A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-14 / 38. szám
Tudomány-technika MILYEN VOLT AZ ELSŐ „UTOLSÓ VACSORA"? Öt évszázad múltán ismét állványerdő borítja a milánói Santa Maria della Grazie kolostor egyik falát. Erre festette Leonardo da Vinci az 1490-es években egyik leghíresebb alkotását, az „Utolsó vacsorá"-t. A mostani restaurátor, dr. Brambilla asszony ecsettel és szikével dolgozik. Ötszáz év szennyét, penészét, a sokszori félresikerült újrafestések nyomát igyekszik eltüntetni, hogy Leonardo műve ismét eredeti szépségében álljon a látogatók előtt. Azok a restaurátorok, akik az elmúlt évszázadokban hozzányúltak a freskóhoz, nemigen tisztelték Leonardo munkáját. A sokszori újrafestés eredményeképpen a kép sötétebbé vált, megváltoztatták az apostolok arcvonásait, több apró részletet egyszerűen átfestettek. A mostani restaurálás valóságos ásatás az évszázadok rétegeiben. Célja: feltárni az igazi, a Leonardo által alkotott freskót, és persze helyrehozni azokat a rongálódásokat, amelyeket a pusztító idő okozott. A problémák állítólag már a mü elkészítésekor kezdődtek. Többen úgy vélik, hogy Leonardo választott rossz technikát. A freskófestés titka ugyanis az, hogy a festéket a még friss, nedves vakolatra hordják fel, s így e kettő szinte összeolvad. A művésznek tehát igen gyorsan kellett dolgoznia, ez pedig — állítólag — ellenkezett Leonardo munkastílusával. A feltevések szerint Leonardo ólomszürke színnel lealapozta a vakolatot,,s csak ennek megszáradása után látott munkához az általa kedvelt festékanyagokkal, saját munkatempója szerint. Matteo Bandello reneszánsz író, aki ifjúkorában a mester közelében élt, így ír: „Gyakran megfigyeltem Leonardót, amint kora reggel felment az állványzatra, hogy az „Utolsó vacsorán" dolgozzék. Ott volt pirkadattól napnyugtáig, le sem téve az ecsetet, nem evett, nem ivott, csak festett. Előfordult, hogy 3—4 napig hozzá sem nyúlt, csak magában elemezte, kritizálta a munkáját... Az is megesett, hogy egy másik munkáját félbeszakítva hirtelen bejött a Grazie-be, tett néhány ecsetvonást, aztán újból ment a dolgára." Leonardo alapozó technikáját sokan kísérletezőnek tekintik. Az alapozás valóban igen korán megrepedezett, sőt a festék még a művész életében peregni kezdett. Mások szerint Leonardo technikája egyáltalán nem volt ismeretlen, ö maga pedig túlságosan is óvatos és tapasztalt volt ahhoz, hogy meggondolatlanul kísérletezgessen. Azokban az években, amikor a mü készült, különleges száraz volt az idő. Tudjuk pl., hogy ott, az Alpok közelében évekig egyáltalán nem esett hó. Valószínű, hogy a vakolat túl gyorsan száradt, s ez okozta a repedezést. 1517-ben már erősen pergett róla a festék, 1587-ben pedig már úgy számolnak be róla, hogy félig elpusztult. 1652-ben, amikor az itt lakó szerzetesek úgy vélték, hogy már teljes pusztulásra ítéltetett, megnagyobbították az alatta levő ajtót, s ezzel Krisztus lábfejét egyszerűen levágták. A 18. században egy függönyt tettek elé, amelyet csak előkelő látogatók érkezésekor lebbentettek szét, a függöny persze súrolta, csiszolta a sérülékeny felületet, s a nedvességet is magába szívta. 1726-ban jött az első ún. restaurátor. Bellottinak az lett volna a feladata, hogy újrafesse Leonardo alakjait, de munkáját olyan gyalázatosnak találták, hogy felkértek egy másikat, kaparja le elődje mázolmányát. Szerencsére egy oda látogató ír festőművész még idejében megakadályoztatta a barbár beavatkozást. A mű történetének mélypontja Napóleon hadseregének milánói látogatásához fűződik. A katonák istállónak használták a helyiséget, megdobálták a képet, kikaparták az apostolok szemét. De megszenvedett * századunkban is. 1943-ban egy bomba a kolostor szomszéd helyiségébe csapott be, szinte csoda, hogy a homokzsákokkal védett fal egyáltalán állva maradt. „A bomba humánusabb volt, mint az emberek" — mondja a mai rendfőnök. A kolostor ugyan újjáépült, de ma is csak aggodalommal tekinthetünk a képre. Milánó szennyezett levegője, a párásság tovább pusztítja a müvet, s a penészfoltok is egyre nőnek. A restaurációs munkák már javában folynak. Kétszázezer ponton végeztek ultrahang-vizsgálatokat a képen, hogy az egyes rétegek vastagságát megállapíthassák. Mértek nedvességtartalmat, hőmérsékleteket, bevetettek röntgensugarat, infrafelvételeket, vizsgálták a Leonardo által használt festékek összetételét. Azt tapasztalták, hogy a fal egyenetlen vastagságú, 35—40 cm-es, a magasságához képest túl vékony. A mögötte lévő kis helyiség és a fal innenső oldala közti hőmérséklet-különbségek 1 mm