A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
Ki mit gyűjt? PAPÍRPÉNZ Frissen zizegő, szép új papírpénz ritkán kerül gyűjtő kezébe. Ha egy-egy használatban levő bankjegyünkből ilyen kerül hozzánk, nem szívesen válunk meg tőle. Dehát a pénz azért van, hogy valahol, valamiért kiadjuk. Forgalomban levő pénzeinknek a gyűjtési formája pedig inkább a takarékba helyezés, és ezesetben az összeg a fontos, nem a papírpénz minősége. A gyűjtő a forgalomból kivont papírpénzekre vadászik. Neki fontos a bankjegy minősége, bár a rossz minőségű, szakadt is helyet kaphat a gyűjteményben, ha egyedüli képviselője valamely pénzkiadványnak. A régi, forgalomból kivont papírpénzeket igen sokan gyűjtik. Önként adódik a kérdés: hová sorolhatjuk ezt a „hobby"-t? A mai értelemben vett numizmatika magában foglalja az éremgyűjtést, az ércpénzek gyűjtését és tanulmányozását, az érdemrendeket, a katonai kitüntetéseket, de ide tartozik a papírpénzek gyűjtése is. Az a gyűjtő tehát, aki papírpénzekkel foglalkozik — még akkor is, ha ércpénzekkel egyáltalán nem —, numizmatikus. A gyűjtemény tárolása A gyűjtőket a rendszerezésen kívül természetesen az is érdekli, hogyan célszerű tárolni a papírpénzeket. Meghatározott szabályok, kialakult módszerek nincsenek, a gyűjtök e téren teljes szabadsággal rendelkeznek. Van azonban néhány alapvető szabálya annak, hogy a gyűjtemény állagát megóvjuk. Fontos, hogy ne tartsunk egy csomagban nagy mennyiségű papírpénzt, mert szélük megkopik, vagy elrongyolódik. Célszerű kisebb egységekben, vagy éppen példányonként megfelelő méretű papidapok között CARLO MANZONI Hot van a Rossini utca ? Signor Piccolo kitárta az ablakot, és odakiáltotta egy arra haladó járókelőnek: — Hé! — Mi az? — Megmagyarázom magának, hol van a Rossini utca. Itt egyenesen továbbmegy, azután jobbra fordul, azután balra, és néhány perc múlva már ott is van. — Köszönöm szépen, engem azonban egyáltalán nem érdekel, hol van ez az utca. Máshová megyek. — Nekem pedig egyáltalán nem számit, hogy érdekli magát, vagy nem, a Rossini utcába azonban csakis úgy jut el, ahogyan megmagyaráztam! Megértette? — Bocsásson meg, tisztelt uram, de nincs szükségem az ön tájékoztatására, egészen másfelé tartok. — Ezt már hallottam! —• Hát akkor tartsa meg magának a tanácsait. — Micsoda alak! Hát annyira kellemetlen magának, hogy én egy kis szívességet akartam tenni, bár egyáltalán nem ismerem ? — Az ördög vigye el, hiszen ón a maga felvilágosítása nélkül is nagyon jól tudom, hol van a Rossini utca! — Hát így vagyunk! — mondta sértődötten signor Piccolo. — Miért nem mondta mindjárt? Én arra pazarlóm a drága időmet, hogy magának magyarázgassak, ráadásul pedig az a veszély fenyeget, hogy meghűlök Emberi sorsok A Magyar Tanácsköztársaság két ismert papírpénze tárolni — esetleg széljegyzetekkel ellátva az üres lapokat. Azoknak, akik szeretik ha papírpénzeiknek mindkét oldala látható, azt javasoljuk, hogy vékony PVC lapokat alkalmazzanak védőborításnak — s két lapocska közé helyezzék a bankjegyeket. Ez különösen alkalmas például iskolai szemléltetéshez. A PVC lapokat átlátszó ragasztószalag-csíkkal ragaszthatjuk össze. Vannak gyűjtök, akik gyűjteményük példányait langyos szappanos vízbe áztatott vattával mossák le, itatóspapírra fektetve. Majd — ugyancsak itatóspapírok között — langyos vasalóval szántják meg. Ez a módszer alkalmas a gyűrődések eltüntetésére, a papírpénz felújítására, de óvatosan kell eljárni. Éppen ezért eleinte értéktelenebb, felesleges példányokon próbáljuk ki. ebben a huzatban, maga pedig ... Pimasz fráter! — kiáltotta signor Piccolo, és nagy csattanással becsapta az ablakot. Ford.: Gellért György Mi a giccs? Művészieden, olcsó eszközökkel létrehozott, hatásvadászó alkotás, amely rikító színeivel és mesterkélt formáival a sekélyes, olcsó