A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
nyírott hajjal, katonaruhában? Sikerül-e a találkozás? Lesz-e szállásom? Az ismeretlen portásnő betartotta-e a szavát, fenntartotta-e a lefoglalt szobát? Mire megérkeztem fölébredt a város. Az állomásról tétován követtem az utasokat. A nagy ködben alig láttam, észrevétlenül tűntek el útitársaim. A folyó nagyhidján egyedül maradtam. Hirtelen nem tudtam, merre menjek. Nézelődtem. Két katona jött velem szembe. Megkérdeztem tőlük, merre van a beszéljen a tüdőbeteg-gondozó múltjáról és jövőjéről. — Annak idején, harmincöt évvel ezelőtt az volt a cél, hogy egy olyan alacsony fekvésű gyógyintézetet létesítsünk, ahol a magas-Sokolovská utca, a komlósok munkásszállója. Nem tudták megmondani. Végigmentem az ismeretlen utcán, úgy véltem, hogy az a város központjába vezet. A kereszteződésnél ismét irányt tévesztettem. Az egyik mellékutcában két bácsi söpörte a fák lehullott leveleit. — Merre van Zatec főtere? — Szóltam hozzájuk. Kedvesen útbaigazítottak, nekik köszönhetem, hogy nem tévedtem el az árkádos épületek között. Gyorsan telt az idő, igyekeznem kellett, hogy a találkozóról el ne késsek. Szerencsémre az általános iskola épülete szálláshelyemtől nem volt messze, igyekeztem a pontos időt betartani. BESZÉLGETÉS A SZÜLŐKKEL Az impozáns általános iskolaépületben nagy volt a csend. Ellenben az egyik helyiségből hangokat hallottam. Egy szélesvállú, tagbaszakadt, markáns arcú, barátságos tekintetű, őszülő hajú férfi beszélt. Mellette egy vékonyabb dongájú fiatalember. Később tudtam meg, hogy Weinhauer Zdenék alezredes és az ifjú Eric Jan őrnagy — a berukkoló katonák — a fiam parancsnokai. Közölték velünk, hogy számukra is az első hónap a legnehezebb, mert sok baj van az újoncokkal. Előfordultak olyan esetek is, hogy nem érkeztek meg pontosan. — Volt, aki a laza, kényelmes szabad élet után, nehezebben szokta meg a rendet és a fegyelmet. A hajlott hátú, tunya tartású ifjúból férfit kellett faragni — jegyezte meg az alezredes. — Mert igaz az az állítás, hogy a katonaságnál büntetik a fegyelmezetlenséget, elzárják a helytelen életmód útját, de teremtenek más lehetőséget, a sportolás és egyéb nemesebb szórakozás lehetőségét. Néhány hónap alatt a rendszeres életmód, a kemény fegyelem, a gyakorlatok és testedzések megteszik a magukét. Eljön az első szabadság ideje s az ismerősök csodálkoznak. Milyen jóvágású, hetyke katona tett a lomha, hajlott hátú gyerekből. A személyiség, a tehetség, az ügyesség kibontakozására ezernyi a lehetőség. Szabad időben mindenki kedvtelésének hódolhat. Tevékenykedhet a szakkörben, tévét nézhet, olvashat, sakkozhat, zenét hallgathat, moziba, színházba, koncertre járhat, különböző versenyeken vehet részt, sőt szakmát is szerezhet. A katonaságnál is sok bajt okozott és okoz az alkohol. Weinhauzer alezredes arra kérte a szülőket, hogy a csomagban ne küldjenek italt gyermekeiknek, mert ha észreveszik, elveszik tőlük és szigorúan büntetik. A sok lati klímát nem bíró tüdőbetegeket lehet gondozni, ápolni. Ma már 520 ilyen beteget gyógyítunk. Az elsők között voltunk, akik felismerték, milyen fontos a rehabilitáció, a gyógytorna a betegek egészségének helyrezsebpénz is fölösleges, a katona mindent megkap, amire szüksége van ... KATONAESKÜ Mi szülők a „fejmosás" után a Nagy Október térre igyekeztünk. Mire odaértünk, a kis tér megtelt katonákkal, helybeli lakosokkal, és vendégekkel, akik az ország minden tájáról érkeztek az első találkozóra: vonaton, autóbuszon, személygépkocsin. Bár szemerkélt az eső és zúzmara hullott a fák kókadt leveleire, nagy volt a tolongás. Az volt mindannyiunk célja,-hogy minél közelebbről láthassuk viszont gyermekeinket, ha majd díszlépésben menetelnek előttünk. Pontosan két órakor megszólalt a hangszóró. A tribünre felvonult a vezérkar. Közben szólt a zene. Játszott a katonazenekar. Jöttek a katonák: Ünnepi ruhában, díszlépésben. Megható pillanatok következtek. Az újoncok ünnepélyes keretek közt tettek hűségfogadalmat, a haza védelmére felesküdtek. És amilyen fegyelemmel bevonultak, ugyanolyan fegyelemmel távoztak. TALÁLKOZÁS Aztán ismét eltűntek egy félórára. A szülők izgatottan vártak. Végre megérkeztek. Leszálltak a katonaautóról és felsorakoztak. A tiszt teljes nevükön szólította a katonákat. A kimenökönyvecske átadása következett. És végül elérkezett a várva várt pillanat. A találkozás. Csókok, ölelések, könnyek, nevetések. Ezekben