A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-27 / 5. szám
/ A szakma szerelmese Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette az embereket. Bár közben eljárt az idő felette, még mindig nagyon szereti őket. Akkor is, ha türelmetlenek, ha ingerültek, idegesek. Foglalkozik velük, megnyugtatja, étellel, itallal kínálja őket. De térjünk még egy kicsit vissza a múltba. Medvén (Medveďov) Cséfalvay Alajos szüleinek portája mellett volt a fűszerüzlet. A kisfiú gyakran átszaladt oda. Előbb csak bámészkodott, később már a vevők kiszolgálását is rábízták. Megtiszteltetésnek vette a bizalmat. — Abban a füszerüzletben szerettem meg az emberekkel való munkát — meséli Lojzi bácsi. — Tulajdonképpen fűszeres akartam lenni, de mivel a tanulásért, lakásért, kosztért fizetni kellett volna, s ezt szüleim nem vállalhatták, a vendéglátóipart választottam, hiszen itt is az emberekkel foglalkozom. Mint felszabadult inas, Budapesten kezdtem dolgozni, de jött a háború. Szakmámtól messze kerültem. A felszabadulás után országépítő férfiakra és nem pincérre volt szükség. A Mélyépítő Vállalatnál, később egy ideig matrózként is dolgoztam. 1954-ben tértem vissza eredeti foglalkozásomhoz, s lettem, komáromi (Komárno) lakos. Előbb a Centrál szálló vendéglőjében főpincér, majd az Európa szálló megnyitása óta napjainkig az étterem vezetője. Sokéves kitartó, becsületes munkájáért, nyugdíjbavonulása alkalmából a pártbizottság és a városi nemzeti bizottság a Kiváló dolgozó emléklappal jutalmazta. Kis ünnepségen köszöntötték. Tiszteletük, megbecsülésük jeléül Lojzi bácsit hatvanadik születésnapján a munkatársai is fel köszöntötték. Ekkor tudta meg, mennyire szeretik. — Nem is jó ilyen ismert és elismeri embernek lenni — mondja ennek kapcsán. — Nagyon örülök, mert most hozott gyümölcsöt sokévi munkám. De nekem mindig többet kellett nyújtanom, mint másnak. Napról-napra bizonyítani, hogy alkalmas vagyok a vezetésre. Mindig voltak tanulók a kezem alatt. Meg kellett velük mindazt tanítanom, ami nincs a tankönyvben, amit csak az élettapasztalat adhat az embernek. Egyetlen szakmának sem lehet mestere az, aki csak megtanulja. Szeretni kell, amit csinálunk. — Hogyan telik egy munkanap? — Más a nyár és más a tél. Áprilisban kezdődik a turistaidény. Hatnyolcszáz ember fordul meg nálunk olyankor. Az utazás fáradalmaitól, a kánikulától elcsigázottan, éhesen és szomjasan már eleve türelmetlenül érkeznek hozzánk a vendégek. Alig bírják kivárni, míg kihozzuk a'sört, az üdítőt. A hangulatukat nekünk kell jóra fordítani. Nem könnyű az emberekkel bánni ebben a felgyorsult ritmusú világban. Mégis sikerül, mert elégedetten távoznak, s ez erőt ad az újabb munkához, az új vendégek fogadásához. A mi szakmánkban olyan nincs, hogy kolléga és kolléga között ne lenne egy kicsi nézeteltérés, ez idegölő munka, mi is emberek vagyunk. Esténként, zárórakor megbeszéljük a nap eseményeit. Mindanynyian megnyugodva térünk haza: ismét csináltunk egy szép napot. — Mire büszke? Mi az életműve? — ha szabad ezt a szót használnom. — Annak örülök a legjobban, hogy olyan kollektívát sikerült létrehoznom, amely a távozásom után is éppen olyan jól végezi majd a munkát, mint amikor még itt voltam. — Mi a nehéz ebben a szakmában? — Az, hogy sohasem tudjuk ki ült le az asztalhoz. Nem ismerjük az ízlését, az elvárásait. Ezért mindig a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel szólunk hozzá. Erre tanítottam mindenkit, aki csak velem dolgozott. Népművelők is vagyunk egy kicsit. Manapság sok olyan ember vesz részt társasutazáson, aki eddig alig hagyta el~szükebb hazája határát. Bekukkant az ajtón, s nem tudja jöjjön-e tovább, pedig éhes, lesz-e helye? Elébük sietünk, fogadjuk őket, nálunk „divat" előre köszönni a vendégnek, az asztalhoz kísérjük, helylyel kínáljuk. Nem tudja — mert idáig. való életében „csak" dolgozott — mire való a kisebb és a nagyobb villa, hogy az asztalkendőt nem óvatosan félretenni kell, hanem a térdre fektetni, hogy ha az étel elcsöppen, ne a ruhát érje. A másik asztalnál jól lehet világot járt diplomata ül. Számunkra mindkettő egyformán a Vendég. A zavart, a tájékozatlanságot mi oldjuk fel, a kívülálló nem vehet észre belőle semmit. — Nincs mindig nyár, a látogatottság télen csökken? — Nem csökkenhet, a bevételi terv minket is kötelez. Ilyenkor különféle módon csábítjuk ide a vendéget. Három-négy hetente változtatjuk az étlapot. Volt már vadászkonyha hete, szovjet konyha hete, készülünk a magyar, valamint a morva konyha hetére. A változás nem merül ki az ételek megváltoztatásában, az asztalokat, a terem belső falát az adott hangulathoz igazítjuk. Nem alkalmazhatunk drága díszítőelemeket, csak az önmagunk által elkészíthető, de mégis szép és ízléses díszítést. Mindez a hétköznapok munkarendje. Pénteken és szombaton szalagavatóra, esküvőre bérelik ki a termet. Szerény szalagavatókat igyekszünk rendezni. Az alkoholfogyasztást is ellenőrizzük, vigyázunk a fiatalokra. A szilveszter éjszakával azután elkezdődik a báli szezon. Nincs a naptárban annyi hétvége, ahány bált kellene rendeznünk. Ez tart áprilisig. Akkor ismétlődik minden elölről. Mire ezek a sorok megjelennek Lojzi bácsi már nyugdíjas lesz s éppen a Magas-Tátrában kezelteti beteg légcsövét. Most mégis a jövőről kérdezem: — Hogyan tovább? — Maradok a szakmában. Szeretnék még napi négy órát dolgozni valahol. Ahol éppen szükség lesz rám. Nagyon remélem, hogy a komáromi Európa szálló jó híre még sokáig fennmarad. Mi is ezt kívánjuk. FISTER MAGDA Prandl Sándor felvételei 4
