészletünk is van ezekből a cikkekből. Ebből is nyilvánvaló, hogy iparunknak rugalmasabban kellene al­kalmazkodnia a piac gyorsan változó igényei­hez, a rövidebb gyártási szériák bevezetésé­hez. — Meghatározott időtartamú árleszállítás­sal, alkalmi vásárokkal nem lehetne mérsé­kelni az efféle készlethalmozódást? — Ha nem is túlságosan gyakran, de élünk az ilyen lehetőségekkel. Ezen túlmenően úgy tapasztaljuk, a vezérigazgatóságoknak és a vállalatoknak ebben a tekintetben a jelenle­ginél nagyobb döntési jogkörre lenne szük­ségük, hogy saját kompetenciájukon belül határozhassanak az esetleges áruhalmozó­dás csökkentéséről. — A választék bősége mellett, a minőség is „örökzöld" kérdése a piac helyzetét értékelő beszélgetéseknek. Milyen eszközei vannak hát a kereskedelemnek megfelelő kvalitás szava­tolására ? — Az iparral és a termelő üzemekkel kö­tött megállapodás minden esetben megha­tározott minőségre szól. Az ár szintén első osztályú termékhez kapcsolódik. Minőségi kifogás esetén a forgalmazó engedményt kér, s ha megkapja, az áru olcsóbban kerül­het a piacra. A jó minőség minden esetben kereskedelempolitikai kérdés, ám csak rész­ben múlik a kereskedelmen. A szabályoknak, a fogyasztók következetes védelmének külö­nösen akkor nehéz eleget tenni, ha olyan árucikkről van szó, amelyből a kereslet néha többszörösen is meghaladja a kínálatot. En­nek ellenére a kereskedelmi felügyelőség szervei, szúrópróbaszerűen, minden általunk öt turistamódra öltözött férfival. Elmesélték, hogy Hronecból jönnek, ahova már bevonul­tak a németek, és már biztosan elindultak ide, a faluba. Ajánlották, tartsunk velük, mert ha a németek megjönnek, alighanem feltűnik nekik a sok idegen a faluban. Akkor már jó sokan meneteltek kisebb-na­­gyobb csoportokban ugyanazon az ösvényen a néhány kilométerre levő Tri Voda erdész­lakhoz. Ez tágas gerendaház volt, a szüksé­ges gazdasági épületekkel. Akkorra már annyi volt ott a nép, mint valami vasútállomáson. Éppen azon tana­kodtunk, elfogadjuk-e Rostár erdész szíves meghívását, amikor lóhalálában jött motor­biciklin egy legény, hogy figyelmeztessen: jó lesz ennek a sok embernek itt szétszaladni a szélrózsa minden irányába és elrejtőzni, mert egy náci harckocsi meg két páncélozott jármű útban van ide, az erdészlakhoz. Talán ha két kilométerre lehetnek ... — és már robogott is tovább. Talán mondanom sem kell, micsoda pánik tört ki erre a menekülők között. Mindenki menekült, amerre látott. Mi is bevettük ma­gunkat a sűrű erdőbe, és kaptattunk felfelé a szűk csapáson. Késő délután aztán próbál­tunk összeütni valami táborfélét, ahol majd eltöltjük az éjszakát. Éppen vacsoráztunk, amikor száraz gallyak ropogását hallottuk és — nem akartunk hinni a szemünknek — Pista tűnt elő az erdőből, Rostár kíséretében. Mikor már túl voltunk az első örömön, hogy épségben újra láthatjuk, elmesélték, mi történt odalenn az erdészlaknál. Amikor be­futott a harckocsi s mögötte a két páncélo­zott jármű, és a németek meglátták a min­den irányba menekülőket, vaktában leadtak rájuk néhány sorozatot, s aztán megfordultak forgalmazott árut minőségi ellenőrzésnek vetnek alá. Ezt a vizsgát a bútoriparban rövidesen már közvetlenül a helyszínen, azaz a gyárban fogjuk elvégezni. Bízunk abban is, hogy a tökéletesített gazdaságirányítási rendszer érdekeltté teszi az üzemeket a lakosság ellátásához szükséges cikkek minő­ségi igényeinek fokozásában; hogy a kvalitás előbb-utóbb a termelő büszkesége lesz! — Mi a véleménye arról, hogy mgy-egy új üzlet vagy áruház nyitására telepakolják a polcokat ritkábban kapható árukkal és