a pillanatokban egyikünk sem tudta, merre menjen. Egyelőre mindegy volt, hová visszük a kiskatonákat. Estefelé azonban minden hely foglalt volt. Az étterem, a kávéház, a cukrászda. A lakoma, a beszélgetések, a panaszok, az örömök, a megnyugvás órái. Gyorsan telt az idő. Elérkezett a búcsúzás pillanata. A szülők arcán látszott, hogy elégedettek. A fiuk erősebb, talpraesettebb, önállóbb, férfiasabb lett: egyszóval katona. Robogott a vonat. Tudtam, hogy hosszú az út, de boldognak éreztem magam. És azt kívántam, hogy e gazdag történelmi hagyományú várost, továbbra is a „zöld arany", vagyis a komló és a béke ragyogja be. állításában. Munkaterápiát is alkalmazunk, olyan szakmákra, munkákra képezzük át csökkent munkaképességű betegeinket, amelyeket gyógyulásuk, vagyis az intézetből való távozásuk után egészségük károsodása nélkül majd végezni tudnak. Saját magunk képezünk ápolónőket, egészségügyi dolgozókat, röntgenasszisztenseket. Tovább fejlesztettük az egészségügyi gondoskodást: ma már nemcsak a tüdőgümőkórt, de a felső légutak megbetegedéseit is sikerrel gyógyítjuk. Együttműködünk a pozsonypüspöki és a felsőhági hasonló intézetekkel. A tüdőtuberkulózis ma már, szerencsére, elég ritka betegség, de nekünk fáradhatatlanul kell tovább dolgoznunk, hogy teljesíteni tudjuk a szocialista társadalom egészségügyi programjából ránk háruló feladatokat. MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ Hétvégi levél A most végéhez közeledő január volt az a hónap, amikor milliók ajkán hangzott el és millió levélben íródott le a jókívánság: boldog új esztendőt kívánok! De vajon eszébe jutott-e már a kedves olvasónak, hogy alighanem ezzel is úgy vagyunk, mint a közhelynél is jelentéktelenebből használt „hogy vagy?"-gyal, amire jószerint már nem is szokás válaszolni, annyira mindennapivá és komolytalanná vált e kérdés tartalmi lényege... Maradjunk azonban a boldogság tárgykörénél! Én ugyan nem végeztem kérdőíves elemzést, de sokrubrikás űrlap nélkül is tudom, hogy száz közül kilencven, vagy annál is több ember az anyagiakkal hozná kapcsolatba a boldogságot Szó ami szó, boldogságeszményünk valahogy sajnálatosan egyoldalú, gazdagságközpontú lett Szemrehányás éppen nem jár érte, hiszen részben talán öröklött gondolkodásmód ez; az viszont hiba, hogy ahhoz már túl kényelmesek vagyunk, hogy tudatosítsuk a társadalom biztosította sokoldalú anyagi ellátottság gyökereit és társadalmi, népgazdasági vagy ha úgy tetszik, hát politikai összetevőit. Mert a boldogsághoz nagyon is hozzátartozik a szocialista társadalom nyújtotta létbiztonság, vagyis az, hogy nem kell rettegnünk munkanélküliségtől, elemi nélkülözéstől. Mondjam, hány millió embernek kell tartania ezektől a veszélyektől, és nemcsak az éhező, alig fejlett egykori gyarmatokon, hanem a leggazdagabb országokban is? Vagy említsem azt. hogy egészségügyi és társadalombiztosítási tekintetben nálunk teljes a szociális biztonság? Mondjam, hogy ez sem januárban, sem júliusban nincs mindenütt igya földtekén ? És megvan annak is a lehetősége, hogy ki-ki tetszése szerint művelődjék: a folyamatos művelődés és a tartalmas szórakozás szép kis summákra rúgó összegének zömét hazánkban, és a többi szocialista országban is, az állam vállalja magára ? Nem kell mindezt külön hangsúlyoznom, mindenki tudja. Azt viszont — úgy érzem — már joggal kifogásolhatom, hogy ennek tudatosítása valahogy nem illik bele a boldogságérzetünkbe. Azt értem ezen, hogy amit már elértünk, azt ki tudja rpiért, de már nagyon is természetesnek tartjuk. Sőt! Az is előfordul, hogy mindezt nem becsüljük eléggé, hogy nem élünk a kínálkozó művelődési lehetőségek sokaságával. Különben nem fordulhatna elő, hogy egy tájoló színtársulat előadásán a művelődési otthon nézőterén alig negyedszázán lézengjenek a több ezer lelket számláló városkában... Egyelőre a szükségesnél kevesebb ember tudatosítja, hogy a boldogság és a birtokolt tárgyak mennyisége között nincsen egyenes arány. A boldogság legfontosabb tartozéka ugyanis: a kiegyensúlyozottság. Ebbe ugyan az anyagiak is beletartoznak, de a hivatás, az egyéni harmónia, a családi élet öröme éppen úgy szerves tartozéka annak a testi-lelki állapotnak, amit anyanyelvűnkben a boldogság szóval jelölünk. Boldogságot kívánni tehát természetes, a lehetőségekhez mérten megteremteni viszont kötelesség! A lefantovcei kastély (Archív felvételek) NAGY TERÉZ Fotó: archív 3
