A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-24 / 35. szám

elment. A riporter lelkes hangja minden május 1 -én felharsan a Na mústku vagy a Nemzeti Múzeum melletti szolgálati helyről, innen ecseteli a hallgatóknak a színes, ujjon­gó, menetelő tömeg hangulatát. Most nyu­godt az arca, egy kicsit többet ivott a kelleté­nél, a fölényes ember magabiztosságával szervezi az esténket, hiszen ö bizalmasan ismeri a világot és a világ bizalmasan ismeri őt. A lányok emlékezetük hullámhosszán a riporter hangját keresik. A riporter biztos benne, hogy ha átjut fülük érzékeny kapuján anélkül, hogy személyesen ismerték volna, most, hogy személyesen itt van, könnyűszer­rel bejut a féltve őrzött főkapun is. A dicsőség illúziója szemtelenkedésre ösztönöz, persze csak az illendőség kereté­ben. A visszautasítás azonban komoly sér­tést jelent. Sietünk a Vencel térre, ahol az önkiszolgá­ló fénylő üvegablaka mögött tizenegy óráig árusítanak bort. A riporter két üveg mikulovi fehér rizlinget tesz a kosárba. Amikor kilé­pünk a boltból, néhány lépésre a taxiállo­mástól Klárát pillantom meg a kirakat fényé­ben. Kigombolt kabátban megy. Alig egy méterre van tőlem, forróság önt el, lesütöm a szemem, s szinte a lélegzetem is visszafojtom. Elmellőzzük egymást. A neon kékes fénye különleges árnyéket vet a hajára, olyan, akár egy kirakati baba, megfor­dulok, ő is megfordul, mintha valamin gon­dolkodna. Utánam szól. Elindulunk egymás felé. Már csak könyök­távolságra állunk egymástól. Egyszerre minden megmerevedett, moz­dulatlanná vált, akárcsak a megsárgult fény­képem. Vágyakozva nézem, lesoványodott, szeme beesett, a fájdalom vékony ránca rajzolódott a szája köré, a magányosan élő, elhagyott lányokat juttatta eszembe, töré­keny vállát könnyű posztó felöltő takarja, meglepődve veszem észre, hogy feltámadt a szél, és Klára haját sápadt homlokába fújja. Idegesen felnevetett: — Ma boldog vagyok. Moziból jövök, és egész úton dudorásztam. Belmondo jókedv­re derített. Amikor észrevette, hogy sóvárgó szemmel csüngök az ajkán, nyomban lehűtött. — Csak ezért szóltam rád. A riporter jelentőségteljesen kacsintgat rám, kissé távolabb áll a lányokkal, és a nehéz aktatáskát himbálja. A lányok is inte­getnek Klárának, hogy jöjjön velünk, és köze­lebb húzódnak hozzánk. A riporter szóki­­mondóan ránk kiált: — Jó lesz váltásnak! De Klára azonnal befejezi a beszélgetést, amint észreveszi, hogy nem vagyok egyedül. Milyen lányok járnak egyedül moziba? — villant át az agyamon hirtelen. Bizonyára nem a boldogok. Vagyis Klára lehetőséget kínál, hogy boldoggá tegyem. Arcáról a je­lenlétemben boldogság sugárzik. Talán ez a legkedvezőbb pillanat az életemben. Ennek a lánynak aligha van szeretője, inkább épp most keresi. Szakított Pavellal? Rosszul kér­dem. Nem szabad kérdeznem, jár-e valaki­vel, ha ennyire szeretem. Az a fontos, hogy elérjem, velem járjon moziba. Az utolsó mondata, hogy „valamikor" hív­jam fel telefonon (ezt ismerem; a valamikor azt jelenti: soha) szalmaszál volt számomra, amelybe megkapaszkodhatom. Felvillanó re­ménysugár. Klára mindig tudta, mit beszél. Még meg is kérdi, hogy felhivom-e. Egymásra nézünk, szemünk találkozik, csokorba kötődik, aztán négy boldog virágra hull szét. Ha nem is négyre, de legalább kettőre. Klára távolodik, de én látom, ahogy jön felém. A szemében ugyanaz a boldog fény villan. (,Folytatjuk.) JÁN ONDRUS Német őrjárat 1944 1 Az első csillagot egy lövés lobbantotta lángra. Hol van a férjetek, kérdezték az asszonyokat. Hol van az apátok, kérdezték a gyerekeket Hol van a fiatok, kérdezték az öregeket. Az embereket a lövésekkel számolták meg. 2 Német katona. Bejött, puskáját maga előtt tartva lépett be, ujja a ravaszon, akár ha óra mutatóján. A kilincs kattanása. Léptek. Körülnézünk. Már bent van. Nosza, üdvözöljük őt Töröljük le a széket. Beszéljünk az időjárásról, beszéljünk arról, hogy szaggat a lábunk. Kiesett egy darab szén. Vegyük fel. Megszólalt a bagoly, a vén. Lélegezzünk fel. Megállt az óra. Indítsuk el. Nem áll fel senki, az arcok akár a zsebbe rejtett öklök, nem áll fel senki, suttogva számolgatjuk a múló másodperceket 3 Hol van a férjetek, kérdezték az asszonyokat. Hol van az apátok, kérdezték a gyerekeket. Hol van a fiatok, kérdezték az öregeket Kié ez a fénykép a falon, kié ez a télikabát a szekrényben. Hová tűnt el minden férfi. Az embereket a lövésekkel számolták meg. 4 A puskacső előreszegezett tekintete, ideges tekintete és ő, aki a maga szemével néz, ő, aki maga a ravaszra szorított ujj, aki olyan a ravaszon, mint ajkakról lecsorgó nyál, aki egészen összesűrűsödött a ravaszban. És hirtelen ráébredünk, hogy nem szabad megrémülnie. Nem rebben a szemünk, nem szabad megrémülnie, nem rezzen a szempillánk, nem pillantunk oldalra, nem szabad megrémülnie. Kiesett egy darab szén, nem vesszük fel, megszólalt a bagoly, a vén, nem lélegzőnk fel. A ravaszra szorított ujj végigjárta a szobát, az ajkakról lecsorgó nyálként rátapadó halál, nem szabad megrémülnie. .5 Mint amikor leakasztunk egy képet a falnál is fehérebbek voltak arcaink. Mint amikor felemelünk egy téglát nyirkos volt a lábuk nyoma és tele férgekkel. A hegyoldalban, ahol hármasoszlopaik álltak, kiégett földet hagytak maguk után. A földben közlekedő edények, emberi testek feküdtek, keresztülfo/yott rajtuk, s a hegyoldal aljából előtört, miként az előredöntött tálból is kifolyik a vér és a víz Tóth László fordítása Foto; KoSútová t 15

Next

/
Thumbnails
Contents