A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-07 / 37. szám
A minap összetalálkoztam rég nem látott barátommal, s egy pohár ital mellett elbeszélgettünk. Egyebek közt szó esett egyik közös ismerősünkről, akiről elújságolta a barátom, hogy felbomlóban a családi élete, mivel mértéktelenül iszik. — Iszik! ? — néztem rá döbbent csodálkozással. — Ki nem iszik? — tárta szét a karját a barátom, s a szemembe nevetett. — Te talán nem iszol, vagy én ...!? — Iszunk, szó se róla, de csak alkalomszerűen és mértékkel... — feleltem, s magamban még mindig méltatlankodtam a közös ismerősünk esetén: milyen rendes ember volt! — Aki inni akar, barátocskám, az meg is találja rá az alkalmat — morfondírozott a barátom. — Manapság a névnapok, születésnapok, jubileumok, vendégségek és egyebek elképzelhetetlenek szeszesitalok nélkül, pedig másképpen is lehetne ünnepelni, szórakozni sőt örvendezni is. — Lehetne ... Félreértés ne essék: senki nem kívánja azt, hogy egyáltalán ne fogyasszunk szeszesitalt, jószerivel anélkül elképzelhetetlen az életünk. Például egy-egy kiadós étkezés után egyenesen jót tesz egy pohár borocska. A baj akkor kezdődik, amikor az italozás szenvedéllyé válik és odáig fajul, hogy a fogyasztója teljesen kivetkezik emberi mivoltából, képtelen ellenőrizni a cselekedeteit és azok következményeit. Nagyrészt az alkoholizmusnak tudható be á garázdaság, a bűnözés, a tragédiával végződő közlekedési balesetek, a családi perpatvarok, a házasságok felbomlásának jelentős hányada, az ártatlan gyerekek ezreinek sanyarú sorsa, s nem utolsósorban a munkakerülés. Mindebből óriási kára van a társadalmunknak, sokkal nagyobb és jelentősebb mint a szeszesitalok árusításából származó nyereség és haszon. Napjainkban sok szó esik az alkoholizmusról, s az alkoholizmus elleni harcról. Joggal. Utánanéztem a dolgoknak. Csehszlovákiában 200 ezer a nyilvántartott alkoholisták száma. Véleményem szerint azonban jóval több lehet a nem nyilvántartottaké. Ebből következik az az elszomorító tény, hogy az alkoholfogyasztás terén hazánk igen „előkelő" helyet foglal el a „világranglistán", s jórészt a túlzott alkoholfogyasztás következménye a lelkibetegek és az öngyilkosságok magas száma is. A nyilvántartott alkoholisták nagyon beteg emberek. (Az orvosi diagnózis száma 303). Gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés nélkül képtelenek abbahagyni az ivást. Az egész társadalom érdeke sőt kötelessége, hogy minden lehetséges eszközzel küzdjön ennek az áldatlan helyzetnek a megváltoztatásán. Természetesen küzd is. Jelenleg hazánk minden járási egészségügyi intézményében, számszerint 250-ben van alkoholellenes szakrendelés, gyógyszeres kezelés pedig 25 intézményben — 1200 ággyal — folyik. Fenntartásuk komoly anyagi áldozatot ró a társadalmunkra. Mindezek tudatában látogattam el Hronovcére, az egyik gyógyintézetbe. Dr. Karol Holly főorvos, megbízott igazgató, látható örömmel fogadott, s mindebben készségesen állt a rendelkezésemre. Mindjárt elöljáróban megjegyzem, hogy a 39 éves főorvos mozgékony, tettrekész, ízig-vérig a hivatásának élő ember, s egyben szaktekintély. Bemutatta az intézetet, amely a Garant partján, igen szép környezetben áll. Tornaterem, csónakház, futball-, röplabda-, kosárlabda- és teniszpálya áll a 180 alkalmazott és a betegek rendelkezésére. Az öt osztály 350 ágya egész évben foglalt, sőt több is kellene, de pillanatnyilag nincs mód és lehetőség az intézet bővítésére. Az „elvonókúra - sok" részére fenntartott ágyak száma 70. — Elsősorban az elvonósok érdekelnek — mondom a főorvosnak —, s nem is a gyógykezelésük pontos rögzítése a célom, hanem olyan kérdésekről szeretnék írni, amelyek a közvélemény tudatában hamisan, illetve tévesen tükröződnek. — Értem... — bólintott a főorvos. — Az első nagyon lényeges kérdés, amit