A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-10-05 / 41. szám

Folytatás a 4. oldalról „csupán" másfél-kétmillió látogatója volt a Magas-Tátrának), a hetvenes évek legvégétől mindmáig évente négy-öt millió kül- és belföldi turista szánja rá magát hosszabb-rövidebb magas-tátrai tartózkodásra. A 350 kilo­méternyi hosszúságban jelzett és pél­dásan karbantartott turistautakon — sajnos azonban a nem jelzett, tehát a látogatók számára tiltott ösvényeken is! — a nyári föidényben naponta körülbe­lül 25—30 ezer ember „kirándul". Jo­gos a pejoratív értelmű idézőjel, mert sokkal inkább illenék ide mondjuk a libasorban gyalogol meghatározás, mint a békés hangulatú, zavartalan pi­henéssel elegy természetjárást ígérő ki­rándulás szavunk eredeti értelme. Fő­képpen a könnyebben megközelíthető célpontok: a Csorba-tó, a Poprádi-tó, a Tarajka, a Kőpataki-tó látogatottak. Az erre vonatkozó felmérések adatai sze­rint a szép, naposán nyári időben az itt csetlö-botló, azaz pontosabban: az itt tolongó turisták száma az európai nagyvárosoknak ugyenerre a területre átszámított lakosságsürüségével vetek­szik! Ám odalenn, a hegyek lábánál sem nyugodtabb a helyzet. Tatranská Lom­nica, vagy akár a valamivel távolabb eső Ždiar üzleteiben is élénk a forgalom, a sétányokon sokaság, a főút mentén el­helyezett padokon alig lehet helyet ta­lálni; a kocsiúton pedig az autóbuszok, a teher- és személygépkocsik szüntelen sora kígyózik. A pihenést, a békességet kereső városi ember szinte megdöb­ben: hová lett a Tátra semmitől sem zavart, csöndes nyugalma és ipari szennyeződéstől mentes, tiszta levegő­je?! Aki pedig tizenöt-húsz éve járt legutóbb hazánk egyetlen, 51 ezer hek­tárnyi területű óriáshegységében, az bi­zony hiába keresné egykori emlékeinek nyomát. A hegyóriások lábánál városias jellegű üdülőközpontok, szállodák, szol­gáltatási házak és a téli sportok kedve­lőinek szánt sportlétesítmények épül­tek. Ennek a sokirányú fejlődésnek (lát­szólagos) vívmányait a turisták százez­rei élvezik, az ezzel kapcsolatos gondok sokaságával a Tátrai Nemzeti Park és a magas-tátrai vnb dolgozóinak kell far­kasszemet nézni. — Mindennapi munkánk során arra törekszünk, hogy megőrizzük, fenntart­suk és bizonyos korlátozásokkal min­denki számára hozzáférhetővé tegyük a Tátrában található természeti értékeket — mondja a nemzeti park felügyelősé­gének igazgatója. — Tudományos vizs­gálódásaink eredményeit pedig az ok­tatás, az ismeretterjesztés és az ide­genforgalom okos léptékű fejlesztésé­nek szolgálatába állítjuk. Ezért a vnb­­vel szorosan együttműködve hatáskö­rünkbe tartozik a Magas-Tátra kiépíté­sének szakmai véleményezése és gya­korlati irányítása. A szlovák kormány által is tárgyalt új területfejlesztési terv egyik alapkövetelménye például, hogy a nemzeti park területén nem szabad el­helyezni környezetet szennyező ipari lé­tesítményt, megengedni az öncélú par­cellázást és ésszerűbben elosztani, más szóval: irányítani kell az egyre növekvő látogatottságot is. Persze, mindez pusztán szerény töre­déke a Tátrai Nemzeti Park Felügyelő­sége sokrétű tevékenységének, elvégre az elméleti és területfejlesztési felada­tok mellett számos gyakorlati tenniva­lójuk is akad. Ök irányítják a fakiterme­lést, a vadon élő erdei állatok téli eteté­sét és tavaszi számbavételét, szakmai kíséretet biztosítanak a nemzeti park területére látogató tudományos kuta­tóknak, kapcsolatuk van a hegyi mentő­­szolgálattal; ám legfőbb gondjuk: eré­lyes harcot hirdetni a tátrai levegő túl­zott szennyezettsége, az egyre „ottho­nosabbá" váló por és zaj ellen. A TA­­NAP, azaz a nemzeti park hivatásos dolgozóinak ezzel kapcsolatos haragja és érvelése mindenképpen helytálló, mert pontos mérési adatok bizonyítják, hogy a főutak mentén és a nagyobb üdülőtelepek központjaiban a levegő szennyezettsége télen-nyáron bizony alaposan túllépi a megengedett értéke­ket! Azt pedig ma már minden kisisko­lás tudja, hogy ez az itt tartózkodó ember és a nemzetközi tudományos értéket képviselő nemzeti park számára egyaránt káros. Nem titok: a turisták által tömegesen