A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-14 / 38. szám

SZEREPEK, — Kérem, beszéljen legszebb gyermekkori él­ményeiről. — Az egyik — apám hazatérése a frontról. A másik — egy csodaszép újesztendei fenyőfa. Képzelje el a háborús Moszkvát, a bombázá­sokat, a félelmet, az éhezést, és egyszer csak megjelenik — a csoda! Édesanyám barátnője faluról egy igazi, élő fenyőt hozott. Játékaink nem voltak. A szobában ott állt az illatos, zöld fenyő. f- Hogyan kezdődött alkotói pályafutása ? — Munkáscsaládból származom. Édes­anyám varrónő volt, egy gyárban, apám re­pülőgépgyárban dolgozott mint munkás. Te­hát nemigen voltunk kapcsolatban a művé­szetekkel. Az iskolában tagja lettem a szín­játszó körnek és hamarosan elhatároztam, hogy színész leszek. 1957-ben iratkoztam be a színiakadémiára, egy évvel később Gri­­gorij Csuhraj meghívott Aljosa Szkvorcov szerepének eljátszására a „Ballada a katoná­ról" című filmben. Erről a filmről már sok mindent elmondtak, hiszen 25 évvel ezelőtt készült. Nehéz megítélnem, milyen jelentő­sége volt e filmnek színészi pályafutásom további alakulásában. A felvételek után visz­­szatértem a színiakadémiára és a mai napig a filmszínészek stúdió-színházában dolgo­zom. — Találkozott-e az életben olyan emberek­kel, mint amilyen Aljosa Szkvorcov volt? — Nem is egy alkalommal. Ilyen értelem­ben boldog ember vagyok. Ha az ember nem találkozhatna olyan nyílt, őszinte emberek­kel, akkor szomorú lenne az életünk. — Ön szerint mi a boldogság? — A boldogság — békesség mindenütt: a családban, a munkahelyen, az egész boly­gónkon. BARÁTOK, TERVEK (Beszélgetés Vlagyimir Ivasowal) A „Ballada a katonáról” című filmben, melyet Gri­­gorij Csuhraj, a világhírű szovjet filmrendező rende­zett, a főszerepet: a kiska­­tona, Aljosa Szkvorcov szerepét játszotta az akkor még a színiakadémiát lá­togató rokonszenves Vla­gyimir Ivasov. A Szov­­jetszkij Ekran című folyó­irat egyik nemrég megje­lent számában vele készí­tett interjút N. Orlova, me­lyet most Sági Tóth Tibor fordításában közlünk. maga útján. A jelzések alapján észrevettem, hogy én helyes irányban haladok. Visszafor­dultam, szólítottam öt, üvöltöttem míg be nem rekedtem... A válasz — teljes csend ... Aztán Szulambek előjött az egyik szikla mögül és nyugodtan kérdezte: Mit kiabálsz? Kitűnt, hogy ö meg akart győződni arról, miként viselkedem ilyen szorult hely­zetben, betartom-e a hegyek törvényét? Azóta ismeretségünk barátsággá változott. — Vannak-e szerepek, melyeket nem ját­szott el, de szeretett volna eljátszani? — Azt szokták mondani, hogy, a színész — az el nem játszott szerepek temetője". Ehhez nem is kell kommentár. — Mi a véleménye a fantasztikus filmekről, játszott-e ilyenekben ? — Nagyon szeretem a fantasztikus filme­ket. Kortárs-szerepeket játszani, természete­sen, nagyon érdekes. De nagyszerű meglátni azt is, miként fog élni a jövő embere. Ját­szottam a „Csillagok felügyelője" és a „Pirx pilóta vallomása" című filmekben. Nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva ezek­től az alakításaimtól. — A filmszínészek stúdiószínházában Ön az egyik darabban Alekszandr Biok szerepét alakítja. Mondjon erről valamit. — Úgy gondolom, évek kellenek ennek a nagy költőnek a megértéséhez. Öt alakítva a színész a költő alkotásának kutatójává válik. Ez a darab már három éve van