A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-14 / 38. szám
FŐNIX FÜZETEK i. A hetvenes évek derekán amikor úgy látszott, az Egyszemű éjszaka nemzedékének különböző irányzatai és törekvései letisztultak, s a valóban tehetséges alkotók tették a maguk dolgát — tehát: írtak —, szóval ekkor, ebben az időben úgy tűnt fel előttem, hogy egy időre irodalmi utánpótlásunk forrásai eldugultak. Holott inkább azt kellett volna észrevennem, hogy a nagy avantgarde- és egyéb irodalmi csinadratták és szócsaták — mondhatnám: némelykor felesleges szócsépelés — közepette, vagy azok árnyékában egy új csapat készült arra, hogy belépjen az irodalomba, irodalmunk életébe a mindenkori szerves folytonosság természete és törvénye szerint. Az azonban — máról visszatekintve — már megállapítható, hogy nem gátat szakító erővel csaptak ki a megszokottság medréből, miként a „Nyolcak", vagy az „Egyszemű éjszakások". Valószínűnek, sőt bizonyosnak látszik, hogy éppen ez utóbbi két nagy ,>pör" vetett árnyékot az ő megmutatkozásuk legelejére. Ha az ő irodalombalépésük felöl gondolkodom, akkor arra is világosság derül, hogy miért nem szerveződtek, szerveződhettek olyan csoporttá, mint az előttük járó két nemzedék. Mert az bizonyos, hogy a „Fönixesek" nem úgy csoport, ahogy a „Nyolcak" voltak, s nem is úgy, ahogy az „Egyszemű éjszakások". Az is belejátszhatott ebbe, s nem kis mértékkel, hogy az indulók között lévő távolságok óriásiak voltak. A mondott időben, ha jól emlékszem Kendi Mária Királyhelmecen gimnazista, Barak László Kassán az „ipari" tanulója, Bettes István katona, majd bölcsészhallgató a fővárosban. Mészáros Károly újságíró Dunaszerdahelyen, Soóky László pedig népművelő a komáromi járásban ... E térbeli távolságok miatt legfeljebb az Irodalmi Szemle, esetleg az Új Ifjúság hasábjain ha találkoznak — egymás nevével és zsengéikkel. Így — törvényszerűen — nem válhattak olyan egységes csoporttá, nemzedékké, miként az ötvennyolcas vagy a hetvenes antológia nagy viszhangot és vitákat kiváltó — és tegyük hozzá: sürgető — két nemzedéke. Mindezen túl a Főnix füzetesek azért sem nevezhetők egyértelműen nemzedéknek, mert nagy korkülönbségek is mutatkoznak az egyes alkotók között. Például Kendi Mária 1959-ben, Finta László 1938- ban, Mészáros Károly 1941-ben született, míg a többiek zömmel az ötvenes évek elején. Továbbá a „nemzedék" megjelölést az is megkérdőjelezi, hogy — a megjelent könyvekből ez egyértelműen kiviláglik — irodalmunk ezen új raja semilyen közös programot nem fogalmazott meg magának; költők és prózaírók egyaránt a saját útjukon igyekeznek járni, bár a minták, az elődök, a példaképek megjelent munkáikban általában mindegyiküknél felismerhetők és kimutathatók. (Ezt tényként állapítom meg, s nem elmarasztalás végett, hiszen mióta a világ világ, s mióta létezik benne irodalom, ez mindig is így volt, s remélhetőleg így is marad, annak ellenére, hogy vannak, akik mindezt tagadják, s azt hiszik, ők fedezték fel a spanyolviaszt. Ellenben az igazi tehetségek, akikben van erő, kitartás, s akikben mindaz kellő szorgalommal párosul, az elődök koloncaitól elöbb-utóbb megszabadulnak, s a maguk útját járják, s a maguk nyelvén mondják a mondanivalójukat versben, prózában egyaránt.) A két előbbi antológiás nemzedék honfoglalásának árnyékából elö-elöbukkanó tehetségeknek nemcsak közös programúk nincs, de a prózairók az induláshoz még egy antológiányi segítséget sem kaptak. A költők zöme — Finta László, Bettes István és Barak Lászlót kivéve — szóhoz jutott a nem éppen szerencsésre sikerült Megközelítések című antológiában — a fiatal képzőművészekkel együtt — 1980-ban, s egy évre rá jelent meg az első Főnix füzet, Bettes István könyve, a Bohócok áldozása. Azóta — Bettes könyvével együtt — öt verseskötet, három novellagyűjtemény és egy tanulmánykötet látott napvilágot a Madách Kiadó gondozásában. Nem merem azt mondani, hogy kilenc fiatal író kötete, hiszen zömmel túl járnak már a harmincadik évükön — Finta az ötven felé tart —, s így inkább — koruknál fogva — a derékhadhoz kellene sorolnom őket ha Dante Isteni