külön­legességekkel, ezeket azonban később már nehezen, olykor pedig egyáltalában nem lehet ugyanabban a boltban megszerezni ? — Személyesen nem vagyok híve az ilyen kereskedői szemléletnek. Persze, olyankor mindenki szeretne kitenni magáért, ez érthe­tő. Nincs a világon olyan boltos, aki a nyitás napján ne akarná bő választékkal várni első vásárlóit. Valószínűleg kevesen sejtik, hogy például Bratislavában, a vadonatúj Ruzinov Nagyáruház feltöltéséhez 790 öttonnás te­herautóval kellett az árut a helyszínre szállí­tani. Ugyanennek pénzben kifejezhető értéke 65 millió korona! Természetes, hogy ehhez sok-sok árufélét már előre is tartalékolni kellett. A kérdés lényegét tekintve azonban hadd mondjam el nyíltan azt is: a termelés objektív lehetőségein túlmenően, a kereske­delmi dolgozók lelkiismeretén, leleményén, egészséges kockázatvállalási készségén is múlik, hogy pultjainkon, esetleg a pult alatt, mind kevesebb legyen az úgynevezett „első­napos" áru... — Tényleg helyénvalónak tűnik föl a kér­dés, hogy a boltvezető, vagy akár az eladó is milyen mértékben „társfelelöse" a zökkend1 mentes áruellátásnak és a lehető leggazda­gabb választéknak? — Évtizedek óta dolgozom a szakmában, úgyhogy felelősségem teljes tudatában kije-és mentek, amerről jöttek. Öt embert megöl­tek és néhányat megsebesítettek. Másnap reggel úgy-ahogy kényelmesebbé tettük erdei kvártélyunkat, nem tudva, meny­nyi időre kell berendezkednünk itt. Néhány nap múlva láttuk, hogy alaposan megcsap­pantak a magunkkal hozott élelmiszerkészle­tek, a katonai konzervekhez meg nem akar­tunk nyúlni, a végső szükségre tartogattuk őket. Kálmán bácsi ezért néhány emberre^ lement Rostár erdészhez valami harapniva­lóért meg friss hírekért. Türelmetlenül vártuk őket vissza, miközben néhányan az aljnö­vényzetben megbújva figyelték a felfelé ve­zető ösvényt. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy egy SS-katona áll az erdőben, nem messze tőlünk, és némán int hat társának, melyik irányban fésüljék át az erdőt. Ketten kutyát vezettek pórázon. Óvatosan haladtak, egy­mástól 7—10 méter távolságban, fölfelé a gerinc irányában. Nem vettek észre minket. — Hogy ilyen kis csoportban ide merész­kedtek, biztosan több csoport is van a közel­ben. Biztosan átfésülik az itteni erdőt, az is lehet, hogy konkrétan keresnek valakit — jegyezte meg félhangosan az egyik breznói, Jankó KÍc. Akkor vettem csak észre, hogy szovjet Kalasnyikov géppisztoly van a kezében. — Olcsón nem adtuk volna a bőrünket, abban biztosak lehetnek — mondta. lenthetem: valóban rengeteg múlik a pult mögött és a kasszánál blokkoló dolgozók hozzáállásán. Amit a boltvezető kényelemből, esetleg túlzott óvatosságból nem rendel meg, azt a fuvarozók aligha szállíthatják. A vevő érdekeit szolgáló kockázatvállalás nél­kül egyszerűen nincs siker a kereskedelem­ben. Ez például a nagyjából azonos feltéte­lekkel rendelkező boltok árukínálata között tapasztalható különbségeken is lemérhető. Egy-egy élelmiszerbolt, de más típusú üzlet is néha tényleg csak százötven-kétszáz mé­ternyire áll egymástól, választék és „válasz­ték" között mégis égbekiáltó különbség van. Ilyen esetben a szegényes árukínálat egyér­telműen az üzletvezető hibája. íratlan tör­vény a kereskedelemben, hogy ezt a munkát csak megfelelő odaadással és legalább egy csipetnyi szakmai rizikóval lehet becsülettel ellátni. — A belkereskedelmi miniszterhelyettes is szeret vásárolni? — Igen. Ez hozzátartozik a munkámhoz, de az életemhez is, hiszen hivatali szobám­ból kilépve szintén csak egy vagyok az üzle­teinkben vásárlók millióiból. így hát