A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-29 / 27. szám
Csak egy percre... A KÖZÉLET! EMBER BEDECS IMRÉT 1974-ben, 18 éves korában hallottam először verset mondani Taksonyon (Matúskovo) egy szavalóversenyen, az évek során aztán többször is viszontláttam öt a színpadon, az idei Jókainapokon pedig mint a prózamondók versenye második helyezettjének gratulálhattam neki. — Imre, mi minden történt veled az elmúlt tíz év alatt? — Hű, sok minden! Először is befejeztem tanulmányaimat a vendéglátóipari szaktanintézetben, fél évig a szakmámban dolgoztam, majd két év katonáskodás következett. Miután leszereltem. Pereden (Tesedikovo) négy évig a helyi művelődési házban képesítetlen képzőművészként dolgoztam. Végre azt csinálhattam, amit szerettem! Plakátokat, jelszavakat, színpadi díszleteket festettem, közben a zsigárdi (Ziharec) és a galántai irodalmi színpadokkal is együttműködtem. Sokat tanultam abban az időben, az volt vers- és prózamondásom legaktívabb korszaka is. És ami a legfontosabb: végre kulturális munkával elégíthettem ki a művészetek iránti rajongásomat. Én ugyanis gyerekkorom óta a zenével, a képzőművészettel és az előadóművészettel szerettem volna foglalkozni. — Valóban? — A vers élménye tulajdonképpen úgy hat-hét éves koromban érintett meg először. Akkor kezdtem el szavalgatni is, még idegesség és lámpaláz nélkül. — Mit jelent számodra most a versmondás? — Elsősorban közlési lehetőséget. Felismeréseimet szeretném átadni másoknak, de fontosnak tartom — a prózamondásban különösen —, hogy szórakoztassam, esetleg megnevettessem az embereket. — Milyen gyakran szerepelsz mostanában ? — Ritkábban. Megnősültem. Bratislavában élünk, ahol fűtőként dolgozom. — Hogyan tudod összeegyeztetni művészi hajlamaidat és a fűtői munkát? — A fűtés a létfenntartást szolgálja, tehát a lakást, az anyagi körülmények biztosítását, de emellett jut időm a tanulásra, olvasásra. — Konkrétan tanulásra is? — Igen. A Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnázium esti tagozatának másodikos diákja vagyok. Szeretnék érettségizni. — Miért tartod ezt fontosnak ? — Szerintem az ember csak akkor tud valóban értékes, mások számára is hasznos munkát végezni, ha azt csinálhatja, amit szeret. Nos, nekem is van egy dédelgetett álmom; fotózni szeretnék. Ez a munka képzőművészeti hajlamaimat is kielégítené, ehhez, azonban kell az érettségi. — A vers- és prózamondással nincsenek további terveid? — Hiányzik a közös munka élménye, ezért ha lenne itt a fővárosban egy alkotó szellemű kisszínpad, annak munkájában szívesen részt vennék. Szükségességét érzem a kor emberét érintő érzelmek, gondolatok közvetítésének. De egy fővárosi kisszínpad híján, legalábbis egyelőre, marad továbbra is az egyéni szereplés. (csanaky) Szeszélyesen kanyargó utakon, egy jó kis kerülővel megtoldva érkeztünk meg gépkocsinkkal a tornaújfalui (Túrna nad Bodvou) Új Bódva egységes földmüvesszövetkezet központjába. A delet már elharangozták a toronyban, mindenki hazafelé igyekezett, annál is inkább, mivel szombat volt, Hutkay Istvánt, a szövetkezet alelnökét azonban még az irodájában találtuk. A heti kimutatásokat rendezgette és csoportosította, s közben már az elkövetkező hét feladatain tűnődött, elvégre hétfőn konkrét utasításokat kell adnia beosztottainak. Hutkay István még fiatalembernek számít, szeptemberben lesz harminchat esztendős. Három éve alelnöke a szövetkezetnek, korábban a személyzeti osztály vezetője volt. Eredetileg azonban nem ez a pálya lebegett a szeme előtt, amikor a továbbtanulás felől kellett döntenie. — Népművelő szerettem volna lenni — mondja. — Amikor elvégeztem szülőfalumban, Tornán (Turnianske Podhradie) a magyar iskolát, a losonci (Lucenec) pedagógiai szakközépiskolába jelentkeztem. Két év múlva átléptem a rozsnyói iskolába, mert az hozzánk közelebb volt, s ott esztétikát és zenét is tanulhattam. 