A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-24 / 35. szám
hófúvások okozta akadályokat leküzdve, elértünk Luciabánya területére. Luciabánya északi részén az erdőben levő bányászházak lakói szívesen fogadtak, megvendégeltek meleg étellel, és tájékoztattak, hogy a tárna és az úri lakrészterületén erős német egységek tartózkodnak. Hajnalban tovább folytattuk utunkat a mecenzéfi (Medzev) erdőkön keresztül. Az egyik völgyben két szénáért igyekvő katonai szekeret fogtunk el hat magyar katonával és parancsnokukkal, egy törzsőrmesterrel. A lovakat és a foglyokat magunkkal vittük. De a hűvös és sötét éjszakát kihasználva, az őrök éberségét kijátszva megszöktek. A jászó-stószi (Jasov-Stós) országúton tömegével vonultak visssza Szmolnók (Smolník) irányába a német csapatok. A mi egységünk annyira átfagyott és meleg étel hiányában annyira el volt csigázva, hogy megtámadásukra nem voltunk képesek. Megvártuk, míg rés keletkezik a menetoszlopban, és így jutottunk át a völgy túlsó — nyugati — oldalára. Ott egy malomban és környékén magyar biztosító egységek voltak beszállásolva. Megszálltuk ezt a helyet, és felszólítottuk a magyar katonákat, hogy csatlakozzanak hozzánk. Azt válaszolták, hogy hagyjuk őket békén, különösen most éjszaka, tudják ők, mit kell csinálni. Magyarország területéről egy lépést sem mennek tovább. Amint később megtudtuk, ez nem egészen rajtuk múlott, és mégiscsak továbbmentek. Rövid éjszakai pihenés után folytattuk utunkat a csaknem ezer méter magas hegygerincen át Barka (Bőrka) Lucska (Lúcka) irányába. A Barka környéki hegyek délnyugati oldalán egy magyar páncéltörő alakulatra bukkantunk. Miután az őrséget lefegyvereztük, éjszakai pihenés közben megleptük élelmiszerért jártam be a városba megraktuk golyószórókkal, puskákkal, lőszerrel, kézigránátokkal, és a vészjósló hír vétele után alig egy órával ötödmagammal, azaz Stevo Rosiar, Jozef Kocalka, Rudo Zajac, Jankó Novák és én kirobogtunk a főkapun. Az őrség nem állított meg bennünket? — kérdezhetné. Nem bizony, mert hisz mi voltunk az őrség: jómagam voltam az őrparancsnok, Jozef Kocalka a szolgálatos őr. Arról is értesítettek, hogy a partizán-összekötő három kilométerre vár bennünket. A partizánbrigád főhadiszállásáig száz kilométert kellett megtennünk, éktelenül rossz utakon, tetejében vonuló német csapattesteket, gépkocsikat előzve, mellőzve. — A repülőtér mögött fölvettük az összekötőt, aki Michal Voronyics néven mutatkozott be. aki igencsak sürgetett bennünket, merthogy Szenyica mellett még három katonát és egy lányt is fel kell vennünk. — Nagy örömömre a három katona között ott volt gyerekkori jóbarátom Vilo Homola is. (A másik kettő: Jozef Hornácek és Michal Sartoris) — Azt tudtuk, hogy szökésünk nem maradhat sokáig titokban, hiszen a légvédelmi őket. Felszólítottuk a katonákat, hogy álljanak közénk a németek elleni harcra. A parancsnok gondolkodási időt kért. Nem akartuk őket magukra hagyni, sürgettük a választ. A végén a parancsnok nagy remegés közepette kijelentette, hogy ö nem akadályozza meg, hogy bárki is hozzánk csatlakozzon, de ő nem jöhet velünk. Katona, a parancs szerint kell cselekednie. Egyébként megnyugtat minket, hogy az egysége mindenféle harcot kikerül az oroszokkal. Megértik a mi nemes céljainkat és a szabadságért hozott áldozatunkat. Nem akartunk velük szemben kényszert alkalmazni, s úgy döntöttünk, hogy továbbvonulunk. Alig tettünk meg pár száz métert, utánunk rohant egy rajnyi egység egy törzsőrmester parancsnoksága alatt azzal, hogy a parancsnokuk tárgyalni akar velünk, menjünk vissza. Nem