színjátékának első sorára gondolok. De az emberélet határait századunk kitágította, s így „az emberélet útjának fele" is GÁLY KATI ILLUSZTRÁCIÓJA megváltozott. Az irodalomban bizonyosan, hiszen — ahogy a legfrissebb közleményekben olvastam — korunkban a „fiatal író", a debütáló kezdő életkora általában harminc és negyven közé esik. Ez, lévén világjelenség — mint tényt — nekünk is tudomásul kell venni, s irodalmunk folytonosságának szervezésénél ezzel az időeltolódással számolni kell. Szerkesztőségekben, kiadókban egyaránt. Azt már az előzőekben jeleztem, s ma már irodalomtörténeti anyag, hogy az ötvennyolcas és a hetvenes antológiával berobbanó két nemzedék jelentkezése milyen vihart kavart. S nem csupán az irodalmi életben, de nemzetiségi valóságunkban is általában. (Elég, ha a Hét-beli sematizmus-vitára emlékeztetek.) Az ötvennyolcasok körül Turczel Lajos, Gyurcsó István és mások bábáskodtak; Fábry Zoltán többíves tanulmányban foglalkozott velük; az Egyszemű éjszakások munkáit Tözsér Árpád, Koncsol László és a nemzedéktárs Zalabai Zsigmond segítette, s állt mögéjük elméleti és gyakorlati támogatással. Később Egri Viktor az Új Szóban és Bábi Tibor a Hétben foglalkozott munkáikkal bő terjedelemben. Ez helyénvaló és nagyon fontos tett volt, amint látható, hasznosult is a későbbi kibontakozás során, hiszen volt kire. s mire támaszkodniuk a nem egyszer felszikrázó viták és véleménykülönbségek közepette. Védve, vagy támadva a nemzedéki frontáttörések állásait: ami leíródott, az egy-egy nemzedékről adott hírt — kifelé! Az említett viták továbbá sok olyan kérdést is tisztáztak, amelyek korábban esetleg fel sem merülhettek. Nagy szükség volt a Fábry által 1955-ben megfogalmazott „kevesebb verset, több költészetet"-re, később az 1958-as antológiát követő Rés poeticára, s a Tözsér Árpád által elindított „Egy szemlélet ellen"-i harcra egyaránt. Mindennek az összefoglalása majdani irodalomtörténetünkre háruló föladat. Ezek után törvényszerűen következik a kérdés: a Főnix füzetesek jelentkezését hogyan fogadta az irodalmi közvélemény, a szlovákiai magyar kulturális élet, az olvasóközönség ? Gyakorlatilag — a lapokban és a folyóiratokban publikált müveik által — több-kevesebb eltéréssel jó tíz éve olvasom ezen szerzők írásait. Például Mészáros Károly már az 1972-ben megjelent Fekete szél című antológiában is „jelen volt". E tíz éves irodalmi jelenlét arra jogosítaná fel őket, hogy nevüknél valamivel többet is tudjanak róluk az olvasók. Most tehát a magam számára így fogalmazom meg a kérdést: mit tudok én, személy szerint ezekről a nyomunkban járó költőkről, írókról, akik — bár egy-két évtizeddel fiatalabbak nálamnál mégis — kortársaim?! Van közöttük olyan, akivel még nem is találkoztam, van, akivel futó ismerettséget kötöttem, s van, akivel néhány szót váltottam. Csak körülbelül tudom, hol élnek, mit csinálnak. De szándékaik, törekvéseik ismeretlenek előttem. Pontosabban: annyit ismerek belőlük, amennyi írásaikból, könyveikből megtudható. Ha én így állok, akkor a hathétszáz példányban megjelent köteteik után mit, s mennyit tudhat róluk a közösség, azok, akiket érdekel irodalmunk legfrissebb vonulata, termése?! Szinte semmit — foglalhatom össze a szomorú tényt. Ezzel szemben már csak az szomorúbb, hogy ezt a közönyt megjelent munkáik nyomán sem próbáltuk feloldani. Itt-ott egy-egy recenzió, nyúlfarknyi ismertetés ha megjelent a Főnix füzetekről; de van, amely még erre sem érdemesült. Holott ezek a füzetek már az első futó ismerkedés, lapozgatás után is felkeltik az olvasó érdeklődését. Éppen ezért a magam mulasztását velük szemben azzal próbálom helyrehozni, hogy a megjelent köteteikről mint egyik olvasójuk, elmondom véleményemet, észrevételeimet. Természetesen azzal a nyílt szándékkal, hogy egyes szerzők munkásságáról, felmutatható és körvonalazható értékeiről a magam lehetőségein belül a tágabb olvasóközönség számára eligazító tájékoztatást nyújtsak. Célom nem kevesebb, de nem is több ennél. Ha az irodalom iránt érdeklődők figyelme feléjük fordul, úgy hiszem munkám nem lesz hiábavaló. GÁL SÁNDOR 11