nagyságrendű összehúzódásokat, tágulásokat okoznak. Mikroszkopikus méretű vízcseppecskék szivárognak át a porózus falon, mikroorganizmusokat hurcolnak be. A mostani restaurálás során a freskó 1/3-át sikerült felújítani. Sok apró részlet kiderült. Pl. Simon apostol orrának görbülete kisebb volt, mint eddig látszott, szakálla kevésbé ugrik előre. A megtisztítás előtt öltözéke tiszta sötét volt, most háromszínű. Máté szája csukva volt, most ismét kinyílt, úgy, ahogy Leonardo megalkotta; már nincs szakálla sem, orra klasszikusabb. Arra vonatkozóan, hogy mikor fejeződik be a restaurálás, a kővetkező adalékkal szolgálhatunk. Egy postabélyegnyi darab felújítása egy hetet vesz igénybe. HÍMZÉSMINTA ATOMOKBÓL Ez a „hímzésminta" bepillantás az atomok szövetébe. Japánban készült, a kiotói egyetem legnagyobb teljesítményű elektronmikroszkópjával. Arról nevezetes, hogy a szaktekintélyek — összehasonlítva a világ más magfizikai laboratóriumaiban készített felvételekkel — az eddigi „atomi portrék" közül a legjobbnak ítélik. A réz-klórftalocianid kristály atomi szerkezetét ábrázoló óriási nagyításon az egyik molekula helyébe a kiotói kutatók — szemléltetésül — berajzolták a vegyület molekuláris szerkezetének ábráját. Az atomok megjelenés-élessége a molekulát alkotó elemek atomsúlyának függvénye. Legélesebbek a kontúrjai a viszonylag nehéz — középen elhelyezkedő — rézatomnak (a réz atomsúlya 63,5), meglehetősen éles a foltja még a klórnak is (atomsúlya 35,5), gyengébb viszont már a nitrogénatomok rajzolata (a N atomsúlya 14), és legelmosódottabb a széné (a C atomsúlya 12). A szén helyét a magyarázó szerkezeti ábrán — a szerves kémia egyezményes szokásainak megfelelően — nem tüntették fel a japán fizikusok: a szénatomokat a struktúra csomópontjaiba kell beleképzelni. A DOHÁNY MINT ÚJ FEHÉRJEFORRÁS A FAO 1983 őszén riadóztatta a világ közvéleményét: Afrika 22 országát katasztrofális éhínség fenyegeti! Ennek fő okát a szárazságban jelölték meg, de az akklimatológiai csapás mellé az ellenőrizetlen erdőirtás, a zöldterületek lepusztitása (pl. kecskenyájak által), a talajerózió és egyéb ember okozta tényezők is hozzájárultak. Az afrikai kontinens számos országának éhínségét az állati és növényi fehérjehiány jellemzi. Hogyan lehetne ezt pótolni? Növényi levelekből való fehérje-előállítás nem új gondolat. Pirié 1942-ben Angliában fehérjeszeparáló eljárást dolgozott ki. Az 1970-es években a Western Regional Research Laboratory angolszász munkatársai lucernával folytatták a kísérleteket. Az említett évtized végére arra a megállapításra jutottak, hogy nem sűrűn telepített fiatal dohánylevelekből négyszer több fehérje nyerhető ki, mint pl. szójából. Olasz, indonéz, Fülöp-szigeti és kínai szakértők érdeklődnek most elsősorban a dohányból kinyerhető fehérje iránt. A MÉRGEZŐ PÁFRÁNY Japán kutatók rákkeltő anyagot különítettek el a páfrányból, és bebizonyították, hogy ez az anyag okozza a heveny páfránymérgezést, a szarvasmarhák betegségét. Jóllehet, a legtöbb állatra rossz következményekkel jár a páfrány elfogyasztása, a szarvasmarhákra kifejtett hatás különösen súlyos, mert a rákkeltő anyag csontvelőjüket támadja meg. Brit kutatók már 1965- ben megállapították, hogy a páfrány rákkeltő, de a bűnös vegyületet több kísérlettel sem sikerült elkülöníteni. A japán kutatócsoport eredetileg arra keresett választ, hogy okozhat-e rákot a páfrány emberekben, Japánban ugyanis sokan fogyasztják a páfrányt ételként. Elfogyasztás előtt felforralják a páfrányt, ami kioldja a rákkeltő anyagot belőle. A japán kutatóknak sikerült elkülöníteniük ezt a karcinogén anyagot, amelyet ptaquilozid-nak neveztek el. Kísérleti patkányok rákban, a borjak pedig heveny páfránymérgezésben betegedtek meg a vegyülettől. MAGÁNYOS MÉHEK Ha méhekről hallunk, általában ezrével együtt élő társas rovarokra gondolunk, pedig csaknem húszezer méhfaj döntő többsége magányosan él. A föld minden területén megtalálhatók, ahol virágos növények élnek: döntő szerepük van azok beporzásában, de életük is azoktól függ, mert a nektár és a virágpor a táplálékuk. Fészket építenek ivadékaiknak és e szempontból nagy változatosságot mutatnak. Legtöbbjük nem ivadékgondozó, ezért a talajba, fába stb. mélyített üregekbe helyezik a lárva kifejlődéséhez szükséges tápanyagot, majd fajra jellemző módon lezárják a bölcsőt. A kakukkméhek még ezzel sem fáradnak: más méhek fészkébe helyezik a petéiket. A magányos méhek között nincs munkamegosztás, de gyakran élnek csoportokban, amelyek átmenetet képeznek a társas méhek valódi kolóniái között. 16
