A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-24 / 35. szám
Kezembe zártam a kezét. Kisétáltunk a Strahovi kert tera-A lány elárulta, hogy Mártának hívják, és suttogni kezdett. Bevallom, a kalandos helyzet jobban tűzbe hozott, mint a lány. Beszívtuk az akácok illatát, de ez az illat egészen más volt, mint az, amelyik fél kilenckor nehezedett rám a hangversenyen. Márta gyengéden hozzám simult, úgy tetszett, Debussy dallamai szállnak fel hozzánk a kivilágított kerten át. Tartózkodóan hagyta, hogy megcsókoljam. A jázminbokrok árnyékában álltunk. Megengedte, hogy kigomboljam a blúzát, sőt talán már várta is mozdulatomat. Ez egy kicsit lehűtött. Izgatott volt, de uralkodott magán. Céltudatosan cselekedtem. Úgy éreztem, határozottságom tetszik neki. Remegő testét időnként hozzám szorította, bátorított. Érintéseink egyre bizalmasabbá váltak. A lányt zavarta a környezet, félrehajtotta a fejét, mintha mély lélegzetet venne az újabb csók előtt, hallgatózott és körültekint - getett. Alattunk szerelmespárok andalogtak, összebújva, csikorgott a sétány homokja, ágak recsegtek, a levegő teli volt gyanús zörejekkel, mellettünk a bodzabokor alatt egy nő elfojtottan nevetett. A lány őszinte sajnálattal, forró szájjal lihegte a fülembe: — Mennem kell! Ennek a mondatnak kellett őt megvédenie attól, amit kívánt is, meg nem is. Rajtam múlt, hogy mit javasolok. S mert a távozás szándékát azzal is magyarázta, hogy kegyetlenül szomjas, becsengettem a kolostor kapuján. Megjelent a pincér, megkérdezte, ketten vagyunk-e, és beljebb invitált. A borozóban találtuk magunkat, ahová a vendégek nagy része telefonon foglalt asztalt. Méregdrága moseli bort kellett innunk, A lány beszélni kezdett, mondta, egyre csak mondta a magáét. Egy üveg Schwarze Katzeért annyit fizettünk, hogy borravalót se tudtam adni és a villamosra se maradt egy vasam se. Elkísértem a Savoy szállóhoz. A portástól megkérdezte a szálló telefonszámát. A portás egy fejléces szállodai számlát nyújtott át neki, a lány pedig sokatmondó tekintettel a kezembe csúsztatta. Aztán ceruzát kért, és a telefonszámhoz hozzáírta a vezetéknevét is. Megígértem, hogy másnap délelőtt tíz órakor felhívom. J De miközben a borozóban vég nélkül fecsegett, rádöbbentem, hogy soha nem tudnám igazán szeretni. Csak a teste tetszett, semmi más. A teste hang nélkül. A teste ábrándok nélkül. Csak a vágy hajtott. Amikor a cédulát bedugtam a zsebembe. PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) már tudtam, hogy nem telefonálok neki. Céltalanul bolyongtam ,a folyóparton. Nyugtatgattam magam. Lám, a helyzetem kitűnő, hiszen nem kell alantas célból futnom a nők után, erről győzött meg a kemény női mell az átlátszó blúz alatt. Mégis bánatosan nyitom ki az üres szoba ajtaját. Szidom magam, egy pillanatig sajnálom az elszalasztott alkalmat. Ujjaim hegyén még érzem a lány bőrének illatát. Azzal nyugtatgatom magam, hogy mégis nagyvonalúan cselekedtem: Szent Antal, aki ellenállt a kísértésnek. Nevetséges vagyok. Mulatságos hős. Gépiesen levetkőzöm, hogy minél tovább alhassam. mert ha ébren vagyok, Klára nincs velem. Éjszaka Kláráról álmodom. Álmomban az iránta érzett fizikai vágyam részben teljesül. Hála ennek az álomnak, nyugodtan aludhatok reggelig. Úgy ébredek, mint a rab, aki egész éjjel szabad volt. Táncolt és utazott. Nincs kedvem a szekrénybe rakni a ruhát. A szék karjára dobom a zakót, nadrágot, inget. Papírt keresek, hogy szobám ajtajára kitűzzem a figyelmeztető felhívást: Ne ébresszetek fel, egész nap alszom! Az asztalon egy naptárból kitépett lap hever, tintaceruzával írva a háziasszony figyelmeztetései állnak rajta. Az öreg nő felrója: — A folyosón égve hagyta a villanyt, túl hangosan bömbölteti a lemezjátszót, úgy szeretem önt, mint a saját fiamat, de ha nem javul meg, felmondok, ha a Cedoknak adnám ki a szobát, 100 koronát is kapnék egy éjszakára, maga ennyit sohasem fizetne!!! stb. Elmosolyodtam. A cédula alatt egy levél fekszik. Egyetlen gondolat suhan át az agyamon. Félredobom a háziasszony céduláját, és kezembe veszem a levelet. Klárától jött. Pénteken adta fel. Gyorsan feltépem a borítékot. Klára írása, mikor is láttam utoljára? Mindegy, mi áll a levélben, de leült és irt. Tizedszer olvasom a két sort; leülök az ágy szélére, fehér