A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-28 / 40. szám
A Gsemadok életéből A felvételen Tóth Géza (balról) Szebellai János, a jb elnöke társaságában. Fotó: Ábel Gábor FIATALOS LENDÜLETTEL Tóth Géza hetven éves. Az elemi iskola elvégzése után azonnal munkába állt, hogy a helyi uradalmi gazdaságban földművesként dolgozzék. Apja a nehéz testi munkától korán munkaképtelenné vált, így nagyon nehéz volt a helyzetük. Négy fiatalabb testvérét is neki kellett eltartania. Kisegítő vasúti munkás, kertész, majd pálinkafőző mester lett. Az 1951-es év hozott jelentős változást Tóth Géza életében, aki akkor épp tejüzemi kisegítő munkásként dolgozott. Jól végezte a munkáját így megválasztották az üzemtanács elnökévé, s javasolták a párt soraiba is. Tapasztalatait a jnb dolgozójaként is hasznosította. Később megválasztották a nagytúri (Veiké Túrovce) hnb titkárává, majd elnökévé. Az utóbbi tisztségeket nyolc évig töltötte be, innen került nyugdíjba. Jelenleg az ipolysági (Sahy) Piéta üzem raktárosa. Tóth Gézát a járás szinte valamennyi községében ismerik. A CSEMADOK-nak a megalakulása óta tagja. Az ipolysági járásban a járási bizottság elnöke volt, hosszú éveken keresztül pedig a CSEMADOK Lévai Járási Bizottsága elnökségi tagjaként tevékenykedett. Lakhelyén Nagytúron a kulturális élet mozgatója. Színdarabokat tanított be, jelenleg pedig egy nagyszerű folklórcsoport vezetője és koreográfusa. Fiatalos lendülettel még most is színpadra tép, szívügyének tekinti a népi hagyományok ápolását és fejlesztését. Büszke is gyermekeire, fia a Slovnaft vállalatban gépészmérnök, a lánya pedig könyvelőnő. Tóth Géza a napokban, 70. születésnapja alkalmából megkapta „A járás érdemes dolgozója" kitüntetést. A CSEMADOK jb elnöksége ünnepi ülésén köszöntötte a jubilánst mindenki Géza bácsiját Reméljük, továbbra is olyan fiatalos lendülettel dolgozik majd köztünk, mint eddig. ÁBEL GÁBOR CITE RAS ZÓ HELYETT Előfordul néha, hogy az ember mást talál, mint amit keres. Esetemben ez ugyan nem egészen fedi a valóságot, hiszen végső soron még többet is kaptam annál, amiért eredetileg Nagykérre (Milanovce) utaztam. De hadd szóljak először látogatásom eredeti céljáról, annál is inkább, mert szorosan a témához kötődik: megtudtam, hogy alig két hónappal ezelőtt citerazenekar alakult a községben. Kétségtelen, hogy e tény, bármennyire örvendetes is, még nem meríti ki a sajtószenzáció fogalmát, de egy-két kuriózum végett mégis érdemesnek véltem utánanézni. Először is azért — ami már önmagában is külön öröm —, mert az együttest húsz-huszonkét éves fiatalok hozták létre, másodsorban pedig azért, mert az alapító tagok nem mások, mint a Melódia amatőr táncdalverseny tavalyi évfolyamának „döntősei", nevezetesen az Omikron rockzenekar tagjai. Talán nem szentségtörés azt állítani, hogy a fiataloknak kedvesebb a gitárpengés, mint a citeramuzsika, s ha aktív művelésűk között kell választani, a legtöbbjük aligha töprengene sokat. A nagykéri fiatalok azonban — bár az egyik műfajban hazai mércével mérve akár sztároknak is nevezhetők — mégis mindkettőt választották. Velük szerettem volna találkozni, elbeszélgetni arról, hogyan fér meg egymás mellett a rockzene dübörgése és a citeramuzsika — s vele természetesen a népdal egyszerű, tiszta dallamvilága. Nos, mindezek helyett — kaptam egy szép, kerek áttekintést a háromezer-hatszáz lakosú község kulturális életéről. A „zeneügyben" illetékes Kovács Pál mérnök — a CSEMADOK helyi szervezetének titkára — ugyanis sajnálkozva tárta szét a karját: a fiúk sajnos átruccantak néhány napra Magyarországra. No de akad egyéb kultúra is Nagykéren, vigasztalt; s hogy valamiképpen kárpótoljon, elballagtunk a falu túlsó végére, Szabó Déneshez, aki ebben az „egyébben" kétségkívül a legilletékesebb, hiszen egy híján harminc éve áll a CSEMADOK helyi szervezetének az élén. Gitár- és citerapengés helyett tehát társaságukban töltöttem néhány órát és meggyőződhettem arról, hogy citerazenekar nélkül is hálás téma a falu kulturális élete. Lényegében a szervezet idei tevékenységéről volt szó, arról, ami már megvalósult, és HÉTVÉGE A LATORCÁNÁL Harmadszor gyülekeztek a művelődni vágyó fiatalok és idősek a Latorca partján a hétvégi művelődési táborban, melynek megnyitójára, mintha rendelésre történt volna, elállt az eső. Az első este még az ismerkedés, az irodalom és a közös éneklés jegyében zajlott, miközben ropogósra sültek a nyársra húzott keszegek. Másnap a gyerekek Ronkay Ágnes és Szaxon Anna köré gyűltek a játszóházban és vidám vetélkedők, játékos foglalkozások közepette észre sem vették, hogy ezalatt a felnőttek komolyabb témákkal töltik idejüket. Míg Fearról, ami még hátra van. Az elnök és a titkár egymást kiegészítve