A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-31 / 36. szám

„Nem spekuláltam, éltem..

(VÁLOGATÁS KÓS KÁROLY ÍRÁSAIBÓL)

Tavaly ünnepeltük Kós Károly romániai magyar író, építész, iparművész, történész és néprajztudós születésének századik évfordulóját. A Budapesti Népművészeti Intézet ebből az alkalomból jelentette meg válogatott írásait.

Az ezer példányban kiadott sokszorosított füzetecske címe találó és kifejező, hisz a magyar szellemiség nagy alakja mindig is elkötelezett munkása volt népének. Kós Károlyt nem vezérelték „önző érdekek": „következetes erkölcsi tisztasággal és az általa is képviselt ügy igazságának tudatával küzdött".

De — teszi fel a kérdést a könyv bevezető írásában Makovecz Imre — „Megbecsültük-e, méltattuk-e Kós Károlyt, amíg élt ? És ismerjük-e őt egyáltalán úgy s annyira, hogy örökségét magunkévá tehessék, munkáiból építkezhessünk? Mert, amint az ajánló szövegben olvashatjuk: „A közösség nemcsak kegyet gyakorol, ha valamelyik tehetséges fiát megbecsülésével megtiszteli, hanem önmagát is felmagasztalja és értékeli ezáltal".

Kós Károly hátrahagyott öröksége mindnyájuké — igy nekünk is illik ismerni azt. Ezért született többek közt a szóbanforgó kiadvány.

Kós emberi portréjának jobb megismerését segítik elő az olyan önéletrajzi írások, mint a Hogyan lettem építészből író? s a Tanya a hegyen. Az előbbiben így idézi az Erdélybe való hazatérés okait-körülményeit, az első megpróbáltatások emlékeit az író: „Tehát gőgösen vállaltam az erdélyi sorsot és szinte két esztendeig szántottam, vetettem, adósságot csináltam, lerongyosodtam családommal együtt és vártam, amíg eljön az én időm". A már korábban megépített sztánai ház körül életet teremtett a szülőföldjéhez hű hazafi: az ősök makacsságával és szívósságával szelídítette magához a tájat. Életének — akárcsak Robinsonnak a szigeten — a kétkezi munka adott értelmet.

Hogy Kós Károly milyen művelt, tájékozott és sokoldalú egyéniség volt, arról meggyőzően tanúskodik a kötet többi írása. Sztambul

ZS. NAGY LAJOS

Rendetlen napló

BALLADA A LYUKAS TETŐRŐL

A Mihálykapu utcán kilyukadt egy háztető. Nem nagyon lyukadt ki, mindössze két pala(-tábla) törött össze rajta. De azért két ilyen lyuk épp elég ahhoz, hogy a házigazdát megüsse a guta, különösen, ha esik az eső.

A házigazda (pontosabban: a lakó) nyilván jelentette az ügyet ott, ahol az ilyen ügyet jelenteni kell; jelentenie kellett, mivel ma palatáblát nem lehet csak úgy ukmukfukk beszerezni, tphát ez a lakó hiába lenne ügyes

ember, olyan ügyes, hogy a két lyukat tíz perc alatt befödné, nem teheti mert: először: nem tud palát (eternitet) szerezni, másodszor: ha szerzett volna is, nincs joga fölmászni a háztetőre, mert esetleg leeshet onnan. Nomármost: hiába javítja meg a két lyukat, ha végül is nem élvezheti a lyuktalanságot. mert meghal. (Más kérdés, hogy két ilyen lyuk miatt talán föl sem kellene mászni a tetőre, hiszen sokkal egyszerűbb lenne —

gondolom én — a padlásról befödni.)

Délelőtt kilenc órakor megérkezett a szóban forgó ház elé egy fertelmesen nagy gép, e sorok írója, mint hajdani tankparancsnok, a motor hangjából ítélve, úgy vélte, hadgyakorlat kezdődött.

Holott még el sem kezdődött semmi.

Nem kezdődhetett el, mert minálunk tíz óra előtt nem mérnek szeszes italt, így a két tetőfedőnek egyelőre esze ágában sem volt fölmászni a tetőre, hiszen színjózanon leszédülhettek volna onnan.

Vártak hát tíz óráig.

A behemót motor közben természetesen működött, zúgott, zakatolt, dörgött, nehogy azt hihesse valaki, hogy csak úgy véletlenül került ide. Mivel ez úgynevezett sétáló utca, ahonnan mindenféle jármüvek kitiltanak, a járókelők szerfölött csodálkoztak, zsebkendővel takarták el az orrukat, nehogy megfulladjanak a kipufogógáztól.

Tizenegy órakor elkezdték betakarni az egyik lyukat.

Közben feltehetően ismét megszomjazott a két tetöborító.

Igaz, féltizenkettőkor már csak az egyik lyuk éktelenkedett a háztetőn.

