A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-05 / 41. szám
AZ EMBERI HELYTÁLLÁS PÉLDAKÉPE (80 évvel ezelőtt született Ny. A. Osztrovszkij) 1904. szeptember 29-én született az ukrajnai Vilija községben a szovjet irodalom kimagasló egyénisége és egyben legtragikusabb sorsú írója, Nyikolaj Alekszejevics Osztrovszkij. Munkáscsaládból származott, s bár a kis Kolja nehéz körülmények közt cseperedett embemyi emberré, már odahaza, a családban megtanulta becsülni a könyvet, az írott szót. Iskolába csak három évig járt, majd libapásztor lett. Az első világháború idején az Osztrovszkij-család egy kisvárosba. Sepetovkába költözött. Itt sem folytathatta iskolai tanulmányait, mert a hitoktatóval támadt nézeteltérése miatt eltanácsolták öt az iskolából. Korán megismerte tehát az élet árnyoldalait. Dolgozott a sepetovkai vasúti büfében, később mozdonyfűtő. majd villanyszerelő lett. Közben rengeteget olvasott. Főleg azokat a könyveket kedvelte, melyek a szabadságért, a népek jobb életéért küzdő hősökről szóltak. Olvasott Garibaldiról. Spartacusról. Tarasz Bulbáról. Tizenötéves volt. amikor 1919-ben tagja és egyik első szervezője lett a Komszomolnak Ukrajnában. 16 éves korában már a Vörös Hadsereg kötelékében harcolt, előbb a Kotovszkij vezette alakulatban, majd Bugyonnij legendás hírű Első Lovashadseregében. 1920 őszén súlyosan megsebesült és felgyógyulása után már csak a munka frontján folytatta harcát a szebb holnapért. Húszéves volt. amikor belépett a bolsevik pártba. 1925-ben súlyos betegség döntötte ágynak. Fokozatosan veszítette el mozgásképességét, végtagjai teljesen megmerevedtek, majd a szemevilágát is elveszítette. A tragikus sorsú fiatal harcos ekkor egyik barátjának irt levelében Így vallott. „Csak mi, az ilyenek, mint én, akik oly eszeveszettül szeretjük az életet, ezt a harcot, Fotó: archív ezt a munkát, melyet egy új és szebb világ létrehozása érdekében végzünk, csak mi, akik teljes egészében szemléltük és megláttuk az életet, nem mehetünk el az életből addig, amíg csak a legkisebb esélyünk is van az életbenmaradásra". Ez a rendkívül erős akaratú, kiváló ifjú harcos nem adta át magát a kétségbeesésnek. Elhatározta, hogy mint író fogja szolgálni tovább hazája új utakon járó társadalmát, a népet, és a pártot, melynek hűséges harcosa kívánt maradni. 1928-ban látott hozzá kiváló müve. Az acélt megedzik cimű regénye megírásához. Az Ifjú Gárda Könyvkiadó 1934-ben adta ki a könyvet, amely egyszeriben híressé tette íróját. Pavel Korcsagin, a regény főhőse — tulajdonképpen maga Osztrovszkij — az emberi helytállás és kitartás, az élet és munkaszeretet ragyogó példaképévé vált nemcsak a szovjet, hanem a külföldi olvasók előtt is. A Lenin-dijjal kitüntetett nagyszerű regényt ugyanis számos nyelvre lefordították és így hamarosan világszerte ismertté vált a tragikus sorsú fiatal szovjet író neve. A nagy hazai és nemzetközi sikertől ösztönözve Osztrovszkij újabb regény megírásához látott, melynek a Viharok szülöttei címet adta. Ezt a regényét azonban — sajnos — már nem tudta befejezni, ugyanis 32 éves korában, 1936 decemberében, elhatalmasodó betegsége következtében elhunyt. Személyében a szovjet és a világirodalom igéretteljes. tehetséges írót veszített el, aki nemcsak művének közvetlen mondanivalója, hanem annak etikai és morális tanulságai miatt is az olvasók millióinak vált kedvencévé. Pavka Korcsagin, azaz Nyikolaj Alekszejevics Osztrovszkij az emberi helytállás, az erős akarat, a kitartás, a nehézségek elviselésének ragyogó példaképévé vált. A jó értelemben vett Osztrovszkij-kultusz a Nagy Honvédő Háború nehéz éveiben élte virágkorát a szovjet emberek körében, amikor a Szovjetunió polgárainak rettenetes közös és egyéni'terheket kellett elviselniük, amikor különösen nagy szükség volt az erős akaratra, a tűmi és lemondani tudásra, de arra a vitathatatlan optimizmusra is, amely Osztrovszkij egész életéből, müvéből, példájából — minden tragikus momentum ellenére is — szinte elemi erővel kisugárzik. 