A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-20 / 4. szám
— Parancsolj! — Van a szerkesztőségünkben éppen elég tehetséges fiatal, akik közül lehet választani. Nekik kell lehetőséget adni a bizonyításra. Meg egyébként is ... egyszer majd közülük — Volt... vagy tíz percig ... Miért kérded? — Semmi, semmi... csak eszembe jutott valami... A szerkesztőségi szobában Csele András az Új Tükörbe temetkezett, látszólag elmélyülten olvasott, s megérkezett már Erzsiké is, a női rovat vezetője. — Szia, Erzsiké! — üdvözölte öt Szendrei, s leült az asztalához, s a levelek felbontásához látott. — Szia, János!... Hol jársz? — Benn voltam a főnöknél... — Mit akart? LOVICSEK BÉLA 6 Szendrei János felpattant a helyéröl, ■ mintha darázs csípte volna meg. — Arról szó sem lehet! — mondta erélyes tiltakozással. — Ne pattogj, és légy szíves ülj vissza a helyedre! — Szemüvegét az asztalra tette. — Gondolkodj egy kicsit, János, nem vagy már mai gyerek... Hatvan felé az ember egyre fáradékonyabb. Te már annyit koslattál keresztül-kasul az országban, hogy azzal az erővel akár kétszer is körülutazhattad volna a földet. Szendrei közbevágott: — Nagyon jól tudod, főnök, hogy nekem életelemem az utazás és az emberek közti mozgás. Fuldoklóm, ha nem azt csinálom ... Vezetői beosztás?... Még a gondolatától is irtózom, mindig is irtóztam ... Nem vagyok vezető típus, hidd el, főnök. Nagyon őszintén mondom néked, hogy nem tudnám csinálni, és nem is akarom. A főszerkesztő leintette: — Ne bészélj marhaságokat!... Jól ismerlek, s azt is nagyon jól tudom, hogy te olyan ember vagy, akit felháborít minden fonákság és igazságtalanság, szenvedélyesen verekszel, elítéled és tiltakozol minden embertelenség, gazemberség és gerinctelenség ellen, de!... — Rövid szünetet tartott. — De hidd el, János, mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne lehessen belőled jó főszerkesztő-helyettes, ellenkezőleg ... — Nem és nem, főnök, én ismerem magam, én tudom, hogy mire vagyok képes ... — mondta Szendrei és rágyújtott. Fel is állt. — Elég erőt érzek még magamban ahhoz, hogy továbbra is utazgassak ... Különben is már csak öt évem van hátra a nyugdíjig, öt röpke év, főnök, s azt már kibírom, hacsak nem kap el a szapora... Nem szeretnék kizökkenni a megszokott életritmusomból... Mondhatok még valamit? kerül ki a leendő főszerkesztő meg a helyettes is... — Nem várok tőled azonnali választ — mondta a főszerkesztő hosszabb szünet után. — Kérlek, gondolkodj el a javaslatomon. Idő van még bőven, nem kell elkapkodni a dolgot. Rendben? — Nekem mindegy — vonta meg a vállát Szendrei —, két hónap múlva sem tudok mást mondani... — Majd meglátjuk ... Egyébként gratulálok a könyvedhez! — Köszönöm! — És ne feledd el kiíratni a szabadságot Krisztinával a tegnapi napért... — Még nem vagyok szenilis. — Remélem is ... Szervusz, és jó utat! Szendrei befelé mosolyogva lépett ki a főszerkesztőtől. Tetszett neki a főnök javaslata, de csak mint javaslat, mivelhogy éppen rá esett a választása, különben esze ágában sem volt, hogy elvállalja. — Krisztina, kedves, légy szíves írjál ki egy nap szabadságot a tegnapi dátummal, jó? — Jó ... — bólintott a titkárnő. — De furcsán nézel rám, valami rendellenességet fedeztél fel rajtam, vagy netán tetszem neked, szerkesztő úr!? — Ahhoz túlságosan szép vagy, Krisztina ... Tudhatod, hogy soha nem bírtam a babaarcú nőket... — Miért!? — nyílt kerekre a titkárnő szeme. — Tudod, kedves, a babaarcú nők tudatában vannak a szépségüknek, és elvárják az embertől, hogy a lábuk előtt fetrengjen, egyszóval: nehezen állnak kötélnek ... Krisztina felnevetett, mintha megcsiklandozták volna, majd kedvesen hátbadöngette Szendreit. — Nagy lókötő vagy, szerkesztő elvtársi — Krisztina — súgta Szendrei —,/ Csele Andris volt benn a főnöknél tegnap? — Semmi különöset... Egyszerűen csak társaságra vágyott, gondolom én, s pont engem szúrt ki, hogy egy kicsit elszórakoztassam ... — mondta Szendrei a világ legtermészetesebb hangján, de közben rákacsintott Erzsikére. — Nem tolt le? — kérdezte Csele András hátra pillantva a válla fölött. — Ugyan miért tolt volna le?! Ellenkezőleg, még konyakkal is megkínált. El sem akartam fogadni, de rámerőszakolta. Nagyon kellemesen eltársalogtunk... Te, Erzsiké, csak