A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-14 / 38. szám

PETER SKARLANT

GYÖNYÖRÖK KORA

(Egy fiatalémber szerelmi naplója)

FJ Megkésett bérletesek, öreg nénikék ■“ gumimatracaikon ülve, éberen figyelték minden lépésedet, most rosszallóan elfordulnak, összesúgnak mögötted, és öreg, fátyolos szemük még egyre követ. Tenyered a hasad alá szorítod, és nagy léptekkel a lépcsők felé indulsz, hogy megmártózz a Moldva hideg hullámaiban.

Fél óra múlva felöltözve találkoztok az uszoda előtti hársfák alatt. A lány már türelmetlenül vár a park bejáratánál. Hosszú fekete haja kibontva lobog. Az arcát fürkészed, vajon elpirul-e, de csak könnyű mosolyt küld feléd, ez nem a cinkostárs mosolya. Barátian üdvözöl. Szeme azt jelzi, hogy hiszen már megegyeztetek, azt üzeni neked: Ha nem hajtana bennünket a vágy, akkor is bizalmas közelségbe hozna a kíváncsiság. A lány napbamította, forró bőrét csipkerózsaszínű frottirruha takarja, akkora fekete gombok vannak rajta, akár a tenyerem.

(július 23. csütörtök) Ha éjjel nőt viszek fel magamhoz, a fönti lakás ajtaja előtt halkan megkérem: — Válj! — aztán gyorsan leszaladok a lépcsőn, de csak addig sietek, amíg tenyeremmel kitapogatom a falon a villanykapcsolót. Lemegyek a nedves, hideg csigalépcsőn az első ajtóhoz, amely a mosókonyha és a pincébe vezető folyosóra nyílik; fönt meggyullad a negyvenes tejüveg égő. Aztán várok, amíg a látogató leér. A lány lassan lépked lefelé a csigalépcsőn, ilyenkor nem illik sietni.

Arról, hogy a lány jön utánam, hogy nem gondolta meg magát, csak a cipősarkok kopogása árulkodik. Hallgatom a lépések ütemét és egy egészen másfajta ritmusra gondolok, a gyönyör közeledtét hallom és a gyorsan illanó éjszakát, amikor meztelenül egymás mellé bújunk.

Aztán a lány lába előbukkan a lépcsőfordulóban, a szenesvödör mellett, rámosolygok, intek neki, hogy jöjjön tovább, kinyitom a szobám ajtaját, az utcai lámpa sejtelmes félhomályba burkolja a tárgyakat, még egyszer mosolyogva visszafordulok a küszöbről, a nő ringatózva hozza nekem a testét, az arcán határozottság, vagy inkább felszabadultság tükröződik...

Ebben az órában Prágában sok száz nő lép be kedvese szobájába, éjszaka van, a sötétség ingerel, sürget, hiszen olyan gyorsan elmúlik a nyár. Odamegyek az ablak előtt álló asztalhoz, az ablakot nyitva felejtettem. A vékony, kitaposott szőnyegen megyek végig, amelyre vietnami gyékényfutót dobtam. Az íróasztal fölé hajolok, és meggyújtom a halvány árnyékot vető állólámpát. Az íróasztal zöld lapján papirhalmaz fehérük türelmetlen kezem alatt. Gyorsan összeseprem a papírlapokat és az asztal jobb oldalára dobom.

A nő az ajtóban áll, és pillantása a jobb oldalon felhalmozott könyvekről a bal oldali nagy vaságyra vándorol. A vaságy a homályos sarokban áll. s várja, hogy a gyönyör perceiben magába fogadjon bennünket.

Csakhogy ez a nő nem Klára.

(július 25. szombat) A lány még virradat előtt elszenderedett. A reggeli szürkület egészen megváltoztatta a bőre színét, amikor felült az ágyban; ásítva körülnézett, majd a nyitott ablakra esett a tekintete. Az égbolt sápadt volt.

Eloltottam az ágy feletti lámpát. Az éjjeli lepkék, legyek eltűntek, a két merész kérész sem ostromolta tovább a lámpaemyöt, pihenni tért.

Ott maradtunk a kékesszürke fényben, mely lágyan körülölelt bennünket, és ingerlőén megszépítette a lányt.

Megsimogattam a mellét, és kezem az ölébe tettem. Kacéran elnyúlt mellettem, sőt biztatóan hozzám simult, de az álom legyőzte, mielőtt izgalomba hoztam volna, hogy húsz percre elfeledkezzen a világról.

Csendben feküdtem a forró test mellett; a bőrén a napfény illatát éreztem. Kétszeresen legyőztük, előbb a szerelem, vagyis én, majd az álom. Nyitott szemmel feküdtem, a sokáig legyűrt fáradtság nyugtalanító gondolatokkal töltött el, a fizikai kimerültség élénkebbé tette a lelkem.

Emlékek idéződtek fel bennem.

Egyszer Klárát pillantottam meg a túloldali gyalogjárón. Ahogy megfordultam, egyenesen szembetaláltam magam vele. Fahéj színű posztókabátot viselt. Megállt az Ádám divatszalon kirakata előtt, majd a Gyermekáruháznál átjött az én oldalamra.

Meggyorsítottam a lépteimet, épp az órásüzlet kirakatát nézegeti. Amikor háromlépésnyire megközelítem, hirtelen elsiet, mintha félne tőlem. Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem Klára az, mégis utána sietek. Érdeklődéssel szemléli a Szent Kereszt templom előtti járdaszögleten kiállított autót.

