A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-24 / 35. szám
írok'történetek PÁSZTOR BÉLA KÜLÖNÖS ÉLETE Bratislavaban a Nyerges utcai antikváriumban már évek óta ott lapul a polcon Pásztor Béla: Válogatott versek című kötete. Nem akad kéz, amely a lila-fekete borítót végigsimitaná, beletekintene az 1959-ben kiadott könyvbe, ízlelgetné a valóságból és álomból szőtt verseket s eltöprengene rajta, ki is volt ez a Pásztor Béla ? Jómagam is őrzök odahaza egy ugyanilyen könyvet. Évekkel előtte akadtam rá ugyancsak az antikváriumban. Már ismertem Pásztor Béla verseit és megdobbant a szívem. A könyvben ott található Pásztor Béla mellképe is. Jóképű, bajuszos fiatalember néz szembe az olvasóval, tekintete kissé merev, mintha egy láthatatlan tárgyat szemlélne. Azt írta valaki — ibolyaszínű volt a szeme. Nézzük csak meg, mit mond a Magyar Irodalmi Lexikon Pásztor Béláról, aki 1907. március 16-án született Budapesten: „A miskolci jogakadémián végzett, majd hosszú időn át tisztviselő volt, de közben kitanulta a pékmesterséget is. Első versei a 30-as évek elején jelentek meg a Pesti Naplóban, aztán csak 1937-ben jelentkezett újból a Népszavában, a Magyar Hírlapban, az Újságban, a Válaszban, a Szép Szóban, az Argonautákban. Ezeken kívül a maga alapította rövid életű, időszakonként megjelenő Költészet című antológiában adta közre verseit. Mint munkaszolgálatos tűnt el. Rövid életében csak egy verskötete jelent meg, a Méregkóstolók 1939-ben. Posztumusz kötete, a Bábuk és halottak 1948-ban látott napvilágot. Az 1959-ben kiadott válogatott verseiről már szó esett. Első versei a harmincas évek elején látnak napvilágot. Aztán több, mint fél évtizednyi időre elhallgat. Készülődik a költészet meghódítására. Nyugodt, megalapozott polgári környezetben élhetett volna, de ő szembeszállt a hagyományos elvekkel. Verseivel, költészetével lázadt fel a nyugodt és egyhangú élet ellen, inkább választotta a bizonytalanságot és gyötrődést, a szavak kábulatát. Költői kiteljesedésére öt esztendő jutott (1937-től 42-ig). Ekkor került baráti viszonyba Weöres Sándorral is, aki rokon alkatnak érezte Pásztor Bélát. „Holdas könyv" címmel írtak egy közös, játékosan groteszk poémát, amelyet Weöres a Sorsunk című pécsi folyóiratban jelentetett meg 1947-ben. A vershez írt jegyzetében állapítja meg többek között: „Abban a költő-nemzedékben, amelyhez mind a ketten tartozunk: Pásztor Béla valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű, zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való; mintha egy jámbor föld alatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója, tévedésből embernek született volna. Képzelete, akár csak az enyém, folyton kikivánkozott a szűkös emberi sorsból: ez kapcsolt össze bennünket." Rónay László a Kritika 1983. szeptemberi számában emlékezik rá: .Játék és varázslat volt számára a költészet, s ezekkel a tündéri elemekkel és látomásokkal kárpótolta magát balsorsáért, melynek komor sejtelmei korán felbukkantak lírájában. Mert. egy idő után elválaszthatatlan társa lett a halál, s tudta, megírta, hogy hiába fohászkodik kegyelemért az, »kinek nincs jajja s még csak könnye sincsen«. Pásztor Elélára emlékezve döbbenhetünk rá — nem először és aligha utoljára — a magyar irodalomtörténetírás fájdalmas adósságainak egyikére, nevezetesen arra, hogy mindmáig nem sikerült megnyugtató módon tisztázni a huszadik század hazai líratörténeti folyamatait, s hiányzik ezek egységes rendszere is." Pásztor Bélának ez a tragikus sors jutott, mint annyi osztályosának, a feledhetetlen Radnóti Miklósnak, Szerb Antalnak, Sárközi 10 Györgynek, Halász Gábornak és a többieknek. A fasizmus áldozata lett. A negyvenes évek elején egyre komorabbá válik a hangja, baljós sejtelmek kínozzák: „Jaj, futnék! elém/ Varasbéka huppan./ A gyilkos mosdott /Tán a régi kútban?