A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-06 / 28. szám

Nero, minden primitívsége és korlá­toltsága ellenére, ravaszul értette a módját, hogy környezetének érzel­meit, amennyiben reá vonatkoznak, megérezze. Jól látta, hogy mi van Actével, és hogyan gondolkodik róla a nő. Izgatta, hogy éppen öe­­lőtte teljes fényében mutatkozzon. Észrevet­te, hogy Acte. ez a látszólag oly számító és józan nő, főképpen akkor viseltetik iránta teljes elismeréssel, ha a romantikus álmodo­zó szerepét játssza. Egy napon felszólította, hogy látogassa meg vele a két folyó közötti vidéknek azt a helyét, amelyik számára a legkedvesebb, az edesszai labirintust. Actét mélyen megrendítette ez a hívás. Amikor Marcia a labirintusról beszélt, nem is gondolt arra, hogy valóban ezzel a második Néróval kapcsolatos élményről van szó; Marcia szavait egy félőrütt fantáziaképének tartotta: ennek ellenére valami kiváncsi féle­lemmel gondolt rájuk. Most, amikor Nero-Feuchtwanger Lion Terencius a labirintus szót kiejtette, újra érezte ezt az izgalmat; a szó, ahogy Nero titokzatosan kiejtette, borzalmas, idegensze­rű légkört teremtett körülötte. Nero kíséretében tért hát vissza Edesszá­­ba. Nem akarta eltitkolni Marcia előtt, hogy Nero felszólította, látogassa meg vele a labi­rintust. De Marcia szemlátomást egyáltalán nem vette zokon, hogy most nem ö, hanem a császár fogja megmutatni barátnőjének a labirintust, a császár még örütt is, hogy Marcia is velük tart. Hármasban hagyták el tehát a várost, átkeltek a Skirtos-folyón, felkeresték a labi­rintust. Egyszerű öltözékben, s kíséret nélkül mentek. Nero nem akarta, hogy a nép meg­tudja, hogy a labirintusba megy. Egyetlen­egy fáklyahordozóval hatoltak be az óriási barlang útvesztőjébe. Nero itt jól kiismerte magát. Előresietett, nem is ügyelve a fáklya­vivőre, meglehetősen gyorsan, úgyhogy Mar­kissé fenyegetően. Amikor Acte néma ma­radt, Marcia felelt helyette: — Természetesen lát. — Ö saját maga beszéljen — mondta erélyesen Nero. — Igen, látom — felelte Acte szorongva. — Látja, hogy a kezemet emelem? — kérdezte Nero. — Látom — válaszolta Acte. — Tréfás kedve van — nevetett Nero —. hiszen nem is emeltem fel a kezemet. De ez a hely valóban alkalmas tréfálkozásra. Én is pompásan érzem itt magamat. Igen, sehol ennél kellemesebben nem tudom eltölteni az időmet, és itt akarok maradni az örökkévaló­ságig. Ez a hely a legméltóbb hozzám. Itt lebegnek a régi, nagy keleti királyok árnyai, itt temették el őket, ők maguk kívánták, hogy ez legyen utolsó nyugvóhelyük, s+ia magam­hoz hasonlókkal akarok társalogni, akkor ide­jövök, és beszélgetek a régi királyokkal és az istenekkel. Acte nem válaszolt. Szorongó érzése nőt­­tön-nőtt. Ez az ember nyilvánvalóan örütt, és vajon nem fogja-e bántani, nem akarja-e feláldozni őrültségében valamelyik istenség­nek. a saját szellemének, vagy másvalame­LABIÖNTUS lyiknek, Labir bikaistennek például, a labirin­tus védőistenének? Ennek ellenére, hangja most is vonzotta, s még az is. amit mondott, így, vagy ehhez hasonlóan beszélhetett vol­na az igazi Nero is. Újabb szünet után Nero megszólalt: — Most pedig gyerünk vissza — s Acte fellélegzett. — De — tette hozzá a császár vidáman — visszafelé nem vezetlek benne­teket kézenfogva. Inkább világítok előttetek. — Acte megrémült. Felállt, végigtapogató­zott az egyenetlen falak mentén. Máris na­gyon messziről, és meglehetős magasságból hallotta Nero hangját; valószínűleg elhagyta már ezt a mély helyiséget. Élénken beszélve, elég gyorsan haladt, Acte már hangját sem hallotta. De most legalább Marciát érezte maga mellett. — Maradjunk együtt — ajánlotta a csá­szárné vigasztalóan. És: — Hát nem csoda­szép itten? jRészlet A hamis Nero c. regényéből) Száz évvel ezelőtt (1884. VII. 7-én) született Lion Feuchtwanger haladó német író. Brechttel kötött barátsá­ga ösztönzőleg hatott művészetére. Sokáig élt emigrációban. 