ízlést elégíti ki, és amelyet általában tömegtermelési módszerekkel állítanak elő, s ezért (is) értéke minimális. így tanultuk, így tudjuk. Ám ha a fentiek maradéktalanul meg is felelnek a valóságnak, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Számos esztéta vallja ugyanis, hogy egy cseppnyi giccs sokak számára vonzó, és a tetszeni vágyástól a legelmélyültebb művész sem mentes. így aztán a giccs bekerült a műgyűjteményekbe, sőt már önálló giccsgyűjtemények is vannak olyan emberek kezében, akik a giccset társadalmi jelenségként elemzik. Magát a giccs szót 1860 körül Münchenben kezdték a mai értelemben használni. Eredetije a dél-német kitschen szó (összetákolni), és az abból alakult verkitschen, amelynek jelentése: rátukmálni valakire valamilyen értéktelen kacatot az értékes áru helyett, amit venni szándékozott, de úgy, hogy a vásárló végül mégis elégedett legyen. Mi tagadás, aki kerti törpét akar venni, és aki lakását rendezi be, vagy házát alakítja úgy, hogy a giccs minden ismérvét kimerítse, az még büszke is szokott lenni arra, amivel jobb ízlésű emberek előtt igazán nem büszkélkedhetne. JÓZANUL—AZ ALKOHOLFOGYASZTÁSRÓL Ételeink-italaink között nincs egyetlenegy sem, amelynek megítélése olyan szélsőséges végletek között mozogna, mint az alkoholé. Ám ha közelebbről vizsgáljuk meg ennek okait, arra a — látszólagosan — megdöbbentő eredményre jutunk, hogy mindkét tábornak tulajdonképpen igaza van. Hazánk lakosságának tekintélyes része egész természetesnek veszi, hogy éljen azzal a lehetőséggel, amelyet a bőséges alkoholos italkínálat nyújt számára. A fogyasztás részben szinte szertartásszerűen kötődik bizonyos alkalmakhoz: névnap, születésnap, előléptetés, kitüntetés, baráti találkozások (és még hosszan lehetne folytatni a sortl) alig képzelhetők el koccintás nélkül. Ez érthető is; az alkohol jókedvre derítő, feszültséget oldó hatása nem valami új és hazai felfedezés, az emberiség több ezer éve ismeri. Eleink js éltek vele; a magyarokat, a franciákat, az olaszokat tréfásan borivóknak, a szlovákokat, a lengyeleket vagy a skandináv országok lakóit „kupicázóknak", a cseheket viszont sörivó nemzetnek tartja a közvélemény. Ebből a szempontból vizsgálódva nincs is semmi különösebb baj az alkoholfogyasztás tényével; ebből a szemszögből vizsgálódva van igazuk az „alkoholpártiaknak". Joggal merül fel hát a kérdés: vajon honnan adódik az a kiáltó ellentét, hogy egyrészt az alkohol mint kellemes hatást kiváltó ital, másrészt mint életet pusztító méreg jelentkezik? Az alkoholizmussal kapcsolatos statisztikák kérlelhetetlen számsorai figyelmeztetnek: régen elmúlt az az idő, amikor tréfálkozva, könnyed eleganciával foglalkozhattunk e témával. Épp ellenkezőleg: nyíltan szembe kell néznünk ezzel a veszedelemmel, amelynek leküzdése érdekében halaszthatatlan tennivalókkal állunk szemben. Rögtön leszögezhető, hogy nem is az alkoholfogyasztás tényével, hanem annak mértékével van baj tájainkon. Mert ugyan ki kényszeríti hazánk lakosságát ana, hogy a szeszes italok fogyasztásának nagyságrendje szerint összeállított nemzetközi listán az élbolyban szerepeljünk s vállvetve a svájciakkal, „holtversenyben", a tizedik helyet foglaljuk el?! Ugyanakkor leszögezhető ellenben az is, hogy egy pillanatig sincs szó arról, miszerint kialakult szokásainkkal és nézeteinkkel szembeszállva az alkoholtól való önmegtartóztatás gondolatát egyfajta kötelező magatartásformaként próbáljuk népszerűsíteni. Tehát nem az absztinencia az, amit el akarunk érni (bár akik ezt az elvet követik, azokat gúnyolódás helyett tisztelni kellene!), hanem a mértékletesség. Alkoholfogyasztást oly módon, hogy az testi-lelki zavarokat ne okozzon, ne gátolja a munkavégzést és az ember alkotóképességének optimális kibontakozását, ne sértse se szűkebb családi környezetét, se