A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
örtént egyszer, a régesteien vén idők/ V / ben, hogy a Bodrogköz szigetét képzel/ m É hetetlen forró nyár lepte meg. Ember, ( M U állat, növény egyaránt nehezen viselte a K - komisz, tikkasztó hőséget, a tűzként égető napsugarak elvették, elölték az élők erejét. Aki csak tehette, lombok árnyékába, hűsítő vizekbe menekült, fürjek, gólyák, túzokok, gémek tátott csőrrel lihegtek az eltikkadt füvű réteken, a lippenö szárcsák, kócsagok meg sűrűn buktak a felmelegedett tavak mélyére, hogy enyhítsenek kevéskét a fullánkokként tűző napsugarak égető, elviselhetetlen tüzén... A rege szerint akkoriban Szentes és Királyhelmec falva között egy rengeteg nagy erdőség zöldellt, terebélyes tölgyekkel, lombos éger- és cserfákkal, sűrű bokrosokkal, madarak és vadak ezreivel tele. A hatalmas rengeteg közepén pedig az erdők roppant urának, a vadak és viharok büszke királyának a palotája fénylett. E rekkenő nyári hőség egyik reggelén a fényes űr kilépett palotája kapuján, körbetekintett, a szívét vidám jókedv töltötte meg a dús lombú, húst adó, susogó fák láttán. íme, az én birodalmam, gondolta, mindenki másénál erősebb, gazdagabb, pompázóbb és biztonságosabb. Hőségtől, fagytól egyaránt megvéd engem, a növényei, állatai örök időkre ellátnak élelemmel. Semmiben hiányt nem szenvedek, az éneklő madarak, e zengő patakok, a félelmetes vadak és a félénk kis virágok mind az én dicsőségemre vannak itt, fűzte tovább a gondolatait, s megigazítva vállán az íjat, elindult a lombok alatt, bokrosok között kígyózó kis csapáson. Hosszú ideig bolyongott végtelennek tűnő birodalmában, időként kedvtelésből rányilazott egy-egy madárra, felzavarta az őzet, a nyulat, a rókát, vagy szomját oltandó fanyar izü, bő nedvű nádasok királyának — szólt a tündérleány. — Ott lakom én véle a rengő nádasok birodalmában, a tó mélyén csillogó palotában. Az erdők ura ekkor szokatlanul nyájas hangon, kérlelön szólt a tündérhez. Lefestette neki ékes szavakkal országa minden szépségét, gazdagságát, beszélt az egymást váltó hónapok és évszakok pompájáról, a lombok halk énekéről és hatalmas zúgásáról, a szelíd özekről, a portyázó farkasokról a játszadozó mókusokról, majd igy fejezte be lelkendező előadását : — Kérve kérlek hát, kedves tündérleány, mostantól tekintsd ezt a gyönyörű birodalmat a magadénak, engem pedig a te hű szolgádnak, s maradj itt velem örökre. Ne menj tovább, ha eljön az este, mert szépséged a szivem körülfonta, boldog ezután már csak a te oldaladon lehetek. Ám a tündér ezekre a szavakra így felelt: — Bántani fog talán a beszédem, jó király, mégis tudnod kell, hogy szívemből jő a válaszom. Szép, valóban csodás a birodalmad, de nekem itt élnem lehetetlen. Zűgó fáidtól, vadjaidtól, a hatalmas rengeteg árnyaitól én félek. Ahol én élek, napfényes a tó vidéke, vizimadarak boldog népe lármáz körül, a tóparton százféle virág és pillangó tarkád, a tó fölött rikoltozó sirály röpköd. S a zizegő nád között a nádirigó, a poszáta vár, a viz alatti palotában meg apám, a jó király. Lásd be, fényes úr, békére itt szivem soha nem talál. A tündér ellenvetését hallva a nyájas fejedelem nagy haragra lobbant, s eleddig elpalástolt, igazi arcát mutatta a lánynak. Gőgös úrként, dölyfös hangon