hallgattunk rájuk, folytattuk utunkat, azonban a páncéltörő egység akkorra már harci alakulatba fejlődött, és két oldalról is próbált bennünket bekeríteni, az utunkat elzárni. Osztagunk elöl menetelő része a hegyvonulat északi részére szakadva Stósz irányába menetelt, mi pedig a hegyvonulat déli oldalán maradtunk. Alakulatunk így kettészakadt. Körülbelül kétharmad része — Ráti János és Dusza László komisszár parancsnokságával — elvált tölünk. Mi Barka irányában meneteltünk tovább. Még a páncélosegységgel való találkozásunk előtt történt, hogy egy szakasznyi utóvédünk — Mátrai László és Tóth Gyula parancsnokságával — a hófúvásban és szélviharban eltévesztve az utat, délre, Ájfalucska (Hacava) felé haladt. A felszabadulás után jutott tudomásunkra, hogy Mátraiék szétszóródtak. Mátrai Lászlót és Tóth Gyulát pihenés közben elfogták a németek. Tóthot Rudnokon brutális kínzások között kivégezték, Mátrainak sikerült egy ütegnél a parancsnokon kívül alig maradt valaki. Tehát jó okom volt minél erősebben nyomni a gázpedált. Mintegy harminc kilométernyi út után a társaim, akik fent ültek a teherkocsin, figyelmeztettek, hogy egy német „Ford" terepjáró igencsak hajt utánunk. Készen álltunk, hogy felvegyük velük a harcot, ha tényleg minket üldöznek. Szerencsénkre egy szembejövő német autóoszlop miatt a terepjáró elakadt, sikerült néhány kilométernyi előnyre szert tennünk, majd egy balra elágazó úton egérutat nyerni. Amikor mégis utolértek bennünket, akkor már a partizánok által ellenőrzött területen jártunk. S a partizánok néhány perc alatt elintézték üldözőinket. A brigádhoz azonban csak másnap, kilencedikén érkeztünk meg, rettenetesen sáros utakon mentünk, kompokon keltünk át. A partizánok szívélyesen, kedvesen fogadtak bennünket, s talán mondanom sem kell, hogy igencsak megörültek a fegyverrel és lőszerrel megrakott teherautónak ... — Ezután harcok, rajtaütések sora következett egészen Belorusszia felszabadulásáig. Első csatánkat a németekkel Rudnya faluért vívtuk és ... győztünk. — Sajnos, közben, 1944. április huszonóvatlan pillanatban végeznie magával. Rátiék csoportja folytatta útját a Dernő (Drnava) környéki hegyeken keresztül Rozsnyó (Roznava) irányába, majd a Rozsnyótól északra levő Csúcsom községet elérve Kozlov elvtársékkal találkoztak, ott bevárták a február első napjaiban odaért Vörös Hadsereget és a román szövetséges csapatokat. Az általam vezetett csoport, keresve a fronton való rést. Barka (Bőrka) és Tornagörgö (Hrkov) vonalában, a karsztos tornai Felsőhegyen átjutva Tornagörgőnél egyesült a szovjet felszabadító hadsereg oldalán küzdő Vladimerescu román hadosztály egységével. Leigazoltak bennünket, majd Szikszón és Füzesabonyon keresztül folytattuk utunkat Debrecenbe. Jelentkeztünk a kormány illetékes megbízottjánál és a Magyar Kommunista Párt központjában, ahol a párt ezetöit tájékoztattuk egységünk tevékenységéről. Ezután Révész Géza elvtárs, a párt akkori katonai osztályának vezetője igazolványokkal látott el bennünket. Akik magyarországi illetőségűek voltak, kéthetes szabadságot kaptak, utána pedig Debrecenben kellett újra jelentkezniük. A Szlovákia területén lakó magyarokat és szlovákokat visszairányították Kassára, ahol egységünket a Kisidán (Malá Ida) levő törzs intézkedéseképpen feloszlatták. Harcaink a csehszlovák és magyar nép internacionalista barátságának emlékezetes fejezeteit alkotják. Partizánjainkra, akik számos ütközetben és partizánakcióban tettek tanúbizonyságot elszántságukról, és bátorságukról, és akik közül számosán életüket áldozták a fasiszta