A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-24 / 35. szám
u a u b A v u r EMBER Jozef Dobrovodsky hatvanhárom éves, de amikor kezet szorít velem, felszisszenek. Micsoda kézfogása lehetett ennek az embernek huszonnégy éves korában! Néhány hete jött meg Minszkből. Belorusszia felszabadulásának negyvenedik évfordulóját ünnepelték, és ő elment erre az ünnepségre, most büszkén és boldogan beszél erről az ünnepségről, élményeiről, arról, hogy negyven év után találkozhatott hajdani harcostársaival, barátaival, akik alig akarták őt hazaengedni. És koszorút helyezett el hősi halált halt kedves bajtársa, Vilo Homola sírján. Jozef Dobrovodsky élete nem volt könnyű, de bátor élet volt. Vegyük csak a szikár életrajzi adatokat! Régi kommunista családból származik, édesapja 1927-ben lett a kommunista párt tagja. A család a legkülönfélébb üldöztetésnek volt kitéve mind a polgári Csehszlovák Köztársaság, mind az úgynevezett Szlovák Állam idején. Jozef Dobrovodsky 1939-től egészen a felszabadulásig részt vett az illegális mozgalomban. Életének kétségkívül legizgalmasabb korszaka 1942 és 1945 közé esik. Mint ismeretes, a fasiszta szlovák kormány mintegy két hadosztályt küldött ki a keleti harctérre. Az az egység, amelyben Dobrovodsky szolgált Belorusszia fővárosába, Minszkbe került, s feladata a repülőtér védelme volt. Az ifjú kommunista azonnal hozzálátott a leginkább neki való munkához: szervezkedett, igyekezett minél több szlovák bajtársát meggyőzni arról, hogy semmi keresni valójuk sincs a fasiszta hadseregben, s az első adódó alkalommal szökjenek át a partizánokhoz, akik akkor sokezer csoportban harcoltak az agresszív betolakodók ellen. Csakhamar sikerült is kapcsolatot teremteniök Grádov alezredes partizánbrigádjával. Az „átkelést" hadd mondja el ő maga. — 1943. október nyolcadikén azt az értesítést kaptuk, hogy „aknamunkánk" már a németek fülébe jutott, s bármelyik percben várhatjuk, hogy lecsapnak ránk — azonnal cselekedni kellett. A teherautót, amelyen Gyakori állomáshelyünk volt a kassai (Kosice) hegyekben levő Lajos-menház. Ebben az időben egységünk a tömegesen hozzánk csatlakozott katonaszökevényekkel és munkaszolgálatosokkal mintegy 270 főre szaporodott. A környékbeli községek lakói segítettek ugyan ellátásunkban, de korántsem úgy, mint Csetnek (Stítnik) völgyében. Parancsra az általunk kiszabott mennyiséget adták le. Egy debreceni munkaszolgálatosoktól közénk állt orvos, Blau Jenő volt az egység orvosa, akit élelembeszerzés alkalmával Stószon elfogtak, és Mecenzéfen többedmagával főbe lőttek. Hadtápfőnökünk és egyben főszakácsunk a még Lucskán (Lucka) hozzánk csatlakozott Dolny József volt. Nagy segítséget jelentett az élelmezés megszervezésében és a környéken végzett felderítésben az aranyidai (Zlatá Idka) képviselőtestületi tanács tagja, Fockó Gusztáv, csucsomi bányász, akit régóta ismertem. Csoportunk ténykedésére felfigyelt az egész környék. December vége felé megszálltuk Rudnok (Rudník) községet is, és az ott levő magyar vonatosztálytól sok fegyvert, élelmiszert és ruhát zsákmányoltunk. Számos esetben futamítottunk meg csendőrjáröröket, és biztonságot nyújtottunk a környékbeli lakosságnak. December végén — miután a front is gyorsan közeledett — válságos körülmények közé jutottunk. Az Alekszandr Nyevszkij-partizánegység is nyugat felé indult azzal, hogy ha sikerül, Demő (Drnava), Krasznahorkaváralja (Krasnohorské Podhradie) környékén átmennek a frontvonalon. Nekünk sem maradt más választásunk, mint nyugat felé húzódni, ahol a front már elérte Toronygörgő (Hrkov) vonalát. Január elején úttalan utakon, nagy <40 SZÍT FABRY JÓZSEF: A Petőfi Sándor-partizánosztag harcai Szlovákiában 12