tudatosítani kell a közvéleményben az, hogy az alkoholellenes kezelés nem büntetés, hanem gyógyítás, hiszen az alkohol az idegrendszert, a májat és egyéb szerveket támadja meg, s teszi tönkre. — Hogyan, milyen módon kerülnek ide a páciensek? — Háromféle módon... Az első az, amikor a páciens önként jelentkezik. Ez rendszerint a közvetlen környezetének, esetleg a munkaadójának a rábeszélésére, meggyőzésére történik. Természetesen az is közrejátszik, hogy a beteg meg akar szabadulni káros szenvedélyétől ... Másik módja a következő: ha például az illetőt sem a családja, sem a munkaadója nem tudja rábeszélni a kezelésre, akkor a jnb egészségügyi osztálya rendeli el a beutalást. Ez már kényszerített forma... A harmadik esetben védögyógyításról, azaz teljes kényszerítésről van szó. Ha például az illető ittas állapotban követ el bűncselekményt, a bíróság hozhat és hoz is olyan ítéletet, hogy a büntetés letöltése után köteles elvonókúrára menni... — Mennyi ideig tart egy-egy kúra? — Az önkéntesek esetében három hónapig. — És milyen eredményes? — A gyógykezeltek 45—50 százaléka megállja, hogy egy évig egyáltalán nem fogyaszt szeszesitalt. Természetesen köztük is akad visszaeső ... Például akad olyan páciensünk, aki háromszornégyszer is visszakerül hozzánk. — Szökés is előfordul? — Természetesen ... — Milyen következményekkel jár a szökés? — Az önkéntesek esetében mi semmit sem tehetünk, csupán kiiktatjuk őket a létszámból. A hivatalos szervek viszont csökkenthetik a táppénz kifizetésének összegét, illetve le is állíthatják — mondja a főorvos. — Itt jegyzem meg: ami a gyógykezelés eredményességét illeti, a kényszerített páciensek esetében sokkal kedvezőtlenebb, csupán 10—15 százalékos hatásfokú. Azt is meg kell mondani, hogy bizony akad köztük veszélyes ember, s azt is, hogy náluk gyakoribbak a szökések. A szökést minden esetben jelentjük a közbiztonsági szerveknek, akik megindítják a nyomozást, s ha elfogják az illetőt, azonnal visszahozzák ... — A kényszerítetteknél meddig tart a gyógykezelés? — Három hónaptól egy évig is eltarthat. Szükség szerint... — Koruk, nemük és foglalkozásuk szerint milyen a páciensek összetétele? Egy pillanatra elkomorul a főorvos arca. — Míg évekkel ezelőtt alig-alig akadt fiatalabb korú betegünk, napjainkban sajnos egyre több a fiatal. így aztán a húszévesektől az aggokig minden korosztály képviselve van. Férfiak, nők vegyesen. Pillanatnyilag még több a férfi. Ami a foglalkozásukat illeti, szintén vegyes : akad itt kétkezi munkás, és akad tanító, mérnök sőt orvos is. Azzal a szándékkal mentünk a betegek közé, hogy lefényképezem egy csoportjukat és elbeszélgetek néhányukkal. Majdhogynem ellenséges pillantásokkal találkoztam, ami szégyenérzetről árulkodott. — No, látja, szerkesztő úr — fordul felém a főorvos —, ez a tartózkodó A páciensek közül többen szívesen dolgozgatnak: szépítik a környezetet, szénát gyűjtenek. magatartás és a szégyenérzet rosszhiszemű előítéletekből fakad. Mondok egy jellemző, sajnos általánosítható példát. A páciens 10—15 évig elfogadhatóan dolgozik a munkahelyén. Közben iszik, s egyre többet. Mindenki tudja, de sem a munkatársai, sem az üzem vezetősége nem lép közbe. Egyszer aztán hozzánk kerül a páciens azzal a szándékkal, hogy leszokjon káros szenvedélyéről. Becsületesen aláveti magát a gyógykezelésnek, s azzal az elhatározással tér vissza a munkahelyére, hogy soha többé nem nyúl a pohárhoz. De mi történik? A munkatársai ferde szemmel néznek rá, mint valami ragályos betegre. Nem fogadják be, nem segítik, nem támogatják, ráadásul az üzem vezetősége is más munkakörbe helyezi olyan elgondolásból, hogy nem teljes értékű dolgozó. Ezek után nem nehéz kitalálni a következményeket: a dolgozó ismét az italhoz menekül, és kárbaveszett minden közös igyekezetünk ... 4
