A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-14 / 38. szám
A megálló járdaszigetéről feltűnően, kihívóan mosolyogtak ránk, és közben egymás fülébe sugdostak. Talán más villamosra vártak, újra tanácskoztak, hangosan vihogtak, s mielőtt a villamos elindult volna, az idősebb, ritka szemöldökű szőke ránk kiáltott: — Figyeljetek, fiúk, vigyetek magatokkal a Stromovkába egy teára, mindent Fizetünk. Felülről, a lépcsőről úgy láttuk őt, mint a fogorvos látja a székben a páciensét, tüstént észrevettük hogy lent hiányzik két metszőfoga, s ezért kedvesen selypített. — Nagyon szívesen, hölgyeim, de mi, szerencsétlenségünkre, mindketten melegek vagyunk — válaszolta talpraesett természetellenes vékony hangon Václav. Egymás vállába kapaszkodtunk, körbependeredtünk, és hisztérikusan felnevettünk. A villamos elindult, kihajoltunk és a lépcsőről búcsút intettünk. A két lány szinte kővé meredt a meglepetéstől, tátott szájjal néztek utánunk. A fiatalabb ocsúdott fel hamarább. Ránk öltötte a nyelvét. — Gratulálok, ti beéritek egymással is! — kiáltotta utánunk a fogatlan, grimaszt vágott, és ujját a szájába dugta. A villamos a kanyarban lassított, úgy terveztük, hogy a híd előtt kiugrunk. A tizenhetedik sorba kaptunk jegyet, a sorok ugyan fokozatosan emelkedtek, de a sor szélére szólt a jegyünk, a későn jövők és a dohányosok miatt minduntalan fel kellett ugrálnunk, ráadásul a sietéstől zihálva minduntalan az arcunkba fújtak. Mivel klubbemutatóról volt szó, a vetítést előadás vezette be. Holnap este vitabevezetőt kell tartanom erről a filmről a diákklubban. El akarjuk kerülni a gyűlésen az unalmas monológot. Mikor az előcsarnokban átnyomakodtunk a tömegen a hőségtől üres ruhatárig, tüstént észrevettük, hogy a diákok és a félig meztelen képzőművészek körében doktor Ctvrtek művészetpszichológus beszélget. Fekete szemüveget, sárga trópusi öltözetet viselt. Egy hosszú nyakú, gyönyörű nő szeme csüngött rajta, akinek hajfonata egész a derekáig ért. Václav odaköszönt. — Jó napot, doktor úr! A ficsúros külsejű doktor végigmustrálta a fekete szemüvegen keresztül, és kezét nyújtotta neki. — Örülök, hogy eljött. — Az őzikeszemű lány jegyzetfüzetet tartott a kezében. Ahogy a hallgatók szavaiból kivettük, nem Antonioni filmje volt a nagy esemény, hanem az előtte elhangzott előadás. — Hol tanít? érdeklődött a pszichológus, miközben a pipájával játszadozott. Václav azt felelte, nem tanít, hanem a kőműveseknél dolgozik. A lány fölényes mosollyal nézett ránk, és a docenshez lépett, hogy megóvja őt a további kellemetlenségektől. Tudtunkra adta, hogy a társalgásnak vége. A docens arcáról viszont azt olvastuk le, hogy a megmentőit látta bennünk. — Szegény férfiak, akiket ostromolnak a nők! — mondtam Václavnak irigykedve. Beléptünk a moziterembe, kellemes pincehűvösség fogadott. Václav a földre tette az aktatáskáját, melyben egy Hrabal nevezetű író fantasztikus elbeszéléskötete lapult. — A szarvasünő követi a vadászt, és végül leteríti — válaszolta az előbbi megjegyzésemre Václav, amikor leültünk. Az előadás után szótlanul ballagtunk hazafelé. Ismertük egymást, ilyenkor mindketten egyedül gondoltuk át a látottakat. Anélkül, hogy kezet nyújtottunk vagy megbeszéltük volna az újabb találkozót, csak annyit mondtunk: szervusz. A Húsz utcában az Arany tigrishez címzett vendéglő előtt váltunk el melynek ablakából sárga fény szűrődött ki. Odabent egyetlen szabad hely se volt. (Folytatjuk) V. SZENCI CSABA CSAKY KAROLY KÖD IMPRESSZIÓK A köd benyálazza ablakomat S a halk fény Bágyadtan botladozik ki rajta Rejtett bánatokban edződött Közönnyel bámulom A fehér gomo/ygást Édes — álnoksággal Szivárog belém S őszinte bánatra gyáva arcomon Lusta ködcsepp vánszorog át titokban kivirágzik a tenger esténként fehér szirmokat festenek szárnyukkal a sirályok s a víztömeg álma cseppenként kiteljesedik ki gondolta hogy ott lenn is rózsát terem a félelem lesüllyedt vasból csipkét ver a végzet VÖRÖS PETER NÉGYSOROS tovább álmodom a feltépett időt mondják: a fenyveseknek selymes-kék szárnya nőtt Fotó: Borzi László 15