alsóban mászkálok a szobában fel-alá, rágyújtok, elnyomom a csikket, szellőztetek, újra rágyújtok, ezúttal a mosókonyha hideg folyosóján. Századszor térek vissza a levélhez. Egyre súlyosabb. Már nyolcvan kilót nyom, a borítékot és a papírt nem bírom felemelni. „Szeretnék veled találkozni. Hétfőn egy órakor a Celetná utcában várj meg a előcsarnokban a fakultás portájánál. Beszélni akarok veled. Klára." (hétfő, június 24.) Bocsánatot akart kérni, amiért nem búcsúzott el tőlem úgy, ahogy illett volna. A beszélgetés gyorsan véget ért. Húztam az időt, bár Klára tapintatosan tudtomra adta, hogy a bizalmas közlésnek vége. Beleegyezett, hogy elkísérjem: egy kolléganőjéhez sietett, aki épp aznap kezdte a nyári idénymunkát, ö a Löportorony pénztárosa és idegenvezetője. Keskeny, sötét csigalépcsőn mentünk felfelé. Most kötött rövidnadrágban lépkedett előttem s én magam elé képzeltem meztelenül, rugalmasan. Úgy mozgott, hogy elmélázni sem volt időm. Színes üvegablaké, bolthajtásos terembe értünk, ahol egy kis asztal mellett csontos, sovány barátnője ült, és a Lőportorony történetét magolta német nyelven. Féltékeny voltam erre a szögletes lányra is. Hiszen őneki szentelte Klára a szabad idejét, nekem semmi sem jutott belőle. Valaki más gyönyörködhet ritmikus mozdulataiban, vállára omló hajában. Nem tudtam megérteni, miért van az, hogy Klára bájossága, másokkal való bánásmódja megbénít, lehetetlenné teszi, hogy fölénybe kerüljek. Én nem léphettem fel ugyanolyan határozottan, mint ö, egyszerűen nem voltam rá képes, utánozni meg nem akartam, mert azzal a függetlenségemet adtam volna fel. Egyetlen lehetőségem maradt; hogy az ellentétek törvénye szerint cselekedjem, rosszabb legyek mint ő.'Hogy mindent fordítva csináljak. Megalázott a tudat, hogy mindenben jobb nálam, mégis csodáltam érte. Tiszteltem őt, túlságosan tapintatos voltam, talán éppen ezért vesztettem el, nem tudtam uralkodni rajta, ö viszont teljesen uralt engem. Eddig csak homályosan ismételgettem, mit tudott. Konkrét, világos követelményeket kell támasztanom. Amikor újra lefelé lépkedtünk a csigalépcsőn, én mentem elöl. A lépcső közepén megálltam és feléje fordultam. Mosolyogva behátráltam egy ablakmélyedésbe. Hozzásimultam. A bátorságot a szombat esti könnyű siker emléke adta. Itt volt a nagy lehetőség, hogy a két test összefonódjon, és becsukott szemmel megszerezzem az áhított fölényt. Minden hiábavaló volt és teljesen fölösleges, bár hízelegve támadtam, gyöngéden ostromoltam. A kis ablak szürke fénye Klára arcára esett. Elnevette magát, és meglepődve így szólt: — Nem vagy te aluljárói vagány, hagyd abba! Készségesen engedelmeskedtem, mert féltem Klára haragjától. De a fény most engem segített. Észrevettem az arcán felvillanó ösztönös örömet. Ha nem tévedtem, a jelenlétemben most először jelent meg érzékiség a lány remegően finom, lágy vonásaiban. Kicsit el is torzította az arcát. Párás szemekkel és félig nyitott szájjal nézett rám. A lélegzetem is elállt. Zavaromban nagyot nyeltem. Aztán kivezetett a veröfényes utcára, és alázatosan viselkedett. Különös tisztelet ébredt fel benne. Nem is irántam, inkább a szerelem iránt, amelyet bennem látott megtestesülni. (november 28. csütörtök) — Ma este szívesen felcsípnék veled két pipit — közölte kívánságát a harmincéves rádióriporter, s ezzel cimborájává léptetett elő. Épp színházi előadásról jöttünk ki, ahova ő hívott meg. A színészöltözőben interjút készített az örökifjú színésznővel ötvenedik születésnapja alkalmából. Jól tudja, hol kell keresnünk a lányokat. (A riporter vállán kis fekete magnetofon lógott. Hitachi. Úgy himbálózott a vállszíjon a disznóbőr tokban, mint egy parányi koporsó. Nem sok víz folyik le a Károly-híd alatt, és a riporter a rádió épületébe is meghív majd. A szűk vágószobában lejátssza nekem magánszalagjáról a legkedvesebb ember hangját, akinek teste már a földben, frissen lakkozott koporsóban nyugszik. Ötven kilométerre Prágától. A nyáresti hang az éjszakai jazzklubból, már csak katakombái hang.) Az ismerkedés könnyen és gyorsan megy, a lányok a munkatársnői barátnői, a Myslíkova utcai borozóban vacsoráznak. Utána a riporter a letnái lakására hívja őket, habozás nélkül elfogadják, a szebbik lány Prága külvárosában lakik, s az utolsó autóbusz éppen 14