1941. június huszonkettedike vasárnap volt. Szocsiban. a Nyikolaj Osztrovszkij Múzeumban, mint az vasárnaponként megszokott volt, sok volt a látogató. Voltak köztük gyerekek, akik a rájuk jellemző kíváncsisággal szemlélték a múzeumban kiállított tárgyakat és gyermeki fantáziájukkal oda képzelték magukat a csatatérre, ahol a legendás hírű hős komszomolista, Pavlusa Korcsagin vívta győzelmes csatáit komszomolista és idősebb bajtársaival együtt. De a kíváncsiság nem csupán a gyerekekre volt jellemző, hiszen a főiskolások, az idősebb férfiak és nők, tehát a múzeum többi látogatói is nagy érdeklődéssel szemléltek mindent, ami az Osztrovszkij Múzeumban látható volt. Aztán valami váratlan dolog történt. A csendet a hangszóróból érkező komor férfihang törte meg. A Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának elnökhelyettese, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov a polgárok tudomására hozta, hogy a fasiszták hitszegő módon megtámadták a Szovjetuniót, elkezdődött a háború. A múzeum kiürült. Néhány nap múlva már megszokottá vált, hogy a múzeumban egyre több a katona és a parancsnok. Mielőtt a frontra indultak, arra kérték a múzeum dolgozóit, hogy adjanak nekik minél többet Osztrovszkij regényéből, hogy a könyveket munkahelyek dolgozóit, addig most a szovjet föld védelmezőinek vált példaképévé, akik az ő hőstetteire emlékezve küzdöttek munkahelyek dolgozóit, addig most a szovjet föld védelmezőinek vált példaképévé, akik az ö hőstetteire emlékezve küzdöttek minden talpalatnyi földért a Nagy Honvédő Háború valamennyi frontján. ^ Sztálingrád védelmének legendás hírű hőse, Csujkov tábornok katonáit a Korcsaginok új nemzedékének nevezte. A leningrádi arcvonal egyes szakaszain pedig a parancsnokok a legkiválóbb harcosaikat „korcsaginistáknak" nevezték. A Moszkvai Osztrovszkijt Múzeumban kiállították Az acélt megedzik című regény egy olyan példányát, amely mellett ott van egy bevérezett komszomolista igazolvány is, Fjodor Fedotov komszomolista igazolványa. A komszomolista hős élete utolsó pillanatáig nem vált meg Osztrovszkij könyvétől. Pavel Korcsagin túlélte Osztrovszkijt és örök emléket állított egy nem mindennapi sorsú, lelkes, munkaszerető, az élethez, annak igazi szépségeihez szenvedélyesen ragaszkodó fiatal szovjet írónak, az egyik legtragikusabb, de talán egyben legszebb sorsú szovjet írónak, Nyikolaj Alekszejevics Osztrovszkijnak. SÁGI TÓTH TIBOR CÚTH JÁNOS: LÉLEKHARANG Valószínűnek tartom, hogy rajtam kívül mással is előfordult már, amikor könyvet olvasott, hogy úgy érezte, amit olvas, valami módon ismerős a számára. Mintha mindahhoz, amit a könyv szerzője leirt, megfogalmazott, nekünk is közünk lenne. A tárgyak, a környezet, az emberek, a nyelv, a beszéd fordulatai is ismerősek, olyannyira, hogy azokat akár a sajátunknak is mondhatnánk. Amit a szerző elénk varázsol, olyan, mintha valamikor magunk is jártunk volna már az ábrázolt helyen; egy-egy szobában, kertben, utcában, csak éppen nem tudjuk hirtelenjében pontosan felidézni mikor, s miért. A színek, az ízek, az illatok, de még a zajok is ismerősek — egyszóval közünk van az olvasottakhoz, mert gyermekként vagy felnőttként, éber vagy alvó állapotunkban mi magunk is jelen voltunk abban a bizonyos kertben, szobában stb., amiről a könyvben olvasunk ... Úgy tűnik, egyszerre van mindaz bennünk és rajtunk kívül, ami megtörténik. Érezzük a közelségét, s ugyanakkor térben és időben mégis felismerhetőek a távolságok. Cúth János elbeszéléseit olvasva e kísértő távolságok-közelségek okát nekem nem nehéz megkeresnem, hiszen a nálamnál tiz évvel fiatalabb szerző szülőháza alig áll pár utcával odébb az enyémnél — ha ugyan áll még —, s ha valamivel később is, de ugyanannak az iskolának a falai között tanulta az írás-olvasás gyótrelmes szépségeit, amelyek között magam is annyi mindent megéltem és megismertem. Cúth János műveiben megjelenő terek többsége így számomra másként közeli, mint azok számára, akik csak olvasókként ismerik Írásait. Ezzel természetesen az is együtt jár, hogy hamarabb veszem észre azt az írói munkát, amely egy valóságos teret átemel az irodalomba. Még a Végrendelet legfontosabb üzenete is úgy hangzik, mintha valamikor már magam is hallottam volna: „Felejtsd el az apai tanácsokat és pótolj be mindent, amit miat-CÚTH JÁNOS ÚTKERESZTEZŐDÉS A cigányokon kívül nem fordult meg reggel óta más vendég a kocsmában, de már ők is elmentek órákkal ezelőtt. Miután felhörpintették féldecijüket, néhány percig még a söntés előtt álldogáltak hangszereiket lerakva, végtagjaikat melengetve. A csapos poharakat öblögetett, a pultot törölgette, a bakancsokról leolvadt hóiét maszatolta szét a kövön, és a pincémőt nézte: a pincémő a pámázatlan székeket felrakta az asztalra, csak egyet hagyott az asztal előtt, aztán az üvegajtó elé állt. és nézte a jégvirágokat. — A kutya se jár erre — mondta. Az utolsó lábnyomokat is belepte már a hó, az a néhány autó is zajtalanul jár, reggel óta nem hallott mást, mint a gázégő sziszegését és az imént a hóekét. Mutatóujját hol a szájába vette, hol az üveghez nyomta, hogy kiolvaszszon magának egy kukkantót. Amíg az ég és a föld egybeolvad ilyen szürkeségben, addig nem áll el a havazás. — így jó nekünk — mondta a csapos. Leoldozta a kötényét, s annak egy kevésbé szürke csücskébe megtörölte a kezét. 10
