A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
Moszkvában és szerte a Szovjetunióban az új évad repertoárján is szerepelnek Ivan Turgenyev színpadi művei. A képen: Olga Jakovleva mint Natalja Petrovna az Egy hónap falun című Turgenyev-darabban, a Malaja Bronnaja Színházban. Liv lánya most 16 esztendős és a neve Linn Ullmann. Mindmáig mamája nevét viseli, világhírű édesanyjáét, akit minden idők egyik legnagyobb színésznőiéként tart számon a mozijáró közönség. Az apa sem kevésbé híres: Ingmar Bergman a neve. A csinos, 165 centi magas ifjú hölgy egyébként iskolába jár, emellett azonban már dolgozik is: a New York-i Eileen Ford nevű modellügynökség alkalmazza, mint fotómodellt. Mintegy két és félezer dollárt fizet neki egy-egy munkanapért. Ezen a helyen hat ága volt a fenyőfának. Ezt jelzi a kettéfürészelt törzsön látható hatos csillag. (Kontár Gyula felvétele) Milliomosnak tényleg milliomos, ám a lényeget rögtön tisztázni kell: Feri bácsi nem pénzmilliomos és nem is időmilliomos. Feri bá kilométermilliomos! A mátyusföldi, pontosabban födémesi származású, kora gyermekkorától azonban Bratislavában élő s most sok éve már csallóközcsütörtöki (Stvrtok na Ostrove) lakosnak számító, ötvenöt éves Vaczula Ferenc, a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat bratislavai forgalmi üzemének gépkocsivezetője az elmúlt őszön érte el a sofőri munka igen figyelemreméltó és szép sikerét: a vállalatnál töltött huszonhárom szolgálati esztendő alatt összesen kétmillió kilométert tett meg baleset nélküli 1983. november 4-e, péntek; alig néhány perccel múlt tizenhét óra. A fővárosi, malomligeti buszpályaudvar érkezési oldalán a megszokottnál is jóval nagyobb a nyüzsgés. Sokan vannak a most célba ért buszokról lekászálódó utasok és az kezd az országút: az erdőboritotta lankák majdnem minden átmenet nélkül tolakodnak körénk. Ezek már a közép-szlovákiai hegyek. — Több mint húsz évvel ezelőtt, első utamon Olgyára vittem az utasokat. Később a Bratislava—Komárom—Myjava vonalra kerültem, tizenkilenc éve pedig a besztercebányai vonalon közlekedem. Egy út hossza oda-vissza 507 kilométer, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy több ezer fordám (civil nyelven: fordulóm) volt eddig. Annyira megszoktam már ezt a vonalat, hogy nem is szeretek másfelé utazni, persze, azért előfordul, hogy más irányú járatokon is be kell ugrani. No meg más kocsijára sem szeretek ülni, valahogy odanöttem már a saját gépemhez. Ennek már minden hangját, az összes bogarát ismerem. Nem, nem a pénzért marad itt az ember, hiszen a kereset nem valami fényes, pedig a havi normaórák száma kétszáz körül mozog, se vasárnap, se ünnep és télen-nyáron, jó időben, rossz időben menni kell. Ráadásul a kalauz nélküli közlekedés bevezetése óta az utasokkal is állandó kapcsolatban vagyunk. Talán a megFERI BÁCSI A MILLIOMOS újabb kocsik jöttére várakozók is; de jelen van a CSAD bratislavai forgalmi üzemének igazgatója, az üzemi pártszervezet elnöke, a pályaudvar főnöke, a diszpécserek és még sokan mások. A peronszéli kanyarban hirtelen föltűnik a 90032-es besztercebányai (Banská Bystrica) járat, a volánnál pedig egy meglett korú, de fiatalos mozgású, barátságos arcú férfi ül: Vaczula Ferenc. A hivatalos személyiségek virágcsokrokkal, kézszorítással gratulálnak a buszról lelépő járművezetőnek, fényképezőgépek kattognak, tévékamerák zümmögnek. Az ünnepelt derűsen mosolyog és nem titkolja, hogy örül e ritka munkasikernek, hiszen a sofőrködés nemcsak felelősségteljes, de veszélyes foglalkozás is. Így hát balesetmentesen lefutni kétmillió kilométert, az bizony nem kis dolognak számít. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a következő jelölt: a hasonlóképpen bratislavai Takács Jóska még „csak" az egymillió-hétszázötvenezernél tart; csupán a „másfélmilliomosok" klubja népesebb valamivel, ők már tizenegyen vannak, bár nekik még ötszázezer kilométert kell megtenniük ahhoz, hogy beállítsák Feri bácsi rekordját. Szerény, meghitt hangulatú ünnepségen köszöntötték munkatársai az új „multimilliomost". Másnap azonban minden a megszokott kerékvágásban folytatódott: Vaczula Ferenc odaült társasgépkocsijának vezetőülésére, s mint már annyiszor az elmúlt esztendők során, ezúttal is fölvitte a reggeli járatot Banská Bystricára, és sötét este volt, amikorra visszaérkezett a fővárosba. Suhan a táj, monoton motorzúgás. Álmosságtól égő szemhéjak. Kora reggel van, pár perccel múlt hat óra. A szembehaladó kocsik lámpáinak fényében félhomályban villannak-változnak az arcok. Egyet kivéve: Vaczula Ferenc gépkocsivezetőét, aki határozott tekintettel figyeli az utat. — Minden útnak megvan a maga veszélye — mondja. — Én csak azokra haragszom, akik heccből csinálják a dugót, vagy szándékosan akadályozzák a nagyobb járművek továbbhaladását. Hozhatnak akármilyen közlekedési szabályzatot, ha a vezetők nem segítenek egymásnak, kutyafülét ér az egész! Mert ha az utakon nem eléggé óvatos, nem eléggé segítőkész valaki, akkor azért mindig fizetni kell. Idegeskedéssel, esetleg pénzzel, a legrosszabb esetben élettel. Különös tudat, hogy a másik hibáját csak nehezen, esetleg egyáltalában nem tudom helyrehozni. Belül azért mindig számítunk valamire, bár van ebben a foglalkozásban valami, ami annál jobban vonzza az embert, minél nehezebb. Higgye el, hogy így van, több mint harminc éve tekerem a volánt. Huszonhárom esztendeje dolgozom az autóközlekedési vállalatnál, de az előző munkahelyemen is soförködtem, ott félmillió kilométert futottam le minden baj nélkül. Feri bácsi elhallgat. Elgondolkoztató csönd, csak a motor zúgása hallatszik. Hirtelen, akár valami szürke óriáskígyó, tekeregni szokás, de legfőképpen a közösség tart itt. És hát világéletemben két dolgot szerettem: emberek között lenni meg gépkocsit vezetni. Egyre inkább élénkül a forgalom, közeledünk már Közép-Szlovákia központjához. — Hogyan lesz egy buszvezetőből balesetmentes kilométermilliomos? Mi a titka ennek a szép eredménynek? — Talán a kiegyensúlyozott életmód. A hajnali munkakezdéshez korán kell lefeküdni, az éjszakázásról, olykor még a tévénézésről is le kell mondani. A kialvatlanság, a rendezetlen otthoni körülmények, a dohányzás vagy az italozás mind-mind növeli a veszélyforrásokat. Viszont ha frissen, pihenten ül az ember a volán mellé, jobban tud figyelni és könnyebben kerüli el a balesetet. Mindkét irányban egyforma menetidőt ír elő a szolgálati grafikon, a riporternek mégis úgy tűnik, mintha visszafelé gyorsabban peregne az út. Vaczula Ferenc rámpillant, és elérti tűnődő tekintetem. — Magának is úgy tűnik, mintha most gyorsabban haladnánk, igaz? — kérdi barátságosan. — Nekem is mindig ez a benyomásom támad, ez az érzés valahogy benne van az emberben. Pedig percnyi pontossággal tartjuk a menetidőt. Előfordul, hogy egyesek zsémbelnek, mert szerintük túl lassan, vagy éppenséggel túl gyorsan haladunk. Az én feladatom, hogy időben, épségben, az útviszonyoknak megfelelő sebességgel érjék el céljukat azok, akik mögöttem ülnek. Elvégre a menetrend is szerves része a közlekedési fegyelemnek. Ebben nincs különbség, akár az első fordát, akár a kétmilliomodik kilométerét pergeti valaki. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Prandl Sándor 9