indokolt esetben én is bosszankodom, vagy épp úgy örülök mint mások, ha megfelelő választék­ban kifogástalan árut pillantok meg valahol. — Befejezésképpen miként összegezné „sorvásárlóként" gyűjtött tapasztalatait? — Hogy a kereskedelemben dolgozók többsége igyekezete és tudása legjavát nyújtva, a lakosság érdekeit szem előtt tartva él a kereskedelem lehetőségeivel. De szemé­lyes észrevételeim alapján nem titkolom azt sem, hogy sokat kell még tennünk a kereske­dői szellem élénkítése és a kereskedői szak­ma rangjának öregbítése érdekében. — Olvasóink nevében köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvétele Csak egy percre.. Forró nyári délután van, úgy izzadunk a szabadtéri színpad mögött, mint egy jól fűtött szaunában. Né zem Györgyit, akin mintha nem fogna a kánikula, a hőség eile nére rendületlen kitar­tással gyakorol, csi­szolja a torkát — ké­szül az esti fellépésre. KIRÁLY GYÖRGYI neve a népdalt kedvelők között nálunk sem ismeretlen. Természetes, kristálytiszta, áttetsző hangjához szerény, auten­tikus előadásmód társul, nem csoda hát, hogy ez adományok birtokában hangja szinte varázs­erővel bír. Rövid idő alatt belopja magát a közönség szívébe. — Mióta énekelsz? — Tizenegy éves koromban indultam először egy országos versenyen, de olyan lámpalázas voltam, hogy a verseny mindent hozott, csak épp sikert nem. Meg is állapították, hogy ez a gyerek nem tud énekelni, egyáltalán hogy került ide? Bennem viszont föléledt a bizonyítani aka­rás, tanultam, énekeltem ... — ... és az eredményt valamennyien halljuk. De azért a megtett útról is mondjál pár szót! — Eredetileg magyar-népművelés szakos ta­nár vagyok, főiskolai éveim alatt Szombathelyen az Ungaresca Táncegyüttesben énekeltem. A Röpülj páva hozta siker után Faragó Laurától tanultam énekelni. Két év közös munka köt a budapesti Mákvirág népzenei együtteshez. Ve­lük 1978-tól dolgoztam, több külföldi utat tet­tünk meg együtt, felléptünk a Szovjetunióban, az NSZK-ban, Csehszlovákiában, Lengyelország­ban, Jugoszláviában ugyanabban az évben kap­tam meg a Népművészet Ifjú Mestere címet, jelenleg pedig szellemi szabadfoglalkozású nép­dalénekes vagyok. — Ez mit jelent? — Ezt a státuszt az Országos Rendezői Irodá­tól kaptam, ami arra jogosít, hogy mindenfelé járhatok énekelni ahová meghívnak. S persze otthonomból, a Budapest melletti Kerepestar­­csáról gyakran indulok útnak az ország különbö­ző területein levő művelődési házakba, iskolák­ba, gyerektáncházakba, hogy énekeljek. — Mit énekelsz a legszívesebben ? — Saját gyűjtésű dalokat, és eredeti felvétel­ről tanult anyagot — szóval: tiszta népdalt. — Merre jártál már gyűjteni? — Magyarországon Baranyában a betelepített moldvai csángóknál, Tolnában a bukovinai szé­kelyeknél; Erdélyben Kalotaszeget, Mezőséget és Gyimest jártam be. Ezenkívül sok anyagot kaptam Csehszlovákiából Ág Tibor bácsitól, Er­délyből pedig Demény Piroskától és Kallós Zol­tántól. — Terveid? — Ősztől valószínűleg egy budapesti zeneis­kolában fogok népzenét tanítani, ami azért nagy szó, mert eddig a zeneművészeti szakiskoláink­ban nem volt népzenei szak, pedig fontos lenne a középfokú képzésbe is beiktatni a népzenei tagozatot. — Miért tartod ezt fontosnak? — Mert a népművészetben olyan tartalékok vannak, aminek az ismerete nélkül nem lehet egy országot építeni. Ha egy ország hagyja elkallódni az értékeit, saját jövőjéről mond le. A népművészet a tömegízlés emelését szolgálja, profitálhatunk belőle, ha meg tudjuk őrizni an­nak tisztaságát. (csanaky) Fotó: PRANDL (Folytatjuk) A szerző felvétele 13

Next

/
Thumbnails
Contents