A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-29 / 27. szám
-fimnion n , fílKílfSBífl Azt hiszem, soha senki nem kísérte olyan aggódó figyelemmel az időjárás alakulását, mint mi ott akkor, 1944 szeptemberében, Az időjárástól függött, le tudnak-e szállni a szovjet repülőgépek. Azon a bizonyos estén, miután elbúcsúztam szeretteimtől, ott várakoztunk: a sebesültek és a kíséretükre rendelt ápolószemélyzet a sliaci hadikórházban, reménykedve, hogy ma este le tudnak szállni a szovjet gépek és magukkal visznek minket. Már kezdett nagyon veszélyes lenni a helyzet... Egyszer csak váratlanul valaki elkiáltotta magát: „Jönnek, jönnek a repülők, talán nem halljátok őket?!" Mire a sebesültek megragadták a batyujukat, várva, hogy mi történik. Jómagam elindultam, hogy megnézzem, kint állnak-e a megígért gépkocsik, amelyek majd elszállítanak a repülőtérre. Örömmel állapítottam meg, hogy nemcsak ott állnak, de már a motorokat is beindították... Felszálltunk. Már az egyik kocsin ülve megfigyelhettem, hogyan szállnak le sorban a szovjet Douglasok a fényszórókkal megvilágított Tri Duby repülőtéren. A sebesültek is ezt figyelték, egyre nagyobb izgalommal. Kisvártatva elértük a repülőteret, a teherkocsik felhajtottak a gyepre és odaálltak a leszálló gépekhez. A leszállást, a kirakodást, a sebesültek berakását és a kísérő személyzet elhelyezését szovjet katonák irányították. Mi, kísérők meglehetősen tanácstalanul tébláboltunk ott, legalábbis nekem úgy tűnt fel; semmi tapasztalatunk sem volt, nem tudtuk, hogy kell berakni a sebesülteket, elhelyezni a gépben, különösen azokat, akiket hordágyon kellett szállítani. Jómagam akkor még civil ruhában voltam, s kezdett nyugtalanítani a gondolat, nem leszek-e feltűnő azok számára, akik nem ismernek személyesen. Amikor az utolsó sebesültet is kisegítettük a kocsiból és beraktuk a gépbe, ott álltam tanácstalanul, “nem tudva, mitévő legyek: igazoljam magam, s egyáltalán kinél jelentkezzem? De habozásomnak egy pillanattal később véget vetett a szovjet gép személyzetének egyik tagja. Barátságosan rámmosolygott, amikor valamiképpen igazolni akartam magamat, és biztatóan odaszólt. Szavai, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelentettek, hogy — mit akarsz azokkal a papírokkal, szállj be gyorsan, mert indulunk! I Megkönnyebbülve ugrottam be, s már be is csapódott a gép ajtaja. Odabenn a félhomályban kezdtem felismerni az emberi alakokat s azoknak az arcát, akik társaim voltak a nagy kalandban. A gép két oldalán elhelyezett üléseken a könnyebb s a köztük levő „folyosón" hordágyakon a súlyosabb sebesültek. Valamennyiünk számára újdonság volt a repülés, még sohasem volt részünk ilyen élményben. Az emberek csöndesen maguk elé meredtek, mindenkit a saját gondolatai foglaltak le: hogy lesz ezután, milyen sors vár rájuk? Alig-alig esett egy-egy szó, halk kérdés vagy megjegyzés, s azt is elnyomta a motorok dübörgése. Az egyik ablak mellett ültem, s így kitekinthettem az éjjeli sötétségbe burkolt tájra. Imitt-amott fényeket láttam kiszűrődni a falusi házak kellőképpen el nem sötétített ablakain. Nem hittem volna, de a saját szememmel győződtem meg róla, hogy innen a magasból még azt is észre lehetett venni, ha valaki odalenn cigarettára gyújtott. Lassan — érzésem szerint túlságosan is lassan — telt az idő, hiszen mindenki szeretett volna már kívül lenni a veszélyzónán. Aztán gépünk egyszerre csak meredeken emelkedni kezdett fölfelé. Úgy tűnt fel, hogy a Magas-Tátra körül járhatunk. S mintha csak egy tűzijáték kellős közepébe kerültünk volna. Először csak azt láttuk, hogy reflektorok erős fénycsóvái pásztázzák körülöttünk az eget, majd megszólaltak a német