A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-13 / 29. szám
szurkosok immár évtizedek óta ömlesztik a faluba a pénzt. Hogy havonta kinek mennyit hoz a posta, azt a kézbesítőn kívül senki nem tudja. Kérdezek egy nem szurkos embert a szurkosok falujában. — Mennyit keresnek hozzávetőlegesen? — A szurkosok falaznak, soha nem mondják a való igazat. Azt tartják, amire a közmondás tanította őket. Jobb egy szánó, mint egy irigy! Talán igazuk is van ... Valóban úgy fest a dombok között, a Medveshegy lábánál Óbást, mint egy reklám. Gyertek csodájára, lássátok és nézzétek! Persze csupán azok számára csoda egy ilyen falu, akik csak a munka eredményét veszik észre, a szorgalom verejtékét már nem. Pillár Lászlót faggatom, a helyi nemzeti bizottság harminchárom éves titkárát, aki Kassán érettségizett a magyar tanítási nyelvű ipari szakközépiskolában, s meglep az óbástiakat dicsérő szavaival. Ezt a falut kiemeli a többi közül: ott semmi akadályba nem ütközik a társadalmi munka megszervezése. Összetartó, szorgalmas nép lakja Óbástot. Répát ról és Fülekről (Fil'akovo) is. A forradalmi munkásmozgalmi harcok kisugárzó hatásáról. A Medveshegy másik oldalán volt egy nagy kőbánya. 3—5 ezer embert foglalkoztatott. — Az én apám is ott húzott le huszonnégy évet — jegyzi meg Mede Tibor. — A munkahelyi munkásmegmozdulásoknak a medvesaljiak is részesei voltak. Füleken, a Vöröskőn sztrájkoltak is. Egyik faluban is, másikban is találkozom feketébe öltözött asszonyokkal. Bálint Lajos barátom magyarázata szerint jellemző e vidékre, hogy ha meghal a férj, az özvegy már nem megy férjhez. Más tájakhoz képest itt szembetűnő a fekete öltözet, amely a holtomiglan-holtodiglan érvényének a jelképe. Az ilyen asszonyokban nagy elszántság munkál. Arcukon a megkapaszkodás és az önbecsülés kemény vonásai. — Férj nélkül is felnevelem a gyerekeimet! Az jut az eszembe, amit a tajti kocsmában Básti Tibor parkettázó mondott: ha a fiatalok mind felsőbb iskolába mennek, akkor Tajtiban ki lesz a kőműves? Sokan választották a medvesalji fiatalok közül a felemelkedés „iskolapados útját", de én most csupán egyikükkel, a huszonhét esztendős Molnárné Kisbenedek Valériával, a szövetkezet agrármérnökével beszélgetek. Szereti a hivatását, de amit a továbbiakban mond, az már nem is meghökkentő, inkább elgondolkodtató. A szövetkezet földalapjával, növényvédelmével és szőlészetével foglalkozó hölgy, egy gyermekes édesanya azt mondja: — Még mindig nem találtam meg a helyem az itteni közösségben és világban. Imádok olvasni, de nem tudom az olvasmányélményeimet senkivel megosztani. Hiányzik nagyon a mozi, a színház, a nyitrai fedett uszoda, a mini maraton. Ha itt futnék, azt mondanák, hogy buggyant agyú vagyok. — A férje ? — Pesti. Férjhez menésem valóságos sztori. Még a tornaijai magyar tannyelvű mezőgazdasági középiskolába jártam, s harmadik osztályos tanuló voltam, amikor elkezdtünk levelezni. Két évig csak úgy látatlanba. Az elküldött fénykép alapján nem is tetszett a férjem. Kíváncsiságból leveleztem vele. Meg hanglemezeket kaptam tőle. Amikor Nyitrára kerültem a főiskolára, a barátnőmmel elmentünk Pestre legénynézőbe. Éppen a katonaidejét töltötte. Életben egészen más volt. Tetszett. Később már egymást látogattuk. Szüleim ellenezték a dolgot. A távolság, más ország, egyetlen gyermekük vagyok, s a jövendőbelinek iskolai végzettsége sincs, most jár magyar mezőgazdasági középiskolába Szepsibe. Levelező tagozaton tanul. Mi azért 1980 májusában csak megtartottuk az esküvőt. Én akkor negyedéves hallgató voltam. Férjem a Magyar Televíziónál volt fővilágosítói állásban. Egy évig Budapesten laktunk. — Mi döntött a Medvesalja mellett? — Őszinte legyek? A lakás... De a férjem egyébként is szereti a természetet, az állatokat, a faluromantikát. Jelenleg tehergépkocsivezetö a szövetkezetben. — Hol laknak? — Óbáston a szüleimnél. De már nem sokáig. Családi házunk építését hamarosan befejezzük. Hová, merre forduljak még? Ha történetesen Hidegkútra indulnék, nem hagyhatnám szó nélkül a falunak és az egész Medvesaljának jó hírnevet szerző ottani folklórcsoportot, amelynek Mag Elza, a művelődési otthon vezetője az éltetője. A munkájukat elismerő okleveleknek se szeri, se száma. Ha Óbástra térnék be, mintha Amerikában járnék (az itteni vélemény szerint), csak éppen emeletes családi házak s nem felhőkarcolók között. A egyelni még a Füleki Állami Gazdaság határába is eljárnak. Mindenütt ott vannak, ahol pénz üti a markukat. — Kassáról, és más távoli városokból érkező autóbuszokat látok a medvesalji falvakban — mondom a tapasztalatom Pillár Lászlónak. — A munkásokat szállítják Iwa hét végére. Hétfőn jönnek értük. Üzemi autóbuszok ezek. Körülbelül százhúsz ember jár el dolgozni a medvesalji falvakból. Mi szeretnénk itthon tartani őket. Egyelőre azonban csak a szövetkezet, a hnb szolgáltató hálózata és az üzlethálózat jelent munkalehetőséget. Szeretnék Újbáston egy bentlakásos intemátust csökkent szellemi képességű gyermekek számára. Az itthontartás nem megy másként, csak munkafeltételek teremtésével. Ezen törjük a fejünket... Nem is tudom hirtelen, melyik medvesalji faluban ért utol az este. Erről az a kép maradt meg bennem, hogy a Medves hegykoszorúja mögött már régen lenyugodott a nap, de a földeken és a kertekben sötétedésig kint tartotta az embereket a teremtő kedv és az igyekezet. MÁCS JÓZSEF Prandl Sándor felvételei 5