a tágabb közösséget. E problémák elkerülésének előfeltétele, hogy az egyénnek tudnia kell: mennyit, mikor és mit ihat? Bár a gyakoriatban előfordulhat — és erre sajnos nem egy példa van —, hogy a teljesen józan életet élő ember egyszeri lerészegedése helyrehozhatatlan következményekkel, súlyos vagy halálos balesettel jár; az alkohol okozta problémák zöme mégis a túlzott mértékben fogyasztott szeszes ital mennyiségével függ össze. Például az egészségügyi minisztérium Alkoholizmus Elleni Tanácsadó Bizottságának tájékoztatása alapján 1983-ban az egy főre — tehát az egynapos csecsemőtől kezdve minden csehszlovák állampolgárra — az egyes italok különböző alkoholtartalmát figyelembe véve 11,5 liter tiszta (szaknyelven abszolút) alkohol jutott. Nyilvánvaló, hogy meg kell nézni: mi a valóságos megoszlás eme „átlag" mögött, elvégre fogyasztóként nem vehetjük számításba a 14 éven aluli korosztályokat és a nagyjából háromnegyed milliónyira becsült absztinenst; de minden bizonnyal az átlagosnál kevesebbet fogyasztanak a 14—18 év közötti és a 65 éven felüli korosztályok is. A tényleges ivókra tehát jóval nagyobb mennyiség esik még akkor is, ha tudjuk: az alkoholfogyasztás adataiból nem lehet kiszűrni a hazánkban megforduló külföldi turisták iddogálását. Mindent egybevetve úgy tűnik fel, hogy az összes alkoholmennyiség mintegy hetven százalékát az összlakosság harminc-harmincöt százaléka issza meg. Az ehhez kapcsolódó becslések alapján lakosságunkat következőképpen lehetne csoportosítani: alkalmi ivó 15%, mérsékelt ivó 30%, rendszeres ivó 20%, sokat ivó 10% és azonnali orvosi beavatkozást igénylő ivó 5%; a fennmaradó százalékarány pedig nem iszik. Tulajdonképpen pozitívan lehet értékelni, hogy az ország lakosságának mintegy kétharmada — kisebb-nagyobb kilengésekkel — józannak mondható határok között fogyaszt alkoholt. Persze, az egyéni tűrőképesség, pontosabban: ivóképesség határai nagyon is széles határok között mozognak. Ennek igazát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a „napi elfogadható adag" meghatározás például lehetővé teszi a rendszeres alkoholfogyasztást anélkül, hogy annak mértéke hosszabb időn keresztül emelkedjék. Igen ám, de ha a szeszes ital beépül mindennapi életünkbe, az esetek többségében fennáll a veszélye az egyre nagyobb mennyiségek iránti igényeknek. Ez a folyamat végül is oda vezethet, hogy az egyén függővé válik az alkoholtól, az ivás szenvedéllyé fajul. A rendszeresség, a napi ismétlődés ezért fenyegető előjel és a sokat ivók meg az alkoholbetegek felé való közeledést sejtet. A naponkénti ivás veszélyeire való utalással tulajdonképpen már át is tértünk a problémakör második kérdésére: nem közömbös, hogy mikor iszunk. Az ivós emberek közül nagyon sokan ugyanis munkaidő alatt fogyasztják el napi adagjukat, pedig az okok, amelyek mindenféle munkahely bármely címen való alkoholfogyasztásának felszámolását indokolják, nagyon is parancsolóak. Legelsőként talán a munka minősége megjavításának követelményével kell kezdeni, s ennek kapcsán leszögezni, hogy a munkahelyi italozás tilalmának következetes végrehajtása nem szorítkozhat csupán a fizikai dolgozókra, hanem a szellemi és az irányító munkakörökre egyaránt ki kell terjeszteni. Mindent egybevetve tehát elmondható: nem arról van szó, hogy megfosszuk magunkat attól a kellemes érzéstől, amelyet az alkalomszerű és mérsékletes, lehetőleg alacsonyabb alkoholfokú italok fogyasztása — ily módon élvezete — jelent. Sokkal inkább arról, hogy a mostani ivási szokások, mértékek számos polgár egészségét veszélyeztetik és az ittas állapotban elkövetett bűntettek növekvő számát tekintve a perstatisztikái adatokat is növeli. Ezért a mérsékletes fogyasztásra irányuló cél érdekében az egyénnek és a társadalomnak szorosan együtt kell működnie.