légelhárító tüzérség ágyúi, s kisvártatva itt is, ott is robbantak közelünkben a lövedékek, tűzesőt okádva. Gépünk meg egyszerre csak elkezdett bukdácsolni a robbanások keltette léghullámokon. S közben mintha jégeső kopogott volna a gép törzsét borító alumíniumlemezen. Közben odaült mellém a gép parancsnoka s mosolyogva kezdte magyarázni, mintha az egész minket nem is érintett volna: „Eto nyicsevo, eto sztolka iz granatov.” — „Semmi az egész, ezek csak repeszdarabok." És magyarázatának mintegy kiegészítéseképpen kezdte mutatni a gép törzsén imittamott tátongó kisebb-nagyobb lyukakat, réseket. Ezeket repeszdarabok, gránátszilánkok ütötték, de vannak köztük olyanok is, amelyek géppuska-golyóktól származhatnak, s átütve a gép törzsének egyik falát, a másik oldalon távoztak — magyarázta. — Az ilyen nem sok kárt okoz, de az aztán már roszszabb volna, ha valamelyik a benzintartályt, a motor kényesebb részét találja el, vagy — mondjuk — az egyik lőszeresládát. Néhány perc alatt elértük a megfelelő magasságot s már a felhők fölött jártunk. Kikerültünk a fényszórók és az ellenséges légelhárítás hatásköréből. Mintha csak úsztunk volna az ezüstösen csillogó felhötengeren, amelyből kiemelkedtek a Tátra valószínütlenül csipkézett ormainak sötét körvonalai. Ezután már simán folyt az út. Tudtuk, már nem fenyeget veszély. Gépünk kezdett süllyedni, áttörve a felhőtengert. Egyszerre csak megjelentek alattunk a szovjet tábori repülőtér gördülőpályái. A színes irányító rakéták fényei mellett biztonságosan földet értünk. Már ott vártak gépkocsijaikkal a tábori kórház ápolói, köztük a Szovjetunióban alakult I. csehszlovák hadtest állományához tartozó csehek és szlovákok is. Tőlük tudtam meg, hogy Lvov környékén szálltunk le, a városban csehszlovák tábori kórház működik, amelynek személyzetét Szlovákiának a felkelők ellenőrzése alatt álló területéről evakuálták, amikor $ felkelés veszélybe került. A kórház egyik vezetője, dr. Július Slabeycius is néhány napja érkezett. Éjfél után érkeztünk meg a Ivovi hadikórházba. Igyekeztünk mielőbb elhelyezni a sebesülteket, s akit kellett, kezelésben részesíteni. Nem sokkal ezután dr. Slabeycius „hivatalosan" is üdvözölt minket, kísérőket. Röviden tájékoztatott minket a dolgunkról, mi pedig pár szóval beszámoltunk a repülőútról. Aztán mentünk aludni, mert reggel korán kellett kelnünk s jelentkeznünk dr. Slabeyciusnál, aki — mint mondta — bemutat minket a kórházparancsnoknak. Azután kezdődött a megszokott munka, a sebesültek ellátása, kötözése. Szabad időmben ismerkedtem a felszabadult várossal, amely kezdett visszatérni békés mindennapos életéhez. Persze azt, hogy „békés", csak viszonylagosan kell venni, hiszen pár száz kilométerre nyugatra, a Kárpátok előterében húzódott az arcvonal, folyt az öldöklő háború, a szovjet csapatok az utolsó nagy téli offenzívára készültek. Talán két hetet tölthettem a Ivovi kórházban, amikor egy eligazításon közölték, hogy a szovjet hadvezetés áttörést készít elő az Északkeleti-Kárpátokban, a Svoboda tábornok vezénylete alatt álló csehszlovák egység is részt vesz benne. Ezért az itteni kórház személyzetének egy részét visszaküldik a frontra, a tábori kötözőhelyeken fognak dolgozni. Egy részükre viszont az a feladat vár, hogy segítsenek a szovjet repülőknek továb bi sebesült felkelőket kihozni a Sliac melletti tábori repülőtérről meg olyan különféle kórházi felszerelést, amire itt különösen nagy szükség volt. Az első ilyen útra egy ápolónőn és jómagámon kívül Zoltán Bieleket és Jan Pfikrylt jelölték ki. További utasításokért Ludvík Svoboda tábornoknak, a csehszlovák egységek parancsnokának főhadiszállásán kellett jelentkeznünk. (Folytatjuk) 12
