A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-05 / 41. szám
\ FÖXIiV POZWMV'H tam elmulasztottál. (...) Csinálj mindent őszintén és szívből, mint gyermekkorodban." E végső kérés — nem parancs) — okán lettek Cúth János novellabeli alakjai — nemigen merem őket hősöknek nevezni — amolyan kóbor, hazajáró lelkek, akik valami módon ezt a végrendeletet igyekeznek valóra váltani — kevés reménnyel, s még kevesebb eredménnyel. Mert valahol valamit nagyon elhibáztak, mert valamiről nagyon lekéstek még a kezdet kezdetén. Iskolakerülők voltak, rossz tanulók, osztályt-ismétlő verekedők, vagánykodó, csavargó kölykök, s amikor észbekapnak, hogy az életüket elhibázták, rendszerint már megcsömöriöttek, megfásultak. A Lecke vagány-hőse, aki egy orvosnak „vallja be" az életét, életének félresiklásait, nos, ez az életút ott kezdődik, amikor „másodszor, s utoljára jártam ki" a nyolcadik osztályt. Ez a motívum több elbeszélésben is előfordul, mint a sikertelen, vagy pontosabban: a balul sikerült életsors prológusa. A Lecke hőse az ilyen indulást követően csak vagánykodhat a nálánál még rosszabb helyzetben és erőben lévők között. Holott: „Úgy kellett volna lennie, hogy minden az enyém legyen, de semmi sem akart az enyém lenni." E novellák hőseit — vagy: áldozatait? — valamiféle megnevezhetetlen, sikerélmények utáni sóvárgás sarkallja. Lebujok, kocsmák, padlások a színterek, ahol ivás és verekedés, kártyázás és egyéb üzletelés folyik. Hol a falusi padlásokról elcsent régiségekkel keresnek valami pénzt, hol egyéb „mozdítható" cuccal. Van, amikor eljutnak egy autó megvételéig, vagy eladásáig is. Minden alkalommal felködlik a hős előtt egy-egy „nagy üzlet" lehetősége, mint a Leckében is a dobozokkal, de ezesetben — várható volt — „a dobozok... üresek voltak." Realista látásmód keveredik elvont, olykor abszurd elemekkel már a Leckében is, s ez tovább fokozódik a Lélekharangban, amelynek hőse, Korompai doktor felfedezte az emberi lelket, illetve az annak megfelelő szervet... E „fölfedezésével" természetesen egy időre kiemelkedik a szakmai ismeretlen— Elmarad a borravalód — szólt a pincérnő. — A borravaló neked jár. — Ki kellene nyitni az ajtót, ez a szag a bekecstől és a kucsmától lehet. —■ Akkor én hiába állítom maximumra a gázégőt. — Hiába. — Ugyan, már az ajtót is bezártam. — Felesleges volt — mondta a pincémő. A csapos odalépett, és kivette a kulcsot a zárból. — A borravaló nekem jár — utánozta most a pincémő —, ami a te szemedben alamizsna. Persze te magad szabod meg nagyvonalúan, hogy kit mennyivel ejthetsz át. Közben nem vagy hajlandó észrevenni mást... — Senki sem zavar bennünket. — Az öreg még nem volt itt. — Hol van már a fél hat ? — Tudod te azt, hogy egy idő óta több borravalót ad? — Már máskor is megtette. — Akkor nyugdíjemelés is volt. Karácsony óta pedig öt helyett tíz koronát ad. — Nem futja a nyugdíjából, ha mindennap ugyanazt rendeli. — Ugyanazt. A korsó sört, két deci vörös bort és fél deci rumot. — Nem jön, ha mondom. Cúth János Búcson született 1947-ben. Az elmúlt húsz évben sokfelé megfordult; volt hajógyári munkás, úszómester, minőségi ellenőr, s még beat-énekes is. A hetvenes évek közepétől a komáromi járási hetilap szerkesztője. Első novelláskötete Lélekharang címen 1981-ben jelent meg. ségből, de az is természetes, hogy felfedezésének senki sem ad hitelt. Ezért önmagán végez el egy műtétet, testébe ültetve az általa felfedezett „szervet" ... A novella és a műtét együttes csattanója, hogy Korompai doktor, miután felébredt az operációt követő napon, tekintetével — akár Krisztus — bete— Ha nem jön perceken belül, magam megyek utána. — Kiakaszthatunk egy