látogatott Magas-Tátra olyan élő múze­umként is jellemezhető, amely varázsla­tos szépségét, sajátos hangulatát és természeti kincseit tekintve Európában ritka, hazánkban pedig egyedülálló je­lenség. Mindezt megőrizni a hivatásos környezetvédők és az alkalmi turisták közös feladata! Mert a Tátra valóban legszebb ter­mészeti kincsünk. Bármerre is pillants itt, (egyelőre még) jobbára csak erdőt, nyaranta nap­sütötte, telente hósipkás sziklacsúcso­kat látsz. Itt áprilisban is, októberben is éles hegyi levegővel, esetleg fehér köntös­ben köszönt(het) rád a reggel, hogy az erdők csendjében kipihend magad és visszanyerd egészségedet — hogy a természet önzetlenül kíméletes szere­­tetével viszonozhasd a hegyek és a fenyvesek békés jóindulatát. MIKLÓSI PÉTER Absolon Zoltán felvételei Takács Imrét a Dunaszerdahelyi (Dunaj­ská Streda) Járási Építőipari Vállalat ke­reskedelmi igazgatóhelyettesét már né­hány éve ismerem. Eddig mindig úgy hoz­ta a sors, hogy ha találkoztunk, annak általában köze volt a Honvédelmi Szövet­ség rendezvényeihez. Az első találkozá­sunkkor egy kitűnő kinológust ismertem meg személyében, de összefutottunk már lövészversenyen, sőt úszótanfolyamon is. Bevallom, egy cseppet sem lepett meg, amikor meghallottam, hogy ez a lelkes, kitűnő szervezőkészséggel megáldott em­ber az új munkahelyén is megpróbálta néhány ötlettel még vonzóbbá tenni a HSZ helyi szervezetében folyó munkát. Az egyik legsikerültebb ötlete a honvédelmi vízisportok klubjának megalakítása volt. Lehet, először néhányan kételkedtek a klubalakítás sikerében, de akik ismerték Takács Imrét, hogy az ötletadáson túl a szervezésből is kiveszi majd a részét, sőt azt is tudja, mi kell egy ilyen klub beindí­tásához, hiszen sikeresen irányított már egy hasonló klubot. A bizalom kivívásá­ban minden bizonnyal közrejátszott az a tény is, hogy Takács Imre tagja a HSZ járási bizottságának is. Őszintén szólva mindez csak feltevés­ként élt bennem, amíg néhány nappal ezelőtt fel nem kerestem őt az új munka­helyén. Szerénységére vall, hogy nem egyedül várt. Úgy érezte, objektívebb lesz a tájékoztatás, ha a klub tagjai is elmond­ják észrevételeiket. Nos, így adódott, hogy hármukkal, azaz Takács Imrével, Fodor Borbálával és Sán­dor Ottóval hosszabban elbeszélgethet­tem ennek a nem is olyan régen alapított klubnak a munkájáról. — Klubunkat Dunaszerdahely felszaba­dítása harminckilencedik évfordulójának napján, azaz ez év április negyedikén ala­pítottuk — mondotta Takács Imre. Előtte nagyon sok szervezési kérdést kellett megoldanunk, de végül minden szépen összeállt, s klubunk sikeresen megkezd­hette tevékenységét. — Mi volt a céljuk egy Hyen klub létre­hozásával? — Az utóbbi években nagyon sokat bí­ráltak bennünket amiatt, hogy sorozás előtt álló fiataljaink nagy része nem tud úszni, sőt szinte félnek, iszonyodnak a víztől. Ugye mindenki belátja, hogy na­gyon rosszul hangzik, ha egy fiatal azt mondja, hogy a dunaszerdahelyi járásból származik és nem tud úszni. Részben ezen a helyzeten akartunk változtatni a klub megalakításával. Szeretnénk, minél több alkalmat teremteni fiataljaink számára a vízzel való „összebarátkozásra”. — Ennek a klubnak a nevében is ben­ne van, hogy honvédelmi. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mennyiben különbözik egy honvédelmi vízisportok klubja a testnevelési egyesületek mellett műkö­dő turisztikai vízisportok klubjától? — Örülök, hogy felvetődik ez a kérdés, mert mindenkinek, aki egy ilyen klubba jelentkezik, tudnia kell. hogy a honvédel­mi vízisportok klubjában egy kicsit „kato­­násabb" az élet, mint a turisztikaiban. Bár mindkét klub éves tervek alapján végzi a munkáját, mégis komoly különbséget je­lent, hogy a honvédelmi szervezetek mel­lett működő kluboknak mindenáron füg­getlenül az időjárástól — meg kell valósí­taniuk a betervezett akciókat. Ezenkívül a mi túráinkat nehezíti az is, hogy túra köz­ben különböző honvédelmi versenyszá­mokban is helyt kell állniuk a résztvevők­nek. Visszatérve a fiatalokhoz: meglepett, hogy milyen kevés gyakorlatuk van a 12

Next

/
Thumbnails
Contents