1967-ben érettségiztem, majd két év katonai szolgálat következett, s amikor 1969-ben leszereltem a kassai (Kosice) magyar gépipari diákotthonában lettem nevelő. Nem mondom, érdekes munka volt, de én nem erre vágytam. Kevés lehetőségem nyílt valódi népművelői munkát végezni, ezért nagyon megörültem, amikor 1972-ben népművelőnek hívtak a szülőfalumba. A helyi nemzeti bizottság alkalmazottja lettem és nagy lendülettel fogtam bele a munkába. Nem tagadom, kissé optimistább voltam az indokoltnál, azt hittem a problémák szinte maguktól is megoldódnak, csak iparkodnia kell az embernek meg lelkesednie. Közben persze megtanultam, hogy mindez sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy az első pillantásra látszik, az embereknek nem mindig elég csak elmondani a dolgokat, meg is kell velük értetni, hogy miért jó és fontos ez vagy az, miért van szükség erre meg arra. A hnb alkalmazottjaként sok mindent másképpen láttam a faluban mint addig, valahogy a saját bőrömön is éreztem a falu mindennapos problémáit, gondjait, s megértettem, hogy a közösségért végzett munka nemcsak szép, hanem sok felelősséggel és törődéssel is jár. — Mikor és hogyan kerültél a szövetkezetbe? — Négyévi népművelösködésem során elég jól megismertek a környéken, gondolom felfedeztek bennem valamiféle szervezői képességeket is, mert felajánlották, hogy legyek a helyi nemzeti bizottság titkára. Ezt a feladatot azonban túlságosan nehéznek találtam, ezért inkább úgy döntöttem, hogy a szövetkezet ajánlatát fogadom el. A személyzeti osztály élére kerestek valakit, s úgy látszik valahol felhívták rám a figyelmet. Ez 1976-ban történt. — Nem volt szokatlan számodra ez a munka? — Dehogynem. Az ember azonban idővel mindenbe beletanul, én is így voltam ezzel. Bár soha nem készültem mezőgazdasági szakembernek, fokozatosan megismertem a szövetkezet hatalmas gépezetét, tisztába jöttem azokkal a körülményekkel és természeti adottságokkal is, amelyek itt a Szepsi síkságon meghatározzák a mezőgazdasági termelés folyamatát. De legalább ilyen fontos volt számomra, hogy megismertem a szövetkezet dolgozóit, közvetlen munkatársaimat, az ö mindennapos gondjaikat, problémáikat, de nem utolsósorban a vágyaikat és a képességeiket is. Egy jó vezetőnek, ez meggyőződésem, a szakmai tudás mellett alapos emberismeretre is szüksége van, ha azt szeretné, hogy irányító munkája eredményes legyen. Sok helyen nem tudatosítják ezt kellőképpen, ezért a problémák gyökereit sem képesek maradéktalanul feltárni. Amikor 1980-ban megválasztottak a szövetkezet pártszervezetének elnökévé és a szövetkezet alelnökévé, akkor már gyakorlatilag mindenkit jól ismertem. Persze nem elég csupán ismerni az embereket, hanem irányítani is kell őket és hatni is rájuk. Rá kell őket vezetni arra, hogy maguk tudatosítsák azt, mit kell tenniük azért, hogy a munkájuk eredményesebb legyen, s arra kell nevelni őket, hogy bátran mondják meg a véleményüket, még abban az esetben is, ha esetleg valamelyik felettesükkel szembe kerülnének. Igazán jól dolgozni csakis őszinte légkörben lehet. — Hogyann telik egy napod? — Általában fél hatkor kelek. Fél hétkor már a buszon ülök, amely Tornáról fél óra alatt ér a szövetkezet központjához. Az irodámban úgy ülök az asztalhoz, hogy közben egy sereg utasítást már kiosztottam, de rádiótelefon segítségével is kapcsolatot tudok létesíteni a határban dolgozó traktorosokkal szükség esetén. Az