nem születésnapja van?! — Mindig kitalálsz valami hülyeséget — mormogta az orra alatt Csele András. — Neked minden hülyeség ... Meg kellene kérdezni Krisztinától, ő pontos nyilvántartást vezet a születésnapokról, sőt még a névnapokról is ... Mi a véleményed, Erzsiké? — Majd később megkérdezem ... aztán összedobunk valamit... ha netán mégis neked lenne igazad ... Csend. Látszólag mindhárman dolgoztak. — Erzsiké, ugye te ismered a Dani szerkesztőt? — kérdezte Szendrei, és ismét kacsintott, hogy vegye a „lapot”. — Hogyne ismerném! Nagy sóher alak: két koronáért képes volna végighajtani egy tetőt a Kertész utcán ... — mondta Erzsiké. Alig bírta visszatartani a nevetését. — Az igazat megvallva, én sem találkoztam még olyan gerinctelen, aljas, számító és seggnyaló pasassal, mint p ... Mintha egyéb munkája sem lett volna, örökké a kollégái után leskelődött, aztán minden szamársággal szaladt a főnökéhez árulkodni... Hát, Erzsiként, én olyan link alaknak még a nadrágomat sem tolnám le, nem én! — Elhiszem ... — mondta Erzsiké, szájára szorítva a zsebkendőjét. Csele András füle már olyan vörös volt, mint a kakastaréj. Mintha szikrát akart volna vetni. De nem szólt semmit. — De azt nem hallottad, hogy mi történt vele? — csiholta tovább a tüzet Szendrei. — Nem hallottam semmit... — mondta Erzsiké ártatlan arcot vágva, s megjátszott kíváncsisággal még megkérdezte: — Csak nem tragédia? — Ahogy vesszük, Erzsiként... Vasárnap virradóra úgy helybenhagyták, hogy talán még jó koldus sem lesz belőle. Alighanem leszázalékolják. Képzeld el! — Nem vagyok rosszmájú, mégis azt mondom, hogy megérdemelte ... Csele András egy pillanat alatt összekapta magát és szó nélkül elrohant. Mintha puskából lőtték volna ki. Szendreiből meg Erzsikéből most már ellenállhatatlanul kitört a nevetés. A könnyük is kicsordult. •— Hát ez minden pénzt megért — mondta Erzsiké még mindig a levegőt kapkodva, s a szemét törölgetve. — Megérdemelte. — Egyébként? — Köszönöm, elvagyok! — Látom, hogy irulsz-virulsz. Egyenesbe jöttél Péterrel? — Talán ... Most már talán minden rendbe jön, habár sosem bízhatja el magát az ember... Pillanatnyilag úgy néz ki a helyzet, legalább is én úgy látom, hogy megnyugodott. Aztán hogy meddig tart, nem tudom. — Megette a fene a beteges féltékenységet, rendszerint megrontja a házasságokat... Egy kicsi nem árt belőle, szó se róla, de ha már tettlegességig fajul, ott már az ördög munkálkodik... — mondta Szendrei és olvasni kezdte a levelet. — Aszongya ... tisztelt szerkesztő úr.. .harmincegy éves asszony vagyok .. .vagyok, és .. .és három gyerekem van .. .elhagyott a férjem ... Ez pont neked való téma, Erzsiké, csakhát egy kicsit messzire kellene utaznod. — Hová ? — Bodrogközbe ... — Nem számít — kapott rajta Erzsiké. — Tényleg átadod? — Nagyon szívesen, parancsolj, Erzsiké! — nyújtotta át a levelet Szendrei. — Köszönöm! — Nekem most más feladatom van. Ugyanis egy tanítónőt kell pőrére vetkőztetnem, hogy megrajzolhassam a figuráját. Hálás feladat, nem? — Attól függ ... Ha fiatal és csinos, minden bizonnyal hálás feladat. —■ Különösen akkor, ha neki is olyan vadoroszlán, féltékeny férje van, mint neked. Ezen ismét jót nevettek. — Attól te sokkal dörzsöltebb férfi vagy, semmint hogy ne tudnál lóvá tenni egy féltékeny hímet, persze csak akkor, ha nagyon akarnád ... — Köszönöm az elismerő szavaidat, alkalom adtán majd viszonzom — mondta Szendrei mosolyogva. — Miért van az, Erzsiként, hogy a csúnya asszonyokat rendszerint elhagyják, a szépekre, a rendkívül csinos és vonzó teremtésekre meg féltékenyek a férjek. Szerinted igazság ez!? — Ez van, János, ezt kell szeretni... Mellesleg: nagyon érdekel téged ez a témakör, vajon mi lehet az oka?... Talán bizony a te házasságod is problémás?... Főzök kávét, te is kérsz ugye? — A te kávédat mindig szívesen elfogadom ... Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy szürkébben is öltözhetnél. — Szürkébben?... Ugyan miért!? — Szerfölött csinos és vonzó vagy... A Pétered helyében alighanem én is féltékeny lennék. — János, János! — mondta Erzsiké felragyogó arccal, s nagyot kacagva kiment, hogy feltegye a kávét. Nemsokára visszajött. — A te feleséged még mindig szép asszony, hát még fiatalkorában milyen lehetett!... Azt 10