táblát, hogy „gyűlésen vagyok", vagy ilyesmit. — Mintha csak te magad léteznél. — Ott a kassza, vegyél ki belőle, amennyit akarsz — duruzsolta a csapos, és átölelte a pincémőt, aki mindaddig hagyta magát, míg ki nem emelte a csapos zsebéből a kulcsot. Aztán egyik kezével gyöngéden eltolta magától a férfit, a másikkal pofon ütötte. Kabátot öltött és kitárta az ajtót. Hömpölygött kifelé a sűrű kocsmabűz. A pincémő alig mondta ki, hogy előkeríti az öreget, amikor az öreg mintegy végszóra besántikált. Az öreg olyan volt, mint a visszajáró lélek. Sokáig topogott egy helyben, míg babráló ujjaival kigombolta katonazubbonyát és mellényét. Merev lábát a kezével tuszkolta az asztal alá, aztán révetegen maga elé meredt. De mikor intett, elszánt várakozással nézett a pincémőre. aki kapkodó mozdulatokkal rakta egy tálcára a bort, rumot és a sört. Minden poharat csordultig töltött: véletlenül egy deci rumot a fél helyett, s ez alkalommal a boros pohár is háromdecis volt. Az öreg kiszámolta a szokásos összeget az asztalra, amelyet még tíz koronával megtoldott. Undorral hajtotta le az italokat. Meghagyta a rum felét, és a boros pohár alján egy decire valót. Felkászálódott az asztal get gyógyít, s ezt követően „felemelkedik a földről... és eltűnt a fátyolos levegőben." Az Alakok sötétben és az Első felvételeim ezzel szemben „földönjáró" történetek, minden bonyolultság nélkül. De ezekben is kísért a sikertelenség, annak ellenére, hogy az utóbbi írás hőse egy ideig a siker fényében is fürdik, de végül elmenekül, mert ebben az új szerepben nem érzi jól magát, s a „rum sem segít" rajta, mint egyébkor. Rövid, jól szerkesztett novella az Álom. Hőse egy kicsit kafkai figura, s a színtér is valami hasonló, de úgy, hogy itt gazdagság, bőség, jóság, megértés és segíteni akarás honol. Vagyis egy másik véglet, amely azonban majdnem olyan elviselhetetlen, miként Kafka hőseinek a világa. Az Összetett verseny Cúth János egyik „legösszetettebb" alkotása. Emlékezetem szerint ilyen környezetben — nehézsúlyú atléták versenyén — csehszlovákiai magyar író novellája még nem játszódott. Győző a bajnok-hős és Gál jelleme ellenpontozza egymást. Győző vagány, dörzsölt bajnok, míg Gál — balek. De milyen balek? „Az iskolából is kipottyant, a munkahelyéről is. Vagy mit mondjak még ... Hegedülni is tanult, persze oly virtuóz módon, hogy közben éjjelente a kikötőbe járt gürizni, és most oda az ujja." Ennek ellenére országos csúccsal nyeri a versenyt, de anélkül, hogy ezt tudatosítaná magába, s a verseny után „fütyörészve öszszepakolt és kutyájával hazaindult." De a forgalmas utcán egy nehéz teherkocsi a kutyát elgázolta — összetett versenyről van szó —. a teherautósok is versenyeznek: „Versenyeztünk — mentegetőzik a sofőr — tudja a kötelezettségvállalások ... meg aztán a rundót is az fizeti... aki a legkevesebb fordulóval számol el." A novella balek-hőse — aki immár országos csúcstartó — hirtelen megváltozik. Metamorfózisa a novella szerkezetének, felépítésének logikus következménye: Gálból is Győző lesz, segédedzői állást kér, meg lakást... Teljesítménye alapján ez a legkevesebb, amit megkaphat. Ezt nevezik az összetett versenyben „igazi győmellől. szikár arca tüzelt. Egyik lábán az átnedvesedett bakancs már száradófélben volt, szeszélyes határvonal képződött a száraz és a nedves felület között. Az öreg határozatlanul állt, lábán az egész bakancs át volt ázva. — Miért nem gubózol be ilyen időben, öreg? — kérdezte a csapos. A pincémő cinkosan meglökte, és kacsintott hozzá, de amikor tekintete az öregével találkozott, ujjúval szépítőleg lakatot tett a szájára. Az öreg hirtelen a csaposra emelte tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét. A keze elárulta, miként gömbölyít, formálja magában a szavakat, de észrevette a pincémő mozdulatát, ádámcsutkája megrándult. — Helyes, mennem kell, az időt nem lehet megvesztegetni — mondta. Kucsmájához emelte kezét, és el botorkált. A pincémő odament a kasszához, és kimarkolta a papírpénzt. Kint még hidegebbre fordult az idő. Az öreg leszegett fejjel vetette magát a hóviharba. A szemét csak résnyire nyithatta ki, nem látott mást, csak a fergeteget. Nekifeküdt a szélnek, és úgy hányódott a hóbuckák között, mint egy elszabadult bója. Félhangosan beszélt, mint mindig, a kocsmától távolodva: „Az idő rendszerezte az eseményeket... Kiosztotta az érdemrendeket... Emléktáblára véste a bajtársak neveit..." zelemnek". Holott mi, olvasók látjuk, hogy ez a győzelem tulajdonképpen — vereség. Az életben nem, de ebben a novellában ez így van a helyén. Nem mondható el ugyanez a Bálint bácsi hagyatékért, mégpedig azért, mert ami ebben a két és fél oldalban írva van, szerintem legalább is egy tizíves regényt kívánna. Amolyan regényszinopszis, novellába gyömöszölve. Érdemes volna kibontani! Teljes, egészséges alkotás a Szalmaszál. Hitet adó. Még akkor is, ha színei, tónusai komorak, tragédia-közeliek: „Mit tudja az ember, mire tér haza? Én már néhány éve semmit sem tudok, kenyeres. Meguntam a sietést. Mikor az embernek hideg az ebédje és hideg az ágya, hideg olyankor a szíve is, kenyeres. Máshova kell megtérni..." Szokatlan szavak egy istállóban, egy etető szájából. De mert szokatlanok, nagyon hitelesek és nagyon emberiek. A „máshova kell megtérni" tragédiát sejtet. De végül az értelem révén az ember képes megfordítani a sorsát. Nagyon fontos, hogy az írás nem fullad banalitásokba, hanem megmarad — meg tud maradni — a maga közegében az első mondattól az utolsóig. Az Enyésző sziporkák inkább prózavers, mint elbeszélés, míg a Hadüzenet ismét menekülés-novella. Ennyi „menekülés” után magától vetődik fel a kérdés: nem indokolatlan ez igy? Lehetséges. hogy a Csúth-hősök által meg- és felidézett gyermekkor ekkora taszító erőket rejt? A novellák reális és irreális szférájának logikája, keveredése és építkezése alapján úgy tűnik, lehetséges. Mert — ahogy Dávid, a Hadüzenet menekülő hőse mondja — „Mire mindent megtanulsz ahhoz, hogy egy csatát megnyerj, akkorra már más csatatér vár." Halálunkig tanuljunk vereségeinket. GÁL SÁNDOR Fotó: archív Hátrahőkölt, mikor meglátta maga előtt a feszületet: „Ilyen messzire vetődtem?" — dörmögte. Könny csordult végig az arcán, talán a hidegtől. Odébb kellett lépnie, hogy a szélrohamokban megtarthassa egyensúlyát. „Azt mondják, bajtárs, okulnak a példánkon, pedig szó sincs ról... Nekem jó, ha érzem a hóvihart, mert ha csak látnám, az sokkal rosszabb lenne... A hóbuckák miatt, mert alattuk vannak a bajtársaink ..." — mondta az öreg a feszületnek, és bukdácsolt az olykor derékig érő hótorlaszokban. Már egészen közel jártak, mikor megpillantotta őket az öreg. Megtorpant. Mellén görcsösen összehúzta a katonazubbonyt. „Sisakosok ... géppisztolyosok ..." — rebegte. Hirtelen letért az útról, belefúrta magát egy hóbuckába. A cigányok odaértek. Fülvédős sapkáikat egészen a nyakukba húzták. Ki a hóna alatt, ki pedig szíjon, vállára vetve vitte a hangszerét, csakhogy zsebre dughassák a kezüket. — Hát ha nem Szilveszter lenne, hékás, még egy András-nap kedvéért sem mozdultam volna ki — mondta az egyik cigány a mellette haladónak. — Mi? — kérdezte az vissza, megemelve fülvédöjét. Egy harmadik pedig észrevette a hóban a nyomokat, és felélénkülve mondta: — Megtaláljuk a számításunkat, bibas! Más is errefelé kajtatja, ládd-é! 11