az elvem, hogy a vezetőnek lehetőleg személyesen kell meggyőződnie a dolgok állásáról, nem is annyira az ellenőrzés végett, hanem azért, hogy még jobban tudja koordinálni a munkát. Amikor az aznapi teendőket megbeszéltük, akkor szemügyre veszem a brnói kutatóintézet előző napi telexjelentését, amelyben tehénállományunk pillanatnyi állapotáról tájékoztatnak bennünket. — Honnan tudják Brnóban, hogy mi van az Új Bódva efsz teheneivel ? — Mi naponta telexen jelentjük a brnói kutatóintézetbe a szükséges adatokat a tehénállományunkról, s ugyanakkor tejmintákat is küldünk, s ők az általunk megadott információkat számítógépbe táplálják, amely valamennyi tehenünkről nyilvántartást vezet, s naponta kiértékeli az adatokat. Ez a számítógépes adatfeldolgozás és kiértékelés kellő áttekintést biztosít számunkra a tehénállományról, időben megtudjuk vemhes-e vagy nem vemhes ez vagy az a tehén, s a tejminták elemzésének eredménye alapján el tudjuk végezni az esetleg szükséges átcsoportosításokat. A szövetkezetben, a környék természeti adottságai folytán, az állattenyésztés dominál. Az ezren felüli tehénállományunk mellett jelentős a baromfiállományunk is. Évente körülbelül 1 millió broyler-csirkét viszünk a piacra. — Mivel töltőd a szabadidődet? — Ha szabadidő alatt azt érted, ami kizárólag az enyém, akkor nekem gyakorlatilag nincs is szabadidőm. Mert vegyük csak sorjában. Úgy öt, fél hat tájban érkezem haza. Otthon már biztosan vár egy értesítés, hogy este a CSEMADOK vezetősége ülésezik; csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a tornai helyi szervezet alelnöke vagyok; de gyakran hívnak az iskolába is, mert ott meg a szülői munkaközösség elnöke vagyok. Kassára is gyakran fel kell utaznom, mert vagy a CSEMADOK JB plénuma vagy a járási pártbizottság plénuma ülésezik, s én mindkettőnek a tagja vagyok. De ha történetesen nincs semmiféle gyűlés vagy megbeszélés, akkor próbálni megyek a zenekarommal. Az elmúlt évtizedben több együttest is alapítottam, ezzel a mostanival gyakran fellépünk a környéken is, szívesen hívnak bennünket különböző rendezvényekre, ahol táncolni is szoktak. Nem tagadom, rengeteg időmet elrabolja, de én zene nélkül nem tudnék élni. A tízéves fiam és a kilencéves lányom is él-hal a zenéért. — Megéri közéleti embernek lenni? — Őszinte meggyőződésem, hogy igen. Sok ember szívesen tenne ezt vagy azt a közösség érdekében, csak éppen hiányzik belőle a kellő bátorság, hogy saját maga kezdeményezzen. De ha valaki ösztönzi őt, buzdítja, akkor örömmel bekapcsolódik a munkába. Persze akadnak közönyös emberek is. Engem személy szerint a fiatalok körében tapasztalható passzivitás aggaszt leginkább, az az érdektelenség, amely sok tizenévesnél megfigyelhető. Nem tudom, mi a magyarázata ennek, hiszen ma már faluhelyen is sok lehetőség nyílik a különféle tevékenységre, mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Néha nagyon szomorú vagyok, amikor látom, hogy fiatalok unottan ücsörögnek a kocsmában és még csak tisztességesen beszélgetni sem tudnak egymással. A CSEMADOK helyi szervezetének vezetőségében is sokat vitatkoztunk erről, s arra a megállapításra jutottunk, hogy olyan akciókat kell szerveznünk, amelyek még a legéletuntabbakat sem hagyják közömbösen. Az elmúlt években több sikeresnek mondható szórakoztató műsort rendeztünk, ahol hazai és magyarországi művészek egyaránt felléptek. A szövetkezetben is keressük a lehetőségeket, hogyan lehetne még hatékonyabban gazdálkodni a kultúra továbbfejlesztésére szánt pénzösszegekkel. Bízom benne, hogy fáradozásunk és igyekezetünk nem lesz hiábavaló. LACZA TIHAMÉR (Fotó: Szalacsi József) Fotó: Prandl
