A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-12 / 42. szám
Miért nem maradtam ott, hogy lássam, ahogy a gödröt behantolják, hiszen csak egy tárgyat hántolnák el, nem az embert, csak azt, amit az ember itt hagyott, mint ahogy itt hagyta a poharát, szvetterét, tollát, itt hagyta a testét, de mit lehet kezdeni a testtel, senki sem ihat belőle, senkit sem melegít, a test fölösleges, rémítő üzenetet ír, márványba vésett üzenetet, élt, meghalt. Annak a szemszögéből nézve, akit itt hagytunk, a halál értelmetlen dolog. A halál a tökéletes semmi, a nemlét semmit sem tud a létről, még azt sem, hogy hiányzik, a könnyünk csak magunkért hull, csak magunkat, a saját veszteségünket siratjuk. A szél a kerten át a gyászinduló foszlányát sodorta felénk. A piros motoros vonat utolsó kocsijának ablakára tapasztottam az arcom, jól láttam a sír környékét. Sokan állták körül. Jih Hruska költő egyedül állt a fák között, báránybör kucsmáját a szájára szorította, és zokogott. A tömeg a sírkövek között párokra, csoportokra szakadt, lassan visszafordultak, és elindultak az esti falu felé. Fáradtan ültem az ablak mellé, a nap lenyugodott a dombok mögött, köd borította, sötétvörös vérben úszott, elszenderedtem, majd újra felriadtam. Az álom apró hullámai öleltek körül, és mindegyikben egy óriási szőke fej jelent meg előttem, arca Jeszenyinre hasonlított, és eltűnt a nap ködében. Szájából szavak törtek elő, éneklő nyugat-csehországi nyelvjárásban mondta: Kislány, még egyszer az életben szeretnék találkozni veled ... Soha. Soha többé. Térj vissza, ha akarsz, de engem már nem találsz meg. Csehországra leszáll az alkony, nemsokára felragyog az első csillag, az első éjszaka, ki fog veled virrasztani, ki melegít fel a hideg földben? (március 12. péntek) — Ha az az amerikai nem tűnt volna fel a Národní tfídán, Hrabé még ma is élne. — Hallgasson, ez túl merész állítás! Be tudja bizonyítani, hogy ... igaza van? — Csodálkozni fog, be tudom bizonyítani; tudok róla egyet mást — a kultúrrovat szerkesztője jobb fülére tolta kalapját, hogy eltakarja terjedő kopaszságát. Alacsony termetű, évek óta írja Ziravina (Maró gúny) című nemzedékregényét, még lelkes ifjúként került az újsághoz, aztán megöregedett és egyedül él, mint minden nagy olvasó. Két véglet között gyötrődik: a hétköznapok és a mű szolgálata között. Szabad délutánokon, akár a kötéltáncos, e két gyönyörűség között ingadozik a prágai antikváriumok polcai között. A szerkesztő a Rótt üzletből kis villanykályhát cipelt a hóna alatt, de sikerült a télikabátja zsebéből kihalásznia az összegyűrt cigarettás dobozt. Kivett egy cigarettát, meggyújtotta, és köhécselve fújta a füstöt. Elállt az eső, az aszfalt szélén egy jókora tócsa előtt álldogáltunk. A víz megnyújtotta és fordítva tükrözte vissza a szerkesztő törékeny, kicsit groteszk alakját. Egyszer, hajdanán leközölte egy versikémet, az újság sarkában, szerényen húzódott meg a költemény az állandó rovatban, melynek címe: „Költeménnyel a nap is szebb!" Becsültük, mert ő is komolyan vett bennünket; mindig udvariasan, kedélyesen beszélt velünk, magázott, sose tegezett le fölényeskedve, mint a többi szerkesztő, akik dicshimnuszokat zengedeztek, szemben dicsértek és ígérték, hogy leközlik a verset, aztán alig csukódott be mögöttünk az ajtó, máris a papírkosárba dobták az irományunkat. — Figyeljen ide, én nem hiszem, hogy szándékosan tette. (Folytatjuk) KULCSÁR FERENC Mostanában nem tudok elaludni Mostanában nem tudok elaludni. Lefekszem s a sötétben a világűrre gondolok. Hogy a Föld is bolygó s gömbölyű s nyolc bolygóval együtt kering a Nap körül, faggatásomra ezt már elmondta apu nekem. Még azt is mondta, sok-sok ilyen naprendszer van az űrben, mert a mindenség végtelen s állandóan tágul. Apu biztos nem hazudik, legalábbis nem hiszem. De akkor is: hogyan tágulhat, ami végtelen ? Esténként, a sötétben elképzelem, milyen lehet a végtelen, és szédülök és szállók, szállók... De azért nem kiabálok. Csak forgolódom ijedten az ágyon, míg el nem nyom az álom. Azért mondom ezt el neked, mert biztosan te is érzel ilyet néha, s talán jobb, ha tudod, hogy így már az egész majdnem természetes. KRAUSZ TIVADAR átvágott a látvány (F. K. barátomnak) egy végzetes borotválkozás után repülsz majd vissza az árnyak közé amelyek úgy fénylenek ahogy csak te láthatnád de neked elég egy belőled faragott kő egy embernyi istenke szőrösen aki nem vág meg és nem is látványos túlságosan FELLINGER KAROLY szerelmesének az idő szoknyája alá bújtatott s a lány akinek fölösleges nevet adnom besorozza hajszálaim KÖNÖZSI ISTVÁN FFLVFTELF 15
