A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-07 / 37. szám

PETER SKARLANT

GYÖNYÖRÖK KORA

(Egy fiatalember szerelmi naplója)-j Játékosan ugrándozunk a hídróllevezető lépcsőkön, az utolsó lépcsőfokon az ősztől ott maradt leveleken megcsúszva a sziget nedves földjére huppanunk.

— Vajon boldog leszek-e, hogy találkoztam veled?

Előrenyújtja a kezét, és hátrafelé lépeget a gereblyézetten sétányon, a sziget kiszögellése irányában. Kinyújtja és behajlítja az ujjait, ezzel a mozdulattal hívogat, hogy kövessem, Vékony, kék köves ezüstgyűrü van az ujján, meg-megcsillan a napfényben. Lent a szigeten ebben az órában nyugszik le a nap.

Eljutottunk a sziget csücskébe, ahol már egész összeszűkül, ő csalogatott, én pedig engedtem a csábításnak. A vízből kinyúlnak az égerfák duzzadt gyökerei. A Moldva kimosta alóluk a partot, elsodorta a lágy agyagot, amelyben eddig megkapaszkodtak. A Károly-híd innen ár ellen nyomuló várfalhoz hasonlít, barikádjain bőszen és izgatottan gesztikulálnak a szentek, a várfal lassan közeledik. A Moldva csobogása elnyeli az autók motorjainak zúgását, tompítja és elűzi a város zaját, csak a távolból halljuk néha a villamos csilingelését.

Klára két ujja közé fogott egy gesztenyeágat, és a duzzadó rügyeket nyomogatta. Néztem öt, ahogy ott állt, karcsú volt és gyönyörű, lágyan körülölelte a napsugarak fénye. Ezek a sugarak már nem melegítenek, de áttörnek a barkák között, és körülölelik öt. Klára mindig lenyűgözött azzal, hogy szeretett mindent megkóstolni, megérinteni a színeket, mintha a vörösnek más felülete volna, mint a feketének, mintha másképp illatozna. Magába szívta az illatokat, megmagyarázta az árnyalatokat, meg tudta különböztetni a különféle almák szagát, mely a folyosóról vagy a pincéből áradt, amikor Prága régi negyedeiben barangoltunk. Mondtam is neki, hogy jobb orra van mint egy vadászkutyának, minden szagot megérez. — Ha nem volna jó orrom, mindenfélét megennék válogatás nélkül — nevetett.

Amikor először vitt el hangversenyre, a Rudolfinumban Berlioz Fantasztikus szimfóniáját játszották. Úgy éreztem, Klára nem a fülével hallja a zenét, hanem az egész testével. Az erkélyen ültünk egy oszlop mögött, a zene egészen megváltoztatta Klára arcát, szinte kitapogatta a zenét s úgy hallgatta, a tapintás volt az életeleme. A szigeten újra megfogtam a kezét, és magamhoz szoritottam. Kezének érintése a tavaszi Prágával kötött össze, az összes zenekarral, amelyek ebben a pillanatban Prágában játszanak, vagy játszani kezdenek az alkonyatban.

Megérintettem Klárát, s vele a Moldvát és a gőzhajók naptól felhevített bádogtetejét, a macskaköveket, a tisztára söpört aszfaltot, a faágakat, a jéggel és csillagokkal teli poharat érintettem meg. Ezért volt minden, ezért a pillanatért éltem.

— Klára, te vagy a világ minden bora.

Magamhoz szorítottam Klárát, hogy végre

megcsókoljam. Hogy számat a szájára tapasszam az alkonyatban a folyó közepén, a víztől körülzárt gesztenyék és égerfák alatt. Félig nyitott ajka csak még inkább fokozta a vágyamat, gyermeki ajka pillangóként remegett, piros volt, akár a vér, éreztem, hogy nagyon forró lesz.

De máig sem tudom, milyen. Abban a pillanatban, mikor nem titkolva szándékomat, Klára ajkához közeledtem ... és lélegzet-visszafojtva, megigézve néztem a félig nyitott száját, váratlan dolog történt. Klára elengedte a rügyező gesztenyeágat, hátat fordított nekem, és azt mondta :

— Nem akarom.

(március 30. húsvéthétfő) Anyám észrevette. hogy nagyon szórakozott vagyok. Az állomáson fényképezkedtünk. Befutott a Ceské Budéjovicébe tartó vonat. Az érzékenységem közelebb hozott anyámhoz.

A mezei utakon kószáltam, és egyre szerelmesebb lettem. El sem tudtam képzelni, hogy a zöld rozs- és zabtáblák között sétálva, a hársfák övezte mezei úton és az elhagyatottan árválkodó tanyák mellett ne Klárára gondoljak.

Mire is gondolhatnék? Mi másért élnék? Kérdeztem balgán. A szeretett személy elvesztése pótolhatatlan űrt hagy maga után, melyet semmi mással nem lehet betölteni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha a szerelmet elűzném, éppoly intenzíven élnék, sőt talán még gazdagabban, mint most. Többet szeretnék tapasztalni, minél több embert megismerni. így csupán egy asszonyhoz vágyom. Ö jelenti számomra az egész világot. Szerelmünk rabbá tesz. Leegyszerűsíti a világhoz való viszonyunkat. A nagy érzésbe bele is bolondulhat az ember. Persze csak ha

gyengébb jellem volnék, mondogattam magamnak.

