A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
A csehszlovák hadtest parancsnoksága Kroszno városka közelében, valahol a Kárpátokban volt. Katonai autókat állítottunk le, úgy jutottunk oda a rossz mezei utakon. Jómagam rosszul lettem a rázós úton, úgyhogy nem volt merszem személyesen megjelenni Svoboda tábornok előtt. Három társam hozta el számomra is az útiparancsot, amely feljogosított a felkelési területre repülő gépek használatára. A táborban sok katona volt csehszlovák egyenruhában, kevesebb, aki a Vörös Hadsereghez tartozott. Ezek egyikéről, egy századosról úgy tűnt föl, hogy valahonnan ismerem. Aztán eszembe jutott, hogy annak idején, még fiatal fiú koromban gyakran láttam Zvolenban. Érdekes, hogy először ö ismert meg engem, a vezetéknevemen szólított. Kikérdezett, mi újság otthon. Mit sem tudott a városról azóta, hogy majd tizenöt esztendeje kivándorolt. Kérésére megígértem, hogy ha visszajövök, hozok neki latinbetűs írógépet, amihez akkor Ukrajnában nem lehetett hozzájutni. Még aznap este átvitt minket egy terepjáró Kroszcsenkóba, egy Krosznótól nem messze fekvő falucskába. Az itteni tábori repülőtérről szálltak fel a Szlovákiába induló gépek. Október második felében jártunk, csak úgy süvített a hideg, jeges szél és zuhogott az eső. Mielőbb szállást kellett keresni, mert már egészen át voltunk ázva, míg végül a katonák bevezettek valami nagy terembe, ahol nyilván színielőadásokat is szoktak tartani, mert színpad is volt a helyiségben. Kaptunk pokrócokat, úgy-ahogy elhelyezkedtünk a színpadon, eloltottuk a petróleumlámpát és megpróbáltunk aludni. Ez azonban sehogy sem akart sikerülni, úgy futkároztak ott a patkányok, még rajtunk keresztül is. Nem lett volna szabad, hogy rövid szóval válaszolt: „Dinamit!" Hű, futott át az agyamon, már csak ez hiányzott, és — szinte akaratlanul — már tört is fel belőlem a kérdés: „Nem ugorhatnék át a másik gépbe, ott talán több a hely, hogy leülhessek, meg aztán lehet, hogy az valami szimpatikusabb terhet visz.” — „Nu, igyi, tam vezut aruzsial" — s int a szomszédos gép, a Krásznaja Semorka pilótájának, hogy várjon még egy csöppet, mert már annak is forogtak a légcsavarjai. A többi már pillanatok alatt játszódott le. Kiugrottam a dinamitot szállító gépből, rohantam a másikhoz, karok ragadtak meg, rántottak be, s már indultunk is. Gépünk kisvártatva méltóságteljesen a levegőbe emelkedett... Tudtam, hogy odahaza veszélyes a helyzet, de így is örültem, hogy újra találkozhatok szeretteimmel. Csak attól féltem, hogy váratlan érkezésemtől megijedhetnek, azt gondolva, hogy német fasiszták törtek rájuk az éj leple alatt. Kopogtattam, s amikor valami motozást hallottam bentröl, rögtön megszólaltam: „Ne féljetek, én vagyok, Pali!" — „Istenkém, visszajött a fiú" — hallottam anyám hangját. Közben nagyanyám is fölébredt s már ott állt anyám mögött, segítve neki leszedni az ablakról az elsötétítő táblákat. Első szavai gyakorlati észjárásáról tanúskodtak: „Édes fiam, nincsenek véletlenül tetüid ?! — kérdezte, majd még hozzátette: — Tudod, a fiaim is, amikor az első világháborúban hazajöttek a frontról, mindig kinn vetkőztek le." Egy kis büszkeséggel mondtam, hogy de bizony vannak, s úgy éreztem, igazi katona vagyok. „De jó, hogy megkérdeztem — ismételte meg háromszor is nagyanyám, majd hozzátette: — Maradj csak szépen odakünn, mi majd a fáskamrában csinálunk neked fürdőt, a ruháidat meg kifőzzük, amit pedig nem lehet már használni, azt elégetjük." Már a kakas is kukorékolt, mire bementem a házba. Gyorsan reggelit készítettek, s aztán lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, » FIATALON A FELKELESBEN/ 4. nagyon kényeskedjünk, hiszen itt frontviszonyok voltak, de hát sehogyan sem tudtuk megszokni a patkányok