/ Lapulevélbe /Törülte tán arcát?/ A harmat nyúlós /Halálos izzadtság. (Őszi hajnal). A költőt 1942-ben behívják Aszódra munkaszolgálatra. 1943 januárjában bevagonirozzák, hogy a keleti frontra vigyék. Utolsó napjainak, heteinek Zelk Zoltán hiteles tanúja volt, s ukrajnai kálváriájukat meg is írta s közzé tette a Kritika című folyóiratban: „Pestig nem tudhatta, hogy egy szerelvényen utazunk ... Vonatunk órákig vesztegelt a határon, s egyszerre csak látom, gépkocsi áll meg a sínek mellett, kiugrik belőle egy dúlt arcú, szőke fiatalasszony s kiabálni kezdi: — Doktor Popper Pásztor Béla! Doktor Popper Pásztor Béla! Aztán egy férfihang, a Béláé, aztán egy másik férfihang, Eckl Gusztáv főhadnagyé: — A találkozót engedélyezem! S Pásztor Béla és felesége megölelik egymást. Végül mikor Karakas hadapródörmester közli velük, hogy véget ért a találkozó, lekiabálok a vagonból: — Bél§! Ő egy pillanatra visszafordítja szemét a feleségéről, s integetéséről látom, hogy megismert. Már indulna is hozzám, mikor a másik vagonból kiabálnak, hogy doktor úri doktor úr! s ő hátra-hátra bámulva feleségére, végül is nem hozzám, hanem a doktor urat kiabáló kispesti ékszerész mellé lép vissza a vagonba. A szőke fiatalasszony hirtelen kiáltozni kezd: — Légy nyugodt Béla, beszélek a tábornok nagybácsival! Aztán Béla helyeslőn visszhangozza: — Addig járj a nyakára, míg el nem intéz mindent! — így lesz, Béla! — kiáltja a felesége — ma reggel már megígérte, hogy hamarosan elintézi. S ezzel a számomra érthetetlen nagybácsizó párbeszéddel kezdődött el az, amit egy magyar költő utolsó hónapjai történetének nevezhetnénk.. A továbbiakban Zelk Zoltán elbeszéli munkaszolgálatos századuk annyiféle megkínzattatását, a csernyigovi napokat, heteket, a hosszú meneteléseket a fagyasztó hidegben. az éhséget és nyomorúságot. Pásztor Bélával azonban kivételeztek a században: „Azért lett az őrmesterek, a keretlegények s a módos munkaszolgálatosok kegyence, mert a határszéli nagybácsizó kiabálás után titokban megsúgta akkori vagontársainak, mostani szobatársainak, azok pedig Orbán és Fekete törzsőrmester uraknak, hogy Pásztor Béla nemcsak neves költő, hanem keresztény felesége van, s a keresztény feleségnek tábornok a nagybátyja. A tábornok nagybácsi pedig megígérte, hogy a századot három hónapon belül visszaviteti Magyarországra, ahol mindnyájan leszerelünk. Ezért Pásztor Bélának nem kellett munkára kivonulni, s amíg a módos munkaszolgálatosok konzervdobozai, pogácsái tartottak, jutott neki is bőven .. A munkaszolgálatosoknak gyakran 30 kilométert is kellett gyalogolniuk naponta a csontfagyasztó hidegben. Egy-egy pihenő után sokan alig tudtak lábra állni. Zelk is így járt. Az egyébként jóindulatú Eckl Gusztáv főhadnagy rákiáltott: „Kelj föl, Zelkovits, kelj föl! Ez rosszabb, mint az idegenlégió! Itt menni kell vagy meghalni!" A kivételezett Pásztor Béla azonban szekéren tette meg' az utat. „Öt-hat kilométerenként pihenőt kaptunk. Ilyenkor Béla mindig odajött hozzám s irodalomról próbált beszélgetni. Elmondta, hogy bevonulása előtt néhány héttel Weöres Sándorral és Végh Györggyel egy új antológia megjelenéséről álmodoztak. S mondta, én is öt verssel szerepelnék az antológiában ... — Én meg arról álmodozom, hogy ha én magam nem is, de legalább a hátizsákom szekérre kerülhessen ... — Add ide — mondta, s valóban szekérre rakta