(május 14. csütörtök) Arról a pillanatról álmodtam, mikor újra találkozunk. Mikor arcunk gyöngéden egymáshoz közelít, és meghallom Klára hangját. Minden visszatér. Letörli az elmúlt napok bánatát. Megtörtént. Klára ott állt előttem. De nem látszott valami boldognak. Nem repdesett az örömtől, hogy ünnepélyesen egymás mellett lépkedünk a tavaszi éjszakában, a márciusi találkozás hangulata visszahozhatatlanul elmúlt. Szótlanul álltunk a néptelen utcán.

Hová tűntek a szavak, amelyek eddig túláradtak bennem? S ö vajon mire gondolt, hogy igy hallgatott? Miért beszélt oly keveset? Talán nem történt vele az elmúlt három hónap alatt ezer apró eset, amiről mesélhetne?

Ott hagyom a szétszórt jegyzeteket az asztalon, és kimegyek a tanulószobából.

Húsz János szobra körül sétálgatok. A szerelem rózsaszínű tornya romba dőlt, sötét felhők borulnak rám, a szobor árnyéka eltakar, fejemre zúdul az egész eddigi életem. Hová tűnjek, hogy a keserűséget kiöntsem magamból? Az Óvárosi tér ragyog a napfényben, a nefelejcskék égen gyorsan úsznak a kócos fellegek, a hófehér párafoszlányokat szétkergetik a nap sugarai. A tavasz végérvényesen legyőzte a telet. Már sose fogok önfeledten örülni. Többé nem számolom a napokat, hogy mikor látom őt. Folyik a könynyem. Fölöttem galambok szállnak, és otthonosan leereszkednek a Tyn templom csatornáira.

Farmert viselő ősz hajú ficsúr sétál a templomban a föhajó és a padok között, tekintetét a mennyezetre emeli. A gótikus fiatorony előtt tétován meg-megáll, fényképezőgép kattan a templom akusztikájában. Katt, katt. A hang szétterjed, távoli puskalövés hallatszik, valakit kivégeznek. Behúzódom a eal oldalhajó mellékoltárához. Már tudom:

Soha nem leszek boldog.

Nincs semmim, amivel biztosíthatnám a

boldogságát. Nem parancsolhatod meg senkinek, hogy szeressen. Mindörökre közömbös maradok számára, miért ne lehetnék örökre közömbös számára (vajon nem csak a megsértett hiúságom kesereg?). Mi van rajtad, amit szerethetne, nézz a tükörbe, csúnya vagy, a nő tudni akarja,, mire vagy képes. És te mit tudsz egyáltalán?

Hogyan maradhatunk tiszták, hogyan nézhetünk a szerelem tükrébe hazugság nélkül. Hogy ne hazudjunk se másoknak, se önmagunknak. Hogyan lehet őszinte az ember, hogyan győzze le a puszta vágyat? Tud-e összpontosítani és önzetlen maradni úgy, hogy ne veszítse el testét és ne gyengüljenek az érzései? Hogyan óvakodjon, hogy azért ne legyen túl óvatos és félénk. Hogyan sajátítson el minél több ismeretet, hogy közben az élet se illanjon el hirtelen, hogyan őrizze meg a barátait, és ne fecsérelje el az időt... Hogyan uralkodjunk önmagunkon, hogy szabadok maradjunk, de sose legyünk magányosak, hogyan lehet függetlenül és mégis fegyelmezetten élni, hinni és nem engedni, hogy elvakítsanak?

Tanácstalan voltam. Torkomat a sírás fojtogatta. Van számomra valami vigasz?

Szenvedtem: könnyíthet rajtam a tudat, hogy a nő, aki miatt szenvedek, egykor ugyanolyan fájdalmat érzett. Más időben és másnak az elvesztése miatt. Talán ez segít rajtam. Kívánom, hogy ez legyen a vigaszom. Az azonos tapasztalat még összeköt. A közös élmény utolsó meghittségét jelenti. A kö hidege a bőröm alá hatol, de nem csillapítja a váratlanul rám törő kesergés lázát.

Abban a pillanatban a jövendő semmilyen boldogságot nem tartogatott számomra. A piros léggömb szögesdrótnak ütközött. Klára kertje van vele körülkerítve. Egyszerre elpárolgott az örömöm, a férfi gyámoltalan kis gyermekként sír összezsugorodott, semmivé lett játéka felett. Ha egy férfi sír (könnye csak egypárszor csordul ki az életben), tehetetlenségében sír, s mindig dühösen. A sírással soha nem erőszakol ki semmit másoktól. A nö a sírástól megkönnyebbül, a férfinak csupán a tettek hoznak megkönnyebbülést. A férfi nem azért sír, hogy másokat meghasson. Akkor sír, amikor úgy érzi, tehetetlen.

(július 22. szerda) A Szláv-sziget strandján izgatóan szép lányok napoznak. Kéjesen elnyúlnak a forró deszkán, színlelt közönnyel hátukról a hasukra fordulnak. A Jirásek-hid alatti gát morajlásától lágyan remeg a levegő. A lányok bágyadt testét körülöleli a napsugár, megmártóznak a vízben, felfrissülnek, kifeszített mellel jönnek visszafelé a

14