A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-14 / 38. szám

Nagyon korán van még, aligalig pitymallik. A hatalmas pusztát átszelő betoncsíkon azonban már bádogcsorda vágtat: autók áradata hömpölyög. A Hortobágy folyó mentén, ott, ahol a híres-neves Nagycsárda fogadja az utak tikkadt vándorait, nagy a nyüzsgés, lárma. A vízicsibék, szárcsák riadtan pillognak az utat szegélyező nádasokból. A Pásztormúzeum melletti réten vásárosok építik sátraikat. Tarka ponyvák kerülnek a lécvázakra, Trabantok, Volgák, Opelek, furgonok csomagteréből különböző áruk garmadája kerül az alkalmi pultokra. Errefelé már csak lépésben halad az autókaraván, a rend őrei terelik, irányítják a forgalmat.

Süt már a nap, hatalmas ürü menekülne épp a késével rárontó hentesmester elöl, ám mindhiába, utoléri végzete : kis idő múltán már felaprózva, bő, szaftos lére eresztve, birkapörkölt formájában a jókora kondérban rotyog.

Tíz óra. A pásztorfiú szobrának megkoszorúzásával kezdetét veszi az alkotmánynapi hortobágyi program, Európa-szerte ismertebb nevén, a Hídi vásár. A balmazújvárosi úttörő- és Ifjú Gárda-fúvószenekar tagjai pattogó ritmusú muzsikát varázsolnak elő hangszereikből. Az árusok pedig vég nélküli kántálásba fognak, kínálni kezdik „kincseiket".

Magyarország leghosszabb műemlék köhídjának a lábánál, amely hazánk fia, Povolny Ferenc építész tervei alapján, a korábbi fahidak helyén épült, szinte forr a levegő. Az 1827 és 1833 között készült „kilenclyukú" most újra festve, kicsinosítva fürdik a napfényben. Az árusok „utcáiban" szinte alig lehet haladni az emberáradatban. „Itt a légycsapó, a légycsapó! Halál a legyekre, nem esnek a levesbe!" Az egyiken felfedezem a márkajelzést: kiderül, csehszlovák

gyártmány. Nálunk fillérekért vesztegetik, itt viszont tizenöt, húsz forintot kér érte a negyvenes forma férfi. Mellette csicsásra faragott, festett ostorerdö. Odébb fényesre suvikszolt fekete lószerszám várja új gazdáját. Idősebb fogatosgazdák hizlalják rajta a szemüket. Szép, szép, mondják, de hát igáslóra kár lenne rátenni, aztán továbbállnak egy házzal. A portéka ára potom 30 ezer forint. Kérem a mezítlábas parasztruhás nénikét, adja alább, de ő hajthatatlan.

— Ha ennél olcsóbban el tudja készíteni az úr, nosza tegye, s máris jöhet ide, az én gyékényemre árulni.

Nem értek hozzá, hát nem vitatkozom, elköszönök inkább.

Lökdösődik, egymást tiporja a tarka tömeg. Hímzett, virágos, szalmából, meg kukoricacsuhából font kosárkazlak végeláthatatlan sora látszik. Ahá, a kosárfonók utcájába keveredtem! Csemetéjét a karján cipelő fiatal anyuka bevásárlószatyorra alkuszik, azonban túl drágának találja a különben szemre tetszetős darabot. Menne tovább, de a termetes asszonyság utána oson.

— Jöjjön ide szépségem, vigye nyolcvanért, jaj csak az uram meg ne tudja, mert menten világgá kerget!

Gyorsan nyélbe ütődik az üzlet, a tenyeres-talpas cigányasszony, visszafordul párjához.

— Na látod — mondja, s hamiskásan csillan a szeme — így kell ezt csinálni!

Több helyütt láttam, megfigyeltem: az árcédulán áthúzott „régi" ár helyett.

20