kiáltotta: bogyókat eszegetett. De egyszer csak ritkulni kezdtek a fák körötte, homlokát gyöngyöző verítékcseppek lepték el, s amint föltekintett az égre, feje fölött látta izzani, mint tüzes kemencét, a napot. Az erős fény elvakította szemét, ám rövid idő múltával, amint újra elébe tűnt a lombok közül elövillanó messziség, hirtelen különös látványra lett figyelmes. Távol, a szikrázó fényben egy aranyosan csillogó gömb úszott, egyenesen az ö erdőbirodalma felé. Megrettenve bújt meg az egyik tölgyfa mögött, onnan leste a lassan szálló csodás jelenséget. A hőségtől meg a váratlan izgalomtól merő veríték lett az arca, az egész teste, de ö mit sem törődött ezzel. Leste, leste a feléje röpülő furcsa alakzatot, s lassanként egy aranyhintót vélt benne felismerni, amelyet két fáradt számycsapású gerle röpített a levegő láthatatlan útján. Az erdők királya el nem képzelhette, mi okból tart birodalma felé az aranyos hintó, igaz, nem is maradt sok ideje a titkot megfejteni, mert mialatt kendőjével arca verítékét letörölte, a . gerlék a hintóval földet fogtak az erdő szélén. A büszke fejedelem akkor ámult el csak igazán, amikor az aranyos hintóból egy szépséges tündér lépett elő, s a gerléket szabadon bocsátva, egyenesen feléje lépkedett, s megszólította őt: — Erdők ura, vadak királya, erős fejedelem, engedd meg, hogy országod fáinak hűst adó lombjai közt gerléim megpihenhessenek. Messzi útról jövök, nénéimnél, a tenger tündéreinél voltam látogatóban.' Az izzó meleg eltikkasztotta szegény gerléimet, csak igen lassan haladhattunk előre. Ezért kérlek, hogy estéiig engedd őket itt pihenni, s ha feltámad majd a hűs esti szél, megköszönve jóságodat, folytatjuk utunkat. A fejedelem így válaszolt a tündérnek: — Szépséges leányzó, birodalmam előtted tárva-nyitva áll. Szolgáljon minden téged itt, a madarak éneke, a lombok és virágok illata, a hűs patakok kristálytiszta, erőt adó vize és fényes palotám minden kényelme. Gerléid is bizton ellehetnek jtt, párban az én vadgalambjaimmal. De szólj hát. ki vagy te, és merre van otthonod? — Derék fejedelem, hallottad már talán hírét apámnak, a — Tudnod illenék, büszke leányzó, hogy óhajommal nem szegülhet szembe senki! Én, aki az erdők vadjainak, de még a félelmetes viharnak is parancsolok, ne tudnálak rábírni téged, hogy velem maradj?! Égen és földön nincsen hatalom, amely megakadályozhatna ebben. Halljad hát végső szavam: ha birodalmamban önszántadból nem maradsz, hát erőszakkal tartalak itt! A bősz szavak hallatára a megrettent tündér válaszolni sem merészelt. Akarva, nem akarva követnie kellett a dölyfös. kegyetlen urat, aki a kis erdei csapáson hivalkodó palotájába vezette. Útközben azzal vigasztalta magát, hogy ha eljön az álmot hozó sűrű éj, gerléi gyors szárnya majd megszabadítja öt. Honnan is sejthette volna a tündérleány, hogy gerléi eközben gonosz módon hűtlenek lettek hozzá? Az történt ugyanis, hogy a két hálátlan madár, hallva az erdők urának szívesen marasztaló szavait, egymás között csalárd egyezségre jutott. Az ágak közé szállva, dicsérgetni kezdték a hűs lombokat, a végtelen erdő szépségét, a vadgalambok barátságos társaságát. Gonosz csevegésüket igy fejezték be: D. MIHÁLKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓJA 14 KULCSÁR FERENC