hátizsákomat.. Pásztor Béla gyakran egészen érthetetlenül viselkedett: „Két szoba-konyhás lakás vo,t a szállásunk, az egyik szobát a munkaszolgálatosok, a másikat a család lakta. De csak úgy tudtunk elférni, hogy közös szalmazsákon háltam Pásztor Bélával. Egyik este, mikor a hajszamunkától holtfáradtan aludni vágytam, ö kihívott a konyhába és zseblámpa fényénél felolvasta versét. — Szép? — kérdezte. — Nagyon szép! S ez megismétlődött másnap, harmad- s negyedik napon is. Míg aztán az ötödik este rám kiáltott: — Mondd el a verset! — Melyiket? — kérdeztem. — Hogyhogy melyiket ? Az én versemet, az Éhséget! — Nem tudom! De ha akarod, add ide, s majd megtanulom. Téboly volt? Lehet, hogy már az. Mert üvölteni kezdett: — Ötödik napja dicséred a versemet! Ötször felolvastam neked, s te még nem tudod kívülről! Nem vagy őszinte! Nem igaz, hogy szépnek tartod a versemet! S hangja már a mennyezeten, úgy kiált rám: — Gyere ki az udvarra! S ő tébolyultan, alsónadrágban s ingben valóban kirohant, én újságpapírba mahorkát sodortam, rágyújtottam. így talált, mikor kijózanodva, röstelkedve visszatért..." A Pásztor Bélát ajnározó munkaszolgálatosok, de 'a parancsnokság is beleunt a tábornok nagybácsiról szóló mesébe. így aztán a költőt is munkára vezényelték. Kegyetlen megpróbáltatás volt ez neki. Hol ötvenkilós zsákokat kellett cipelnie, hol lapátolnia. Egy ízben egy kassai kereskedővel lapátolta a szenet: „Béla csak mímeli a munkát, mire a másik rászól: — Ide hallgass, az anyád istenit, nem fogok én tehelyetted is dolgozni! Mire Béla: — Velem ne merj így beszélni, mert én halhatatlan vagyok! S a másik már emeli lapátját: — Mindjárt kettéhasitom a koponyádat, akkor majd meglátjuk halhatatlan vagy-e?" A költő utolsó napjairól így számol be Zelk Zoltán: „Aztán jött egy este, mikor már feküdtünk a szalmazsákon, s riadóztatták a századot. Lőszerrakomány érkezett a pályaudvarra, azt kirakni szaladtunk futólépésben. A vonatot kísérő katonák féltek a légitámadástól, s pofonokkal, rúgásokkal próbáltak siettetni minket. Hogy miért, nem tudom, de éppen a szerencsétlen költőt verték szinte félholtra. Orra vérzett, szája is véresre repedt, mire visszaindultunk szállásunkra. A ház melletti kertben hirtelen fölugrott a levegőbe, aztán szinte vízszintesen, mintha úszna, eldobta magát, úgy zuhant a földre. Homlokát tízszer, hússzor, harmincszor a földbe verte, majd hirtelen öklével fenyegette, de nemcsak öklével, szavakkal is az Istent. Tehetetlenül álltam mellette, s mikor mégis megfogtam a karját, s nyugtatni próbáltam, ö újra csak ordítozott: — Láttad, mit csináltam? Megütöttem az Istent! De hát ö miért üt engem? Ő miért rúg engem? Te vagy a tanú rá: én csak visszaütöttem! Melléje guggoltam, nem tagadom, félve, mert tudtam, ha múló téboly is, de téboly, amit látok. Aztán? Másnap orvosi vizitre mehetett s a zászlósi rangot viselő orvostól egyheti pihenőt kapott... A pihenőről csak ennyit: Bélának gyomorfekélye volt, s mégis azon a héten reggeltől estig vöröshagymát evett kilószámra. A háziasszonynak odaadta télikabátját tíz kiló vöröshagymáért. Én már csak félve mertem szólni hozzá, félve kérdeztem: — Mért eszel hagymát, hiszen neked gyomorfekélyed van? — Nem számít a gyomorfekély, csak az életem számít! Vitaminra van szükségem! S hét múltán, mikor megint orvoshoz támogatta két munkaszolgálatos, elérte amit akart: a katonaorvos a Növi Oszkol-i kórházba utalta ..." S jött a nagy visszavonulás, zűrzavar, tízezrek halála. Pásztor Béla is odaveszett valahol. Többé senki nem hozott hírt felőle. DÉNES GYÖRGY Nagy József: Menekülők (linómetszet)