műsoron és másfél évig folytak a próbák. Számomra ez a szerep kínzóan nehéz volt. Főleg a kezdet kezdetén. Olyan volt ez, mint valami kábulat. Esténként félretéve a nap eseményeinek ka­leidoszkópját, „megidéztem" a költőt, be­szélgettem vele, kérdéseket tettem fel neki és úgy tűnt, meg is kaptam a válaszokat. Még álmomban is megjelent Biok. Reggel aztán bementem a színházba, és eljátszot­tam valami gyenge utánzatát annak, amit szerettem volna. S máig is, előadásról elő­adásra így vagyok ezzel... — Milyen filmekben fogjuk látni legköze­lebb? — A „Beloruszfilm" stúdiójában forgattuk a „Volt egyszer egy Péter" című filmet. Ebben Vlagyimirt, az újságírót alakítottam, aki korban velem egyidős. A „Ki erősebb nála" című Moszfilm-produkcióban Bara­­tovszkij herceget alakítottam. A film a szov­jethatalom létrehozásáról szól a Mari Auto­nóm Szovjet Szocialista Köztársaságban. — Mit tesz akkor, ha érzi, hogy lelkiállapota nem kielégítő? — Amikor úgy érzem, hogy butaságokat tudnék elkövetni, igyekszem minden eszköz­zel likvidálni ezt az állapotot. Ilyenkor utaz­gatok, találkozom a nézőkkel, olvasok, va­dászni járok. — Vannak-e társadalmi funkciói? — Tagja vagyok a Szovjet Filmművészek Szövetsége vezetőségének és tagja vagyok az Országos Filmművészeti Propaganda Iro­da művészeti tanácsának. ■ — Van-e kedvenc mondása ? — Igen. Ha boldog akarsz lenni — hát légy boldog! — Mit kíván magának? — Munkát. Valami egyszerűségében is nagyszerűt. Ajánlat sok van, de kevés az igazán csábító ajánlat. — Sportolt-e Ön? — Igen. A következő sportágakban tevé­kenykedtem: gimnasztika, ökölvívás, úszás, lovaglás, lövészet. — A családja filmművész család? — A feleségem Szvetlána Szvetlicsnaja — színésznő. Két fiam van. Az idősebb, Alek­­szej, most szerelt le, a Sztroganov-intézet műhelyeiben dolgozik. Kisebbik fiam, Oleg, ötödikes. A „Vörös harangok" című filmben kisebb epizódszerepet játszott. — Beszéljen kérem a barátairól. — Nincs sok barátom. Az évek folyamán csak azok maradtak meg, akik lelkileg is közel állnak hozzám. „A barátság az egész napot átfogó fogalom" — mondta egyszer Mihail Szvetlov. Van olyan barátom, akihez — ha szükséges — a nap bármely órájában elmehetek. Ilyen például Szulambek Mami­­lov, akivel egy film forgatása közben ismer­kedtem meg. A felvételek a hegyekben foly­tak. Mi elindultunk vadászni. Nagyon magas­ra másztunk fel, aztán lefelé jövet eltéved­tünk. Az útelágazásnál vitatkoztunk: merre tovább, jobbra vagy balra. Végül is úgy döntöttünk, hogy mindegyikünk megy a — Mi jellemzi az Ön nemzedékéhez tartozó embereket? — Azokat, akik a háború előestéjén szü­lettek, egyesíti a gyermekkor, az emlékek. Jól emlékszünk mindenre, ami történt, az embe­rekre, aggodalmaikra és reménykedéseikre. Én a háború éveit Moszkvában töltöttem. Örülök, ha találkozom egykori pajtásaimmal, akik ma is olyan bátrak és becsületesek, mint a háború idején voltak. — Ljudmila Gurcsenko Önt is azok közt említette, akik ideális partnerei lehetnének valamely musical-ben. Erről mi a véleménye ? — Musical-ekben, sajnos, nem léptem fel. L Kvinihidze rendező ugyan felkért a „Vi­szontlátásra, Mary Poppins" című musical­ben egy epizódszerepre, a rendőr szerepé­nek eljátszására. Már el is képzeltem őt: vöröshajú, szemöldöke és szempillái nincse­nek, de van elegáns bajuszkája, halálosan ám