1937-ben könyvet ír moszkvai látogatásáról. Irodalmi munkásságát görög és spa­nyol drámák átköltésével kezdte. Regényeiben a haladó polgári értel­miség forradalomhoz fűződő kap­csolata érdekelte. Később szívesen választott történelmi témákat. Re­génytrilógiát írt a római birodalom és a zsidó nép háborújáról. Egy má­sik regényciklusa a francia forrada­lom korába visz el, annak hagyomá­nyait, a politika és a művészet kap­csolatát, a művésznek a néphez fű­ződő viszonyát vizsgálja (Rókák a szőlőben. Balgák bölcsessége, avagy Jean-Jacques Rousseau halála és megdicsőülése stb.). Feuchtwanger nem sokkal a ná­cizmus németországi uralomra jutá­sa után írta A hamis Nero c. regé­nyét, amelyben a fazekasból lett császár karrierjével és gyors bukásá­val Hitler és a német fasizmus tör­vényszerűen bekövetkező pusztulá­sát jósolta meg. A hamis Nero egyúttal kitűnő történelmi regény is, amelynek alakjai a korabeli római birodalomban élnek. Feuchtwangert az emberi hala­dásba vetett hite, a háború, a fasiz­mus ellen folytatott küzdelme, szá­zadunk egyik kiváló polgári huma­nistájává tették. cia és Acte csak nehezen követték a kanyar­gós és göröngyös úton. Végül a fáklyavivöt is visszaparancsolta. — Ne féljetek — fordult az asszonyokhoz, megfogta Marcia kezét, Marcia pedig Acté­­ét, s így folytatták útjukat a kanyargó folyo­són. Acte nem ismerte a félelmet, ezt nem egyszer bebizonyította, de most mégis elfog­ta valami szorongó érzés, amint a két félőrült kíséretében a sötétben lépkedett a szűk, alacsony dohos folyosókon, sűrűn lehajolva, hogy be ne üsse a fejét. Nem látott semmit, de időnként apró, csúf, ciripelő hangokat hallott. — Denevérek — magyarázta Nero. — Megszelídítettem néhányat; roppant mulat­ságos ábrázatuk van. Egyébként ne féljen tőlük, kedves Actém, nem ragadnak a hajá­ba. Ez ostoba babona. A világ, sajnos — sóhajtotta kis kacajjal —, teli van ostoba babonákkal. így ni — mondta elégedetten —, most érkezünk kedvenc helyemre. Vigyá­zat, néhány lépcsőfok vezet lefelé! — Marcia és Acte nehézkesen kúsztak lefelé, a férfi hangja után. A dohos levegő és a szinte tapintható sötétség egyre nyomasztóbb lett körülöttük. — Megérkeztünk — jött Nero hangja a sötétből. — Foglaljatok helyet — mondta udvariasan, mintha fogadószobájában lettek volna. Marcia elengedte Acte kezét. Acte szeretett volna mellette maradni, érezni tes­te melegét, de tapogatózó keze a semmibe nyúlt, és szégyellte Nero jelenlétében fenn­hangon hívni. Lekuporodott tehát. — Lát engem, kedves Actém? — kérdezte Nero kis szünet után. Hangja meglehetős távolságból jött; a barlang, amelyben tartóz­kodtak, jókora terjedelmű lehetett. — Nem — felelte Acte csodálkozva —, hogyan láthatnám ? Hiszen vaksötét van. — Sötét van ? — kérdezte vissza Nero. — Nos, akkor világítani fogok — mondta méltó­ságteljesen. — Hát most már lát? — kérdez­te újra, hangjában gonosz diadalérzettel, s

Next

/
Thumbnails
Contents