társaságát, hát még aludni! így hát megint csak kimentünk az éjszakába, mig végre úgy éjféltájt egy parasztházban kaptunk szállást. Eredetileg úgy volt, hogy már másnap indulunk haza, de még jó néhány napot Kroscsenkóban kellett történünk. Olyan volt az időjárás, hogy nem lehetett felszállni. Volt idő megismerkedni a szovjet repülőkkel. Az „én” gépem parancsnoka egy százados volt, mielőtt bevonult gépészmérnökként dolgozott Leningrádban. Zsenyának hívták, a vezetéknevére már nem emlékszem. Végre kezdett javulni az idő, s az egyik reggel Zsenya közölte, hogy este valószínűleg indulunk haza. Úgy is volt. Mire kimentünk a repülőtérre, ott már nagy sürgés-forgás fogadott. Szovjet és csehszlovák katonák a Szlovákiába küldendő csomagokat szortírozták. Tiz perc sem telhetett bele, s kezdtek leszállói az első gépek. Egyszerre csak itt is, ott is bombarobbanások fénye hasított bele a sötétségbe. Körülöttünk mindenki a földre vetette magát, menedéket keresve. Mi, újoncok, akik ekkor éltük át az első légitámadást, gyorsan követtük a példájukat. Miközben már egészen a közelünkben robbantak a gránátok, azt látom, hogy a terepjáró, amely kihozott minket felénk rohan. Vezetője odakiáltott nekünk: „Parancsom van a repülötérparancsnoktól, hogy szedjem fel a vendégeinket és vigyem őket biztonságba, a repülőtéren kívüli helyre". Gyorsan beugráltunk a kocsiba és már robogtunk is el onnan. Egy óra után abbamaradt a bombázás, visszatérhettünk a repülőtérre. De alig szálltunk ki a kocsiból, újra gépágyútűz söpört végig a repülőtéren. Láttuk, hogy egy Messerschmidt mélyrepülésben száll el fölöttünk, úgyhogy a szovjet légelháritás nem tudott kárt tenni benne, s veszettül lőtt a géppuskájából meg néhány bombát is ledobott. Most már aztán a szovjet katonák nem vártak tovább, gyorsan odavittek az egyik géphez, beszálltunk, s már emelkedtünk is a levegőbe. Ilyen fantasztikus élményben sem azelőtt, sem azután nem volt többé részem. A német gépek gépágyúval, géppuskával lőtték a repülőteret, szórták a bombákat, a szovjet légelhárító ágyúk pedig — amelyek sűrűn voltak telepítve a repülőtér körül — a német gépeket lőtték. Morajlások, robbanások, ágyúdörgés, viliódzó fények — valóságos infernó. A mi Douglasunk géppuskája is megszakítás nélkül kelepelt... Gépünk közben parancsot kapott, hogy forduljon keletnek, így aztán a legnagyobb meglepetésünkre nem Sliac mellett, hanem Lvovtól messze keletre Buszk repülőterén szálltunk le. Itt megint csak el kellett történünk néhány napot, míg megkaptuk az engedélyt a felszállásra. Mivel a gépek tömve voltak a felkelőknek szánt fegyverekkel, lőszerekkel, kötözőanyaggal, minket, négyünket külön-külön repülőgépeken helyeztek el. Az enyémet Krásznaja Pjatyorkának hívták. Nem tudtam sehogy sem elhelyezkedni a rengeteg láda között, mire a parancsnok rámripakodott, hogy üljek már le valahol. Mondtam neki, hogy nem találok közöttük helyet, s megkérdeztem, mi van ezekben a ládákban. Egy minduntalan arra kellett gondolnom, amit az itthoni helyzetről hallottam. Úgy volt, hogy nagyanyám és nagynéném itthon marad, szüleim és a bátyám pedig fölmennek a hegyekbe és ott rejtőznek el. Már ott álltak a batyuk, amikbe a legszükségesebbeket öszszepakolták. Már eldöntötték hogy és miként. Elmegyünk Hronecba Kálmán bácsihoz, az ottani erdészhez, onnan pedig — ahogy a lehetőségek engedik — tovább a hegyekbe. Bátyám, Pista úgy döntött, hogy ő meg bemegy Banská Bystricába, ahol a bíróságon mint bíró dolgozott, és felveszi a fizetését. Egy rendelkezés szerint ugyanis minden bírósági alkalmazottnak aznap kellett hogy három hónapra előre kiadják a járandóságát. Ha elintézi a dolgát, igyekszik ő is minél hamarabb eljutni Hronecba Kálmán bácsihoz. Ott találkozunk mindnyájan. (Folytatjuk) 13