viszonzatlanul és reménytelenül szerel­mes Mary-be. A rendezővel együtt rábeszél­tük a zeneszerzőt^ogy komponáljon a ren­dőr számára egy táncbetétet is. De amikor a musical felvételei kezdődtek, engem egy­szerre három filmre is leszerzödtettek, mind­ben főszerepre. így aztán a musical-ben nem szerepeltem. De nem adom fel a reményt. Kuroszava Akira a japán film talán legna­gyobb egyénisége tíz évi távoliét után tért vissza hazájába, hogy a Toho Film­gyárban, amerikai barátai és tisztelői, George Lucas és Francis Ford Coppola segítségével elkészítse életének, pályafu­tásának legköltségesebb vállalkozását, az Árnyéklovast (Kagemusa, 1979— 1980). Korábbi nagy filmjeit láthattuk a mozikban vagy a televízió képernyőjén. A filmkritikusok véleménye szerint Kuro­szava túlságosan európai módon lát és láttat. Nem érzi magát igazán a japán nép felkét A vihar kapujában, A hét szamuráj, A félkegyelmű, A véres trón, a Dodeskadem valamennyi kritikai visz­­hangjában találkozhattunk egy-egy kité­tellel: hol Shakespeare, hol Pirandello ihlette történetről beszélnek, máskor Ra­vel zenéjét emlegetik. így van ez az Árnyéklovas esetében is, amelynek törté­netét középkori japán krónikákban talál­ta. (A kagemusa tulajdonképpen hason­mást jelent.) A film elsősorban pompáza­tos jeleneteivel, a hősi eposz szépségével nyűgözi le nézőjét. A XVI. századi japán sötét és véres történelmi korszak volt. Véres harcok folytak a hatalmas föurak és szamurájse­regeik között a hatalomért. Kuroszava meséje a ravasz Shingenhez fűződik. A nagyúr öccse, Nobukado úr egy dinnye­tolvajban véli fölfedezni bátyja tökéletes hasonmását, aki Shingent a csatákban helyettesíti majd. Megtanítják arra, ho­gyan kell viselkednie új szerepében. A szerencsétlen kézzel-lábbal hadakozik a rá váró szerep és biztos halál ellen. Azt hihetnénk, hogy az ő belső drámáját látjuk majd, de nem: csak később a valódi Shingen halála után látjuk viszont, amikor még egy ideig — az ellenség megtévesztése okán — a föúr szerepét kell játszania. Nakadai Tacuja alakítja mindkét figurát. Uda Masaharu és Saito Takao kamerája káprázatos nagyzenekari művekre emlékeztet: a hosszan időző csöndeket óriási hang- és képi erejű fortisszimók váltják fel. Úgy tűnhet, mint­ha Kuroszava nem akarná választásra kényszeríteni, de még „irányítani" sem a nézőit; mintha maga sem foglalna egyér­telműen állást. Hacsak azt a képsort nem tekintjük állásfoglalásnak, amikor a palo­tából kitaszított kagemusát Shingen lova kiveti a nyeregből. Akármilyen szempon­tok alapján vizsgáljuk is, egy alapvető- és meghatározó szándék megvalósítása el­vitathatatlan ettől a filmtől: a megidézett kor szellemét olyan mesteri fokon idézi, amelyet — történelmi hitetlenségei elle­nére — semmilyen történelemkönyv, ta­nulmány nem pótolhat. Az embert festő­óriások képeinek megtekintésekor érinti meg ehhez hasonlóan egy-egy adott tör­ténelmi kor „szelleme". Ebben áll Kuro­szava, az Ámyéklovas értéke, művészi hitele. „... minden szép volt abban a korban, és nem képzelhető el olyan róla szóló film, amely ne adná vissza ezt a szépséget, ne kísérelné meg egyenértékű esztétikai minőséget teremteni." — vallja filmjéről Kuroszava Akira, aki ezzel az alkotásával 1980-ban elnyerte a Can­­nes-i filmfesztivál nagydíját. KISS PÉNTEK JÓZSEF Árnyéklovas 10

Next

/
Thumbnails
Contents