A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
— Igen, igen — válaszolta Acte helybenhagyóan, és sebesen megragadta a nő kezét. Felrémlettek előtte történetek emberekről, akik eltévedtek a labirintusban, és soha többé nem találtak ki a napvilágra, s nyomorultul éhenpusztultak. Szorosabban kulcsolta ujjait Marcia keze köré. De hamarosan annak is szüksége volt mindkét kezére, hogy tapogatózhasson, és néhány lépés múlva Acte őt is elvesztette. Kiáltott, Marcia válaszolt, de rövid idő múlva Marcia hangja is elhalt. Acte tehát magára maradt a labirintusban. Tapogatózva ment néhány lépést, előre, hátra. Egy hosszú, meglehetősen sima padozatú folyosóba jutott. Határozottan visszaemlékezett rá, hogy ezen a folyosón végigjöttek, röviddel azután, hogy Nero-Terencius viszszaküldte a fáklyavivőt. Ez bátorságot öntött belé ... Hamarosan, most mindjárt fel fog tűnni a fáklyafény. De semmi világosság nem derengett, s Nero meg Marcia hangja is végképpen elnémult. Nincsen értelme továbbmenni. Emlékezete megcsalta, végérvényesen eltévedt. Nem marad más hátra, várnia kell. míg a többiek érte jönnek. Lekuporodott a földre. Meglehetősen hosszú türelemre lesz szüksége. Lehet, hogy egy vagy két. de talán három óráig is várakoznia kell. Talán bosszút akar állni rajta Vörösszakállúcska, mert férfiassága csődöt mondott előtte. Acte ismerte a világot, tudta, hogy az emberek azt gyűlölik legjobban, aki előtt lelepleződött a tehetetlenségük. A labirintusnak állítólag háromezer kamrája van. Vajon miért vágott neki ennek az egész különös kalandnak, miért jött ide ezzel a két őrülttel? Hiszen egyébként mindig a józan eszére hallgat. Miért jött ide egyáltalán. Persze, volt értelme, hogy idejött, de most nem képes megtalálni többé ezt az értelmet. Éppen olyan kevéssé ismeri már ki magát saját magában, mint ebben az átkozott labirintusban. „Térj észre, Acte, kérlek. Ne veszítsd el a fejed! Mi érdeke lehet annak az embernek, hogy itt hagyjon a sötétségben ? És ha mégis eszébe jutna ez az őrültség, ott van Varró és a többiek, azok majd helyreigazítják a fejét. Mert Nero ügyére rendkívül hátrányos volna, ha Acte, aki azért jött, hogy öt meglátogassa, a látogatás alkalmával nyomtalanul eltűnne." Hirtelen rémülettel kapott a hajához. Mintha mégis egy denevér kapaszkodott volna belé. Ostobaság. A legutolsó, legbelső kamrában tanyázik a labirintus istene, Labir bikaisten. Ő kényszerítette Edessza népét, hogy fiatalembereket küldjenek neki a labirintusba, azoknak a véréből táplálkozik. Vajon mióta kuporog már itt a sötétben ? — Vőrösszakállúcskám! — kiáltott fel hirtelen, és hangja teli volt rémülettel. — Hol vagy? Gyere és segíts! Nero hangja egyszerre ismét felhangzott: — Még mindig itt, kedves Actém? — kérdezte csodálkozva és udvariasan. Olyan könnyed hangon beszélt a sötétségben, mintha ott állna, szeme előtt a smaragddal, és nézné. — Miért nem követ? De talán igaza van; a fenségesség fénye túlságosan magasztos ahhoz, hogy ilyen közönséges útmutatási célokra használjuk. Mindjárt ideküldöm a fáklyavivőt. A fáklya jött, fény jött, s végül újra kijutottak a napfényre. A félelem, amit Acte a labirintusban érzett, elszállt emlékezetéből. Hamarosan már csak arra emlékezett vissza, ami a kalandban vonzó volt. A labirintus Nérója, aki megindította, megrémítette, s végül megszabadította, a halott, a valódi Nero volt. A halott, a valódi Nero éppen olyan otthon van a labirintusban, mint mauzóleumában, az ő római kertjében. S Acte már bizonyosan tudta, helyesen cselekedett, amikor eljött a két folyó közötti vidékre. EMLÉKEZÉS JAN NERUDÁRA A kiemelkedő cseh írók között tartjuk számon a régen klasszikussá lett Jan Nerudát, aki 150 éve, 1834. július 9-én született Prágában. Szegény családban látta meg a napvilágot, apja hivatásos katona volt, de korán megkapta az obsitot, anyja mosni, takarítani járt a jobbmódú családokhoz. Származása, életének alakulása eleve kijelölte Neruda útját, meghatározta világlátásának kontúrjait, erkölcsi és társadalmi felfogását. Mint minden szárnyaló lelkű alulróljött, ő is kemény munkával, akarattal fejlesztette tehetségét, s