elnyomás elleni szabadságharcban, méltán emlékezhet úgy az utókor, mint a felnövekvő nemzedékek példaképeire. KÖNÖZSI I. FELVÉTELE negyedikén elveszítettem drága barátomat, Vilo Homolát. Gyemjanovszk mellett temettük el öt... Belorusszia felszabadulása után (1944. június 12) Jozef Dobrovodskyt Moszkvába küldték tiszti tanfolyamra, majd a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése után repülőgépen érkezett meg Szlovákiába. A Felkelés elfojtásáig az egyik partizáncsoport („Halál a fasizmusra") parancsnokhelyettese. Ezután a Volkov őrnagy vezette partizáncsoporttal ö is a hegyekbe vonult, nevezetesen Baláze faluba, ahol még három hónapig harcoltak a fasiszták ellen. Egészen a falu felperzseléséig (a németek március húszadikán égették fel a falut). Nem régen jött meg Minszkből, ahol találkozott bajtársaival, többek között Grádov alezredessel (igazi neve: Sztanyiszlav Alekszejevics Vaupsaszov), ahol ünnepelte a felszabadulást, s ahol őt is ünnepelték. Most, az SZNF negyvenedik évfordulóján gondoljunk rá mi is szeretettel. Zs. NAGY LAJOS Prandl Sándor felvétele Csak egy percre... Galamb Gabriellával még a tavasz folyamán, néhány nappal a nagykürtösi (Vei. Krtís) járás szavalói nak és prózamondóinak Lukanényén (Nenince) rendezett versenye után beszélgettem. Gabi a járási szavalóverseny negyedik kategóriájának győztese lett; részletet adott elő Pavol Országh Hviezdoslav „Az erdöör felesége" című elbeszélő költeményéből, Cselényi László fordításában. Mint ahogy a verseny végeztével elmondta: a szavalást és a költészetet egyaránt szereti. — Úgy tudom, nemcsak szaval, hanem verseket is ír... — Igen. Az idén is több verset írtam már, az egyiket Nőnapi köszöntő" címmel én magam szavaltam el iskolánk rádióműsorában. Az iskolában van ugyanis egy rendszeresen működő rádiókor. — Milyen gyakran jelentkeznek új műsorral ? — Hetenként általában egyszer. A szerkesztők, a riporterek, a műsorvezetők, és a bemondók is valamennyien diákok vagyunk. Nagyon szeretjük ezt a „rádiós" munkát. — Milyen volt a „Nőnapi köszöntő" visszhangja? — Jólesett, hogy tanáraim és iskolatársaim közül is többen gratuláltak. — A diákok azonban egyéb jellegű írásaiból is ismerik, igaz? — Valóban így van. Az iskolai SZISZ-szervezet Ifjúsági Fényszóró című faliújságjának egyik szerkesztője vagyok, ennek keretében pedig a Csupaszem című kritikai rovatért vagyok felelős. Itt megjelenő írásaimhoz sokszor én magam készítem az illusztrációkat is. — Ezek szerint rajzolni is szeret? — Sőt! Festeni is. Tanáraim véleménye szerint rajzaim a naiv képzőművészeti irányzat jegyeit viselik magukon, festményeimen viszont a színkompozíciókat dicsérik. — Leggyakoribb témái ? — Elsősorban az ember és a természet, továbbá az ifjúság és a szerelem. — A teljesség kedvéért említsük meg azt is, hogy nemrég, ugyancsak egy iskolai rendezvényen, egy további oldaláról is bemutatkozott... — Igen, táncdalénekesként szerepeltem, és nagyon örülök annak, hogy az iskolazenekarral együtt már nem egy sikeres fellépésünk volt. — Most már csak azt árulja el, vajon a testnevelést, a testmozgást is kedveli-e? — Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem. Főképpen a középtávú futószámokban, tehát a 800 és 1000 méteres síkfutásban vagyok elemében. És ha már a testmozgásról beszélünk, akkor megemlíteném, hogy a tánc és a dzsesszgimnasztika szintén kedves időtöltéseim közé tartozik. — Van valami titka ennek a sokoldalúságnak? — Nem tudom, sokoldalúnak tarthatom-e magam. Egyszerűen: nagyon szeretek mindent, ami szép és fiatalos. SÁGI TÓTH TIBOR 13
