A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
V egyetlen nagy nyitott seb volt. Mozdulatlanul feküdt, de — s ez teljesen hihetetlennek tűnt — eszméleténél volt. Óriási erőfeszítéssel két szót ismételgetett egész éjszakán át. Furcsa, hörgő hangon szorította ki a szavakat magából, mintha a sírból jöttek volna. „Bőire" — hörögte, majd amikor kiskanállal óvatosan vizet csöpögtettem az üregbe, mely valamikor a szája volt, elhaló hangon suttogta: „Merci." Egész éjjel ott voltam mellette, másnap átszállították a zvoleni kórház sebészeti osztályára, de már nem lehetett segíteni rajta, nem sokkal később kiszenvedett. Már a felkelés kezdete óta nagy elismeréssel beszéltek a francia partizánokról, legendába illő hőstetteikről. A Streőno közelében vívott súlyos harcok után, ahol igen nagy hősiességet tanúsítottak, néhányukat elküldték Sliaóra pihenni, üdülni. Miután a gimnáziumban elég jól megtanultam franciául, eljárogattak a lakásomra, hogy egy kicsit elbeszélgethessenek valakivel az anyanyelvükön. Nagyon jól esett nekik, hiszen már hosszú évek óta voltak távol a hazájuktól: hadifogság, koncentrációs tábor, szökés, bujkálás, partizánharcok... Jól nevelt, udvarias, vidám fiatal emberek voltak. Teával kínáltam őket. Amikor ott ültek körülöttem az asztalnál, nehezen tudtam őket mint harcosokat, hősöket elképzelni, s nem látszott meg rajtuk — legalábbis abban a pillanatban — az elmúlt öt esztendő számtalan viszontagsága, a rengeteg nélkülözés, szenvedés. Amikor feltettem egy lemezt a gramofonra s felcsendült valami érzelmes francia sanzon, könnybe lábadt a szemük ... Szovjet partizánokkal is találkoztam. Ők csasztuskákat hallgattak, harci dalokat, ismert és híres kórusokat kis, agyonjátszott lemezekről, melyeket magukkal hoztak s úgy vigyáztak rájuk, mint a szemük fényére, s közben meséltek, a borzalmakról, a szörnyűségekről, amelyet a német fasiszták s különösen az SS tagjai követtek el mindenütt, ahol csak megjelentek. Közben megérkeztek a Szovjetunióból az első csehszlovák légideszant dandár első katonái, is. A közös győzelem első hírnökeit, szimbólumát láttuk bennük ... Különös hangulat uralkodott a sliaöi moziban, a tartós és édes szabadság légköre. Akkor kezdték vetíteni itt az első szovjet filmeket és híradókat, elsősorban a hadikórház lábadozó betegei, a sebesülésükből gyógyuló katonák és partizánok számára. A fegyvert, lőszert, kötszereket és orvosságokat szállító szovjet repülőgépek hozták magukkal. Ezerkilencszáznegyvennégy őszének estéi, éjszakái örökké emlékezetesek maradnak a számomra. A sötétségben felvillanó reflektorfények játéka, a közeli repülőtér felé tartó s Onnan felszálló repülőgépek robaja mind kézzelfogható reménnyel töltötték el az embereket. Ha az időjárás engedte, amint beaikonyodott, már hallható volt a nehéz Douglas mintájú szovjet repülőgépek dübörgése, kigyulladtak a fényszórók és bepásztázták a sötét égboltot, színesfényű rakéták röppentek föl, irányt mutatva a leszálló repülőgépeknek. Nagyszerű látvány volt, mely hitet öntött a felkelőkbe, akik az igazságos ügyért harcoltak. S reményt keltettek a sebesültekben, reményt, hogy túlélik a háború szörnyűségeit, mert a gépek nem tértek vissza üresen, magukkal vittek sebesültöket a Szovjetunióba, akiknél nem volt Pavel Breier felvétele kilátás a gyors gyógyulásra. Félő volt ugyanis, hogy a német túlerő átmenetileg elfojthatja a felkelést, s akkor ezek a magatehetetlen súlyos sebesültek a náci hóhérok kezére kerülhettek volna. Ma is emlékszem a sebesült harcosok tűzben égő szemére, ahogy türelmetlenül várták a repülőgépek felmorajló dübörgését, abban a reményben, hogy azon az éjszakán ők is azok között lesznek, akiket elszállítanak messzire, a biztonságos szovjet hátországba. S ha felgyógyulnak, a győztes hadsereggel térhetnek haza, hogy annak soraiban harcolhassanak hazájuk végleges felszabadításáért. Nagyszerű, önzetlen s valóban internacionalista segítség volt ez, mert nem tettek különbséget, nem nézték kinek-kinek a nemzetiségét, amikor azt kellett eldönteni, ki kapjon helyet a legközelebbi szállítmányban. Hiszen szlovákok, csehek, oroszok, ukránok, magyarok, franciák, lengyelek vagy más nemzetiségűek — mind-mind a Szlovák Nemzeti Felkelés, az antifasiszta harc katonái voltak. A sebesültszállítmányokat orvosok, ápolók, ápolónők kísérték. Be kell vallanom, kicsit irigyeltem őket. Szívesen lettem volna valamelyikük helyében. De nem számíthattam rá, hogy a felkelési parancsnokság engem is kiválaszt kísérőnek, hiszen én voltam az egyetlen a hadikórházban, aki mint polgári személy civilruhában dolgoztam itt. Annál nagyobb volt a meglepetésem s az örömöm, amikor egy szeptemberi napon reggel bementem a kórházba s ott várt a menetparancs, hogy betegkísérőként a legközelebbi transzporttal indulnom kell a Tri Duby repülőtérről. Beismerem, büszke voltam a menetparancsra. Csak attól féltem, hogyan fogadja majd anyám a hírt, hogy itt kell hagynom. Szemében még mindig „gyerek" voltam, az ő szerelmetes fiacskája, aki még sohasem volt hosszabb ideig távol a szülői háztól. S most a háború, a ki tudja hova induló repülőgép, a búcsú — talán örökre. Nehéz volt megértetni vele, hogy a kötelesség szólít, oda, ahol a legnagyobb hasznára lehetek a kiürített hadikórház elszállított sebesültjeinek. Bátyám, Stefan is csatlakozott az érveimhez: „Mama, ne tartóztasd, lehet. Pali lesz az egyetlen, aki közülünk megéri ennek a szörnyű háborúnak a végét." (Folytatása következik) — 13