nem a szerencsének, hanem éles elméjének és szívósságának köszönhette egyetemi végzettségét. Újságíró, költő, elbeszélő, irodalomszervező volt egyszemélyben, aki megértette a sorsára hagyott népet és mély demokratizmussal közeledett felé. Nem idealizálta népét, de mindig kiállt jogai mellett, s nem akart kiszakadni ebből a világból: „Minden katonai és szellemi dicsőségünk a nép munkájának eredménye. A mi csodálatos újjászületésünk is a népből fakad — alulról jövünk mi fölfelé, olyan természetesen, mint a fa, és ugyanolyan biztosan" — vallotta Neruda. Első verseskötetét, amely 1858-ban jelent meg Temetői virágok (Hfbitovní kvítí) címmel több könyv követte, a legnagyobb hatást azonban A balladák és románcok és az Egyszerű motívumok köteteivel érte el. Prózája talán még maradandóbb, mint költészete. Ő volt a cseh tárca megteremtője, elbeszéléseiben, tárcáiban, karcolataiban és egész publicisztikájában ott vibrál az ironikus-szatirikus hang, egy demokratikus és emberszerető író különvéleménye. Legismertebb prózai müve a Történetek a régi Prágából. Sokat írt kedves városáról, Prágáról s annak idején Prága Dickensének nevezték, bár ő egészen más történeteket, tálalt olvasóinak, stílusa egyszerű, szigorú és ökonomikus volt. Neruda élete végig a prágai Národní listy tárcaírója és szerkesztője volt, vérbeli újságíró, aki nyomon követte hazája és Európa fejlődését, s kíváncsian utazta be a környező országokat. Magyarországon is járt, leginkább Petőfi kedvéért, akit szeretett és becsült, s akinek sok versét lefordította. A nagy cseh költőre. íróra, és publicistára emlékezve mi is meghajtjuk előtte fejünket.-des-A sorshoz Ó, sors, ha újabb vértanút rabolsz, mi lesz népemmel, hogyan lesz szabad, nem bánom már, ha mély nyomorba löksz, s ha földdel tömöd tele ajkamat. Ha fűi a fogad újabb áldozatra, ha nem volt elég eddig, amit kaptál, most már szívemben mosd meg kezedet, mocskos kezedet, mellyel vért kavartál. Koldulni kergesd jó szülőanyámat gyalázd meg apámat ott a sírban, de rabbá többé ne tedd népemet, véreimet ne lássam szégyenpapírban. Szerelmemet is összetépheted, szívem legszentebb királynőjét, de ne igázd le szép fivéreim vérrel öntözött, szabad földjét (DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA) Barátaim, ha eljön az utolsó órám Barátaim, ha eljön az utolsó órám, erdőmétyi földet kaparjatok énrám, ahol napközben is borong a félhomály, hiába ontja vad füzét a nyár, oda csak néha kukkant be a nap, zöld mohán virágharangok ingának, s csak olykor szó! ott a madár dala, nem is dalol, panaszát zengi fájón, s nem rajzol ösvényt senki lábnyoma, tán csak a sebzett szívű ember jár ott. Életem erdejét én egyedül jártam, boldog szerelmekről csak álmom mesélt, ha a bú megejtett, csak akkor daloltam, haljon is egyedül, aki magának élt. (DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA) 1848 tavaszának románca Felment a függöny: más lett életünk, jobbra fordult immár napunk. Boldog tavaszra nyílt tekintetünk, s friss szél sodrában állhatunk. Suhogó szárnyú legenda támadt, — erdő, mező, hegyhát égre áradt, új mese kélt: daloltak a lombok, a földgolyó is hujrázva forgott: „Szabadok lettünk, szabadok!" Szemünkben öröm, kezünk kedvvel int, arcunk kék párán át ragyog, friss izmainkban sűrű vér kering: megszépült az ember nagyon! Éj a napba, nap az éjbe áradt, feltámadtak álmok, fények, vágyak, szívünk mérte a finom remegést, föl-fölujjongtunk, nem sejtve, miért: ó, boldog első szerelem! Miként a nászban férfi és a nő, kézenfogva mentünk tovább, dalolt a csapat, feszült az erő, bár ágyúk fújtak harsonát Kalapon toll, kezünk a fegyveren, zsarnok itt többé soha nem terem! Elpusztul, aki ellenünk szegül, mind feláldozzuk drága életünk a szabadságért, hazánkért! Lángolt a világ, vidám lett szavam, új napunkra ünnep köszönt, patyolat ingét átszövi arany, miként szívünket az öröm. Mint bálteremben: szikrázik a fény, dal zúg a föld ölén s a föld színén, még az isten is velünk ropja most — mint a nap, oly nyájasan mosolyog: „Emberek lettünk végre már!" (DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA) 15