Szomorúan néztem a két sörivó alakot, először még szólni is akartam nekik, hogy ez mégiscsak hosszú idő két ilyen lyuk becsinálására, de jobban megnézve őket, hirtelen visszakoztam, különösen a fiatalabbik miatt, aki akkora volt, mint Muhammad Ali, széles volt a válla, haragos a szemöldöke. Erre az emberre már talán nem is szabad azt mondani, hogy „alak".

Kérem szépen: ez kész alakzat volt.

Sajnos e sorok írójának is el kellett men„Könnyen járható út nincs..."

(Interjú Stanislav Mikulskival)

A Lengyel Népköztársaság megalakulásának 40. évfordulója alkalmából az idén júliusban a Szovjetunióban megrendezték a lengyel kulturális napokat. Ebből az alkalomból a Szovjetszkij Ekran című képes folyóirat 14. számában megjelent J. Belkin interjúja, melyet a nálunk is jól ismert neves lengyel filmszínésszel, Kloss kapitány alakítójával, Stanislav Mikulskival készített. Az alábbiakban Sági Tóth Tibor fordításában közöljük.

Hosszú éveken át a fotóriporterek arról álmodoztak, hogy együtt fényképezhessék le őket. Hogy aztán a fénykép alá odaírhassák a két kiváló színész, a lengyel Stanislav Mikulski és a szovjet Vjacseszlav Tyihonov nevét: „Kloss és Stiriitz". És íme a közelmúltban Igor Gosztyev rendező „Európai történet" című filmjének forgatásakor végre találkoztak. S mi láthattuk a két nagyszerű művész tehetségének újabb határköveit.

Miután a forgatás alkalmával elsőízben találkozott Stanislav Mikulskival, Vjacseszlav Tyihonov, így beszélt partneréről:

— Boldog vagyok, hogy a sors összeho10

zott vele. Csodálatosan illett Mikulskinak a szerep, mely a forgatókönyvben így van megfogalmazva: „egy kommunista folyóirat szerkesztője". Csodálatba ejt és lenyűgöz személyiségének varázsa ...

Stanislav Mikulski 1929-ben született. Mérnök szeretett volna lenni. Katonai akadémiát végzett. Huszonkét éves korában meghívták őt egy filmszerepre, sokatmondó volt a film címe: „Az első start". A start sikeresnek bizonyult. A filmművészet varázsa magával ragadta a kezdő színészt. Aztán még egy lépést tett előre: színházban lépett fel.

miután magánvizsgákat tett le a színiakadémián. Jelképes volt második filmjének címe is: „A reménykedés órája". A rendezők egymás után szerepeket kínálnak Mikulskinak. Szívesen alakította a Lengyel Hadsereg katonáinak és tisztjeinek szerepét. A legnagyobb sikert a „Kockázat" című többrészes tévéfilm-sorozatban aratta. Miután ebben a filmben eljátszotta Kloss kapitány szerepét, Lengyelország legnépszerűbb színészévé lett. Azóta Mikulski sok filmet forgatott, színházi és tévészerepeket alakított. Találkozásunk alkalmával, csaknem 33 évvel azután, hogy megtette az első lépéseket a művészet területén, feltettem neki néhány, a számára szokatlan kérdést.

— Nem bánta meg. hogy színész lett?

— Nem, nem bántam meg. Bár, amint kiderült, a színészet nem könnyű kenyérkereset. Időnként egészen nehéz. Ám a pálya minden bonyolultsága ellenére számomra más, kedvesebb és szebb nem létezik. Ez a pálya hozta meg számomra a nézők szeretetét és elismerését. S megadta nekem, ami a legfőbb — az élet értelmét és teljességét a társadalmi harcban való aktiv részvétel lehetőségét.

— Hogyan alakult színészi pólyája Kloss kapitány szerepének eljátszása után ?

— Mint bizonyára más színészek is, én is a legkülönfélébb szerepeket szerettem volna eljátszani. Kloss meghozta számomra a népszerűséget. Ezért aztán terveim megvalósítása nem volt egyszerű. A rendezők, de a közönség is „beskatulyáztak": Mikulski a bátor, rettenthetetlen lovag. Később, az idő múlásával Klossnál idősebb férfiak szerepét kezdtem alakítani, akiknek „békés" foglalkozásuk volt, például családapákat. Kitűnt, hogy nekik ugyanazokra a tulajdonságokra

— kitartás, szívósság, hidegvérüség — van szükségük, mint Klossnak volt. Sok filmsorozatban szerepeltem, forgattam Csehszlovákiában is. Emlékezetesek számomra három

— szovjet filmben kapott szerepeim. Játszottam Jurij Ozerov „Felszabadulás" és „A szabadság katonái" című filmjeiben, Tyimofej Levesük „A Búgtól a Viszláig" című filmjében, legutóbb pedig az Igor Gosztyev rendezte „Európai történet"-ben.

Ezenkívül a Varsói Nemzeti Színházban alakítok klasszikus szerepeket. Alkalmam nyílt vígjátékokban és tragédiákban egyaránt fellépni. így aztán a közönség megismerhette Mikulskit nemcsak mint Kloss kapitányt.