sorolták a rendezvényeket, nagyjából időrendben. Miközben szorgalmasan jegyzeteltem, egyre határozottabban éreztem, hogy végül mégsem a szervezet kulturális naptárát fogom megírni, szépen zsinórra fűzve az egyes akciókat. Nemcsak azért, mert eleve nem szívesen írok cikket munkaterv alapján, hanem, mert felfedezni véltem egy tipikusan helyi sajátosságot, amit akár a nagykéri kulturális élet vezérfonalának is nevezhetnénk, s ami először így fogalmazódott meg bennem: a falu kultúrájának „exportja". Mielőtt azonban ezt fejtegetni kezdeném, feltétlenül idekívánkozik néhány konkrétum. A község CSEMADOK-alapszervezete 370 tagot számlál, egyidős a mozgalommal. A kultúrcsöportok közül a tánccsoport tekinthet vissza a legrégebbi hagyományokra: három évtizede működik folyamatosan. Kétszer jutott el a Tavaszi szél... kerületi döntőjéig, ahol legutóbb a második helyen végzett. A nyolc éve fennálló női éneklőcsoport mellett két éve a férfiak is megalakították a magukét; a nemrég megalakult citerazenekaron kívül ez a három csoport dolgozik ma rendszeresen a CSEMADOK helyi szervezetében. Mint minden községben, ahol hasonló együttesek működnek, ők is fellépnek valamennyi jelentős helyi rendezvényen, ünnepségen. Azt viszont kevés falusi kultúrcsoport mondhatja el magáról, hogy annyi helyen szerepel, mint a nagykéri néptáncosok, népdalénekesek. Ezért beszéltem az imént „exportról", ami kétségtelenül kissé nagyzoló kifejezés, de egyetlen szóba tömöríti a lényeget: a nagykériek több községbe, sőt több renc György vésője nyomán készült a szülőfalujának szánt emlékoszlop, Máté László és Batta György beszélt Fábry Zoltán humanista antifasiszta életművéről; magatartásáról, napjainkban is időszerű figyelmeztetéséről. Géczi Lajos Erdélyi János életművének adalékaival egészítette ki a költő, irodalmár, gyűjtő és filozófus arcképét. Aztán elkészült végre a közös gulyás is, melyből mindenki jót ehetett A tábortűz köré gyűlt táborlakók és a környékről erre az estére kilátogatok élvezettel hallgatták Bodnár Lajos elbeszélését falujának Mátyócnak (Mafovské Vojkovce) életéről, majd két idősebb csicseri (Cióarovce) ember emlékezett gyermekkora világáról. A Komócsa táncegyüttes tagjai hegedű és furulyaszó mellett 'tanították a bélyi csárdást, éneket és táncot közben Gecse Jolán is szóhoz jutott egy vers elmondásával. Hajnalig lobogott a tábortűz, de járás községeibe viszik el rendszeresen falujuk néphagyományait, népszokásait, dalait, táncait. Többről van szó, mint egy-egy szomszédos községben való alkalomszerű fellépésről, s ennek bizonyságául most már valóban belelapozhatunk a szervezet idei eseménynaptárába. Megtudjuk, hogy az említett csoportok ott voltak Szímön (Zemné), a Vágparti Randevún; a szögyéni (Svodin) Járási Dal- és Táncünnepélyen; meghívták őket a szálkái (Salka) Ipolyparti Randevúra; felléptek a koloni (Kolíóany) CSEMADOK-napon, és a nitrai járás szinte valamennyi magyarlakta községei ünnepségén; e sorok írásakor pedig éppen az érsekújvári (Nővé Zámky) járási aratóünnepélyre készültek. S mindez alig fél év krónikája, azzal együtt, hogy a falusi kultúrcsoportok munkáját gátló problémák alól ők sem mentesek: Nagykéren is kertészkednek, fóliáznak az emberek, az ingázók száma sem kisebb, mint másutt. Az utazás sem olcsó mulatság, hiszen nincs mit titkolni azon, hogy a komjatice* székhelyű egyesített egységes földmüvesszövetkezet vezetőségéhez hiába fordulnak autóbuszért, annak rendje és módja szerint a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat érsekújvári üzemegységétől rendelik, a szervezet költségére. Szálkára is így utaztak. — Jövőre is végigcsinálják ezt a körutat? — kérdeztem, becsukva a jegyzetfüzetet. — Természetesen — felelte Szabó Dénes, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, hozzátette: — De már a citerás fiúkkal együtt. Ha addig nem, akkor majd biztos találkozik velük. Ebben maradtunk. reggel már mindannyian talpon voltak. Péter Imre bácsi, aki a csehszlovák hadsereg kötelékében részt vett a duklai hadműveletekben erről az időszakról elevenítette fel emlékeit találkozását Ludvik Svobodával. Mire elkészült az ebéd, összecsomagolva sorakoztak a sátrak, az utolsó vésőnyom is felkerült az emlékoszlopra, majd a résztvevők átvonultak a Latorca másik oldalára Leleszre. ahol már jópáran összegyűltek az avatásra. Énekszóval, szavalattal kísérve került helyére a harmadik emlékeztető jel, hogy hirdesse a nemzedékek folytonosságát művelődni vágyó szándékát az ország legkeletibb sarkában is. ahol évről évre gyarapszik a résztvevők létszáma, ezért fokozott figyelemmel és támogatással kellene istápolnunk ezt a talán jelenleg leghatékonyabb közművelődési formát M. MOLNÁR LÁSZLÓ VASS GYULA 7