Fejét félig felém fordítja, jól látom profilból is, negyven év körüli asszony lehet, az arcát mély barázdák szántják, és sasorra van. Nézi a járdán álló, röplapokkal teleragasztott autót, én pedig megkönnyebbülten és csalódottan fellélegeztem.

Borostás arcú, ősz hajú nyugdíjas kikiáltó a piros limuzin motorháza előtt hangosan ismételgeti.

— íme, az új Skoda 1000 MB típusú gépkocsi. Méltó a világ egyik legrégibb autógyárának hírnevéhez!

Az asszony közelebb megy. Megkérdi az öregúrtól, mennyibe kerül majd a kocsi.

— Drága asszonyom, az ára még nincs meghatározva.

Állok az asszony mellett, mintha engem is érdekelne a dolog. Csak most látom, hogy nem tévedtem.

Klára áll mellettem, az ő hangját hallom. A haj, a hegyes áll, a jellegzetes orr is ugyanaz, a termete kicsit összement, meggömyedt. Az arcát fürkészem. Az asszony érzi a tekintetemet. Hirtelen felém fordul, és én mélyen belenézek nefelejcskék szemébe. Először csodálkozó arcot vág, aztán felháborodik, majd ellenségesen végigmér. Méregetjük egymást. Mit akar tőlem ?

Igen, ez Klára. Ebben az asszonyban a húsz évvel későbbi Klárát látom.

Kissé ideges, sértődékeny természetű. Együtt nézegetjük az autót, és latolgatjuk, hogy melyiket vesszük meg. Már rég nem szeretem. Mindketten fáradtak vagyunk. 1974-ben, 1984-ben élünk. Aztán 1994- ben. Kétezer-négyben.

Végül is mindegy, én állok-e Klára mellett vagy egy másik férfi szűri a foga között a szót. A kikiáltó, miután befejezte a mondókáját az autóról, egy halászszékre ült, és kezét acélszürke télikabátja zsebébe süllyesztette. Klára (vagyis az öregedő nő. aki a húsz évvel öregebb Klárát mutatta meg nekem) elfordította a fejét a piros limuzintól és tőlem is. Elindult a Lőportorony irányába. Néztem utána, és békés nyugalom szállt a szívemre. Kiegyensúlyozott voltam.

Közönyös, akárcsak ő.

Egy darabig még feküdtem, és álmodoztam. Egyedül akartam lenni. Megérintettem az alvó lány testét. Keskeny csípője volt, a bőre szinte perzselt. A haja félig elfedte arcát, nem volt szép, a talán épp szabálytalan szépsége vonzott, telt ajka heves szenvedélyről árulkodott, égő, biztató fekete szeme meg egyre csillogott. Álmában a szempillája meg-megrezdült; féltem, hogy a gondolataim felébresztik.

Szerettem volna egyedül reggelizni egy csendes kávéházban, ahol reggel hatkor nyitnak. A pincémő a harn and eggset hozza a puha szőnyegen, aztán egy pohárka szilvapálinkával fejezném be a reggelit, utána pedig sétálnék, amíg el nem kezdődik az előadás, azzal a titkolt reménnyel, hátha találkozom a barátommal. Az ilyen reggeleken rendkívül ízlik a kávé és a cigaretta. Az ember könnyedén lépked, nem érez fáradtságot, csak különös, borzongató hűvösség járja át, és boldogan hevíti az a tudat, hogy osztozik az élet örömeiben. A férfi, miután fáradtan kibontakozik az önzetlen nő karjaiból, megbékél az egész világgal, bár a világ tovább kiabálja tragédiáját és könyörtelenül ragaszkodik a céljaihoz. A magány élénkebbé teszi a fantáziát, hidat ver, amelyen a férfi a sötét és megnyugtató asszonyi karokból átmegy a hétköznapok világos és kemény karjába. A szabadság biztonságot ad a mozdulatoknak. Tudod, hogy nemcsak a nézője vagy az életnek, hanem játékosa is. Játékba lendülsz. Átpasszolod a labdát. Aztán jó labdát kapsz. Benne vagy a játékban. Erősödik az önérzeted, látod, hogyan telnek meg a földi boldogság papírtölcsérei, majd kiborulnak, hogy az öledbe szórják a tartalmukat! „Önérzetet" ad a megbízható testi szerelem is. Két test mozgása, amelyek örömet leltek egymásban. De vajon érettnek kell-e lenni, meg kell-e őrizni az élmény értékét?

Mezítláb álltam a gyékényszőnyegen, a szék karjára dobált ruhák közül kihalásztam az ingemet, és óvatosan belebújtam.

Délután Václavot és engem az öreg ötös villamos döcögtetett Smíchovból a Klimentská utcai Filmklub bemutatójára. A villamos félig üres volt, a szombati Prága elnéptelenedett. A lépcsőn álltunk, megkapaszkodtunk a sárgaréz kapaszkodórúdba, lábunkat lóbáltuk, a friss levegő kellemesen hűsített, és a kocsi vezetője nem haragudott ránk, hogy kihajoltunk a villamosból s egyik lábunk a levegőben lóg.

A Vigadó megállójánál két hidrogénezett hajú lány álldogált